Egyetem? Nyáron? - beszámolók és nyárbúcsúztató

Ha végre itt a nyár... És meleg az idő... Hova jár az ember? Hát nyári egyetemekre! És nem is akármilyenekre: idén nyáron kettő nyári egyetem is megszervezésre került valamilyen módon az ELTE jogi karához kapcsolódva, szóval mielőtt belevetem magam a szeptemberbe, utolsó nyári bejegyzésemben ezekről szeretnék beszámolni - a II. ÁJK Nyári Szabadegyetemről és az I. JÖSz nyári egyetemről. 

*A II. ÁJK HÖK Nyári Szabadegyetem*

Az ÁJK HÖK Nyári Szabadegyetemmel tavaly nyáron találkoztam először, és az volt az első gondolatom, hogy milyen kár, hogy még nem vagyok joghallgató, ez egy olyan program, amire igazán szeretnék menni. Miért? Mert egy csomó érdekes előadást ígért olyan témákban, amelyekről akkoriban még fogalmam sem volt, viszont nagyon érdekeltek. Igen, én már csak ilyen tanulós vagyok, de másokat például azért is vonzott nagyon ez a tábor, mert egyfajta utó-gólyatáborként lehetőséget biztosított öt nap felhőtlen (legfeljebb alkoholgőzös) szórakozásra - tehát itt mindenki megtalálta azt, amit keresett. 

Az esemény létét egyébként Czabán Samunak, a nyugalmazott HÖK elnöknek köszönhetjük, aki tavaly kitalálta, hogy milyen jó lenne egy ilyen, és olyan jól megszervezte, hogy idén is engedélyt kapott a HÖK arra, hogy meghirdesse. Samut egyébként ismertem korábbról, részben a FEB-es, részben a Bibós kalandjaim kapcsán, és őszintén mondhatom, hogy egy nagyszerű ember, aki mond három szót, és mindenkinek helyreáll a lelki békéje (ez nem egyszer történt meg velem is), úgyhogy már csak ezért is nagyon örültem, hogy mehetek erre az eseményre. 

Az esemény képe - sajnos még az élményképek "nem kerültek feldolgozásra" :( 

A nyári szabadegyetemet valamikor a tanév vége felé hirdették meg, és én azonnal jelentkeztem is, kértem menő pólót is (akkor pirosat, majd utólag átváltottam türkizkékre), és mivel early bird voltam, még kedvezményt is kaptam a jegy árából. Ezt követően pedig csak jöttek egymás után az események, és hirtelen azon kaptam magam, hogy éppen, hogy hazaértem a családi nyaralásról, már pakolnom is kell, hiszen másnap indulok Balatonlellére, az ÁJK nyári szabadegyetemre. 

Az utazás vonattal történt, aminek megvolt a maga előnye és a maga hátránya. A hátrány: ugyan vettem jegyet, ezek nem kerültek kiosztásra, szóval nem találtam ülőhelyet, így végül a táskámon ülve utaztam le a szükséges pár órát. Az előny: rendkívüli közösségépítő erővel bír a tömött vonaton nagy táskákkal bandába verődve oldalazás és ülőhelykeresés, szóval már az első órákban is új emberekkel ismerkedtem meg, például a sráccal, akivel mindig közösen szerepeltünk a polgári jog előadáson elhangzott példákban (mert mindketten elöl ültünk), de a nevén kívül semmit nem tudtam róla. 

Maga a kaland négy napos volt - valójában öt, de az ötödik nap már csak a hazatámolygásról szólt, és én azon már egyébként sem voltam ott - és ez a négy nap négy téma köré volt felfűzve: Integráció, Politika, Jövő, Kultúra. Az Integráción van a legkevesebb értelmeznivaló: az első nap, miután megérkeztünk és sikerült megszereznünk az alapvető pakkunkat (szobakulcs, karszalag, póló, nyakbaakasztó), összeverődtek az előzetesen beosztott csoportok, és csoportkovácsoló játékokat játszottak öt órán keresztül. A csoportokban az volt a pláne, hogy elsőtől harmadik évig politológusok és jogászok egyaránt voltak bennük, hogy valamivel jobban megismerhessük, hogy kikkel is járunk egy egyetemre. Este aztán még volt egy program, éjszakai fürdés és tábortüzezés, én viszont, mint kiváló közösségi ember (aki egyébiránt végtelenül álmos) rövid idő után úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni - és aludtam is nyolc órát. 

A második nap a Politika címet viselte, és ekkor már megrendezésre kerültek az első előadások. Két nagyelőadás volt (Migráció és nemzet; Oktatáspolitikai kerekasztal), amelyeket ebéd után a választható workshopok követtek (én a magyar fiatalok és a politika kapcsolatával foglalkozót választottam). Ezután sportnap következett, amelyet a sportosságom és a közösségbe való integráltságom fokának megfelelően olvasással töltöttem, utána egy rövid csopifogit követően egy csoportosan teljesítendő klasszikus ELTE ÁJK-s Pub Quiz következett, ami szokásosan nagyon jó volt. Mivel előző nap este kialudtam magam, most tovább maradtam az esti zenés-táncos mulatságon, erre az is ösztönzött, hogy a második napra már több emberrel ismerkedtem meg,  így pedig minden ilyesmi sokkal szórakoztatóbb :) 

Harmadik nap: Jövő. Ez volt a kedvenc napom, ugyanis ekkorra érkeztem meg igazán: már egy csomó embert ismertem (magamhoz mérten), és ezen a napon még további új embereket is megismerhettem, ráadásul volt egy nagyon érdekes előadás Happiness Management címmel, ami arról szólt, hogy valakinek az a munkája, hogy egy munkahelyen mindenki boldog legyen. Ez olyan csodálatos! :) Ami a worksopot illeti, kijátszottam a rendszert, és miután meghallgattam egyet, beültem egy másik végére, hogy aztán egy harmadik második felvonásán is részt vegyek - ez utóbbi a Szociopoly nevet viselte, és azt próbálhattuk egy társasjáték formájában, hogy hogyan lehet megélni segélyből, családi pótlékból és alkalmi munkából - gondolatébresztő és rendkívül megrázó volt. A napot egy jelmezes farsangi bál zárta állomásos játékokkal, és mivel ez volt az utolsó estém, úgy voltam vele, hogy fennmaradok addig, ameddig csak tudok (Kösze afterre jöttem haza másnap, ahol nem terveztem aludni, úgyhogy saját recept szerint négy óra alvásra mindenképpen szükségem volt az előző este). 

A negyedik napnak, amely a Kultúra címet viselte, tehát csak az elején maradhattam sajnos, de ennek is nagyon örültem, ugyanis ekkor volt az az előadás, amely a legérdekesebbnek ígérkezett számomra: Média Kerekasztal, amelyre egy 444-es, egy Indexnél dolgozó és egy Figyelő-szerző volt meghívva. Nyilván nem volt mentes a politikától, de éppen ez volt az egyik oka, hogy nagyon tetszett. Olyan érzésem volt, hogy az újságírói, vagy inkább az oknyomozói szakma megkívánja, hogy az ember valamelyes hiéna legyen, és bármennyire is nyűgözött le az egyik szerző érvelése és vitakultúrája, biztos voltam benne, hogy én soha nem mernék két szónál többet szólni hozzá, mert még akkor is bebizonyítja, hogy hülyeségeket beszélek, ha egyetértek vele. Mindenesetre rendkívül érdekes volt, a legjobb program szerintem. 

Ezután még ebédeltem, de utána sajnos indulnom kellett - azért nem fájt annyira a szívem, mert a vonat túloldalán a Kösze after várt :) Összességében nagyon jól éreztem magam, rengeteg új embert ismertem meg, sok érdekes dolgot hallottam és tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vegyen részt egy ilyen táborban, ha van rá lehetősége. És persze itt is ezer köszönet Samunak, hogy mindezt életre hívta! <3 

*Az I. JÖSz Nyári Egyetem*

A másik kaland, amelyben részem volt, pedig az I. JÖSz Nyári Egyetem nevet viselte. Ezt a kétnapos rendezvényt a Joghallgatók Önképző Szervezete hívta életre, és struktúrájában valamelyest hasonlított a HÖK Nyári Szabadegyetemre, legalábbis annyiban, amennyiben a nyári egyetemek hasonlítanak egymásra: napközben előadások voltak különböző témákban, a nap végén pedig levezető programként zene és tánc, persze azokkal a jelentős különbségekkel, amelyeket az a tény hozott magával, hogy a JÖSz nyári egyetem a Közjegyzők házában került megrendezésre.

Amiben viszont nagyon eltért egymástól a két program, az azok politikai szellemisége volt: míg a HÖK nyári egyetemen gyakran tartottak előadást baloldali előadok, a JÖSz vendége többször is valamelyik kormánytag volt. Mindezek mellett egyikről sem mondható el, hogy kizárólag e hangok érvényesülésének engedett volna teret, ami szerintem egy rendkívül szimpatikus vonás volt mindkét részről. 

Ami a JÖSz nyári egyetem programjait illeti, itt is voltak választható előadások illetve olyan kerekasztal-beszélgetések, amelyekkel párhuzamosan nem futott program (ilyen kerekasztal-beszélgetés volt például a három budapesti jogi kar dékánjaival folytatott beszélgetés a hazai jogászképzés jövőjéről, vagy a kedvencem, a jog és demokrácia viszonya - ez utóbbi azért tetszett nagyon, mert volt lehetőségem megkérdezni egy alkotmánybírót arról, hogy szerinte mit jelent az Alaptörvényben a "történeti alkotmányunk vívmányai" fordulat, az, amiről az évfolyamdolgozatomat szeretném írni). Ezek mellett hallhattunk előadásokat JÖSz-tagoktól saját kutatásaikról, volt szeretetszolgálati szervezeteket népszerűsítő standolás és jogász-állásbörze, illetve az utolsó nap még néptáncoltam is Berecz István társaságában, ami igazán egyedülálló élmény (különösen, ha ismételten belegondolunk, hogy mindez a Közjegyzők házában történt). 

*A nyár utolsó napja*

Így telt tehát az elmúlt két hónapom. Bevallom őszintén, amikor június végén, az utolsó vizsgám után végignéztem a naptáramon, egy kicsit megijedtem: olyan sok programot zsúfoltam a végtelennek tűnő nyárba, hogy azt hittem, nem hogy ki nem pihenem magam ez idő alatt, hanem egyenesen elfáradok, mire kezdődik az új szemeszter. Hogy mi minden is volt ez? A vizsga utáni első héten gyermektáboroztattam, aztán jött a Horvát-magyar jogtörténeti csereszeminárium, a Középiskolások Szabadegyeteme, osztálytalálkozó, a Szabadegyetem Plusz '18, a családi nyaralás, a HÖK Nyári Szabadegyetem, a Kösze after és végül a JÖSz... A kezdeti elképzeléseim, hogy majd nyáron jól megírom előre az évfolyamdolgozatomat, természetesen semmivé foszlottak. 

Ugyanakkor a félelmeim messze nem igazolódtak be: ez az elmúlt időszak a maga minden pörgésével elképesztő élményekkel gazdagított, és egy olyan program sincs, amelyre utólag visszatekintve azt mondanám, hogy bár ne mentem volna el rá. Ha ki nem is pihentem magam, de feltöltődtem, fantasztikus kalandokat éltem át és fantasztikus embereket ismertem meg. Az elmúlt egy héten kicsit meg is köszörülte a torkát az aggodalom a szívemben, hogy mindezek után hogyan fogom megtalálni a helyemet ismét az egyetemen - tartott is mindez addig, amíg csütörtökön be nem mentem konzultálni az évfolyamdolgozatomról (kivel, ha nem) Gosztonyi Gergellyel, illetve el nem kezdtem összerakni a beadandó anyagomat a Májt tanszék által meghirdetett demonstrátori pályázatra. 

És persze felvettem a tárgyaimat is... Hála Istennek minden rendben ment, szinte mindent sikerült a tervek szerint abszolválnom. Ami igazán fontos volt, hogy sikerüljön a Polgári jog 4. szemináriumot felvennem Csizmazia Norbert tanár úrhoz, és mivel egy kedd reggel nyolcas időpontot választottam nem volt leküzdhetetlenül nagy a konkurencia. Emellett szerettem volna ismét felvenni Fruzsihoz az ezúttal Jogszociológia néven meghirdetett Társadalomelmélet-típusú tárgyat, innen sajnos kicsúsztam, viszont Fleck professzorhoz bejutottam, szóval egy szavam sem lehet. Ezen kívül szerettem volna Hoffman Istvánhoz felvenni a Közigazgatási jog 1. szemináriumot, ami (részben szerintem a hétfő reggel nyolcas időpontnak is köszönhetően) szintén sikerült, a többi tantárgy esetében pedig deduktív logikával választottam oktatót. Most, hogy újra beköszönt a szezon, úgyis részletesebben írok majd mindenkiről... Addig is, hagyjuk még meg ezt a mai napot a nyárnak, és búcsúztassuk úgy, ahogy illik: egy montázzsal, ami ugyan a tavalyi nyári szabadegyetemről készült, de összességében az élményt mégis tükrözi :)

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe 

Szabaad? Egyetem! (nem szponzorált tartalom)

Hogy miért választottam a jogi egyetemet, annak nagyon kalandos és nagyon szép története van. Ha röviden és viccesen szeretném elmesélni, azt szoktam mondani, hogy egyszer hallottam egy nagyon érdekes előadást egy politológustól, viszont azt hittem rá, hogy jogász, ezért jöttem a jogra - vagyis ahogy mondani szokták, árnyékra vetődtem. A hosszabb történet ennél sokkal érdekesebb - bevezetésként csak annyit mondok, hogy meghatározó szerepet játszott benne a Középiskolások Szabadegyeteme. 

Igazi fényből.

*Szabadegyetemen - középiskolásként*

Hogy Ádámhoz és Évához térjünk vissza, tizedikes koromban egyre inkább érződni kezdett rajtam a közösség nyomása, hogy most már aztán ideje lenne eldöntenem, hogy merre szeretnék továbbtanulni (csak hogy éreztessem abszurditását: tizenhat éves leányzó hozzon meg egy olyan döntést, amely abban a helyzetben életre szólónak tűnik), és ugyan eleinte próbáltam egyébként teljesen jogosan megérvelni, hogy ráérek még ezzel foglalkozni, a kérdés megválaszolása elkerülhetetlennek bizonyult. 

A továbbtanulási pánikkal ugyanakkor párban járnak bizonyos dolgok: az egyik ilyen az Educatio kiállítás, amelyet valamelyik stadionban szoktak megrendezni évről évre, és ebben az a legjobb, hogy ilyenkor el lehet lógni egy pénteki tanítási napot, hogy meglátogassuk a különböző egyetemek standjait. Mivel a mi osztályfőnökünk nem szervezett közös kiruccanást ide, a barátnőimmel döntöttünk úgy, hogy akkor öntevékenyen odautazunk és ott majd bandába verődve mászkálunk egyik pontból a másikba. 

Mivel ekkor még magyarfaktosként meg voltam győződve róla, hogy magyar szakos leszek, hamar leszakadtam az egyébiránt közben amúgy is kettévált csapatról, hogy egy magyar szakos sráccal beszélgessek, és amikor e beszélgetés befejeződött, a hatalmas tömegben kétségbeesetten hívtam fel a barátnőimet, hogy mégis hol vannak. Ők pedig azt mondták, hogy találtak egy nagyon jó állomásos játékot egy meg nem nevezett (Erste) bank logója alatt, jöjjek én is - én pedig mentem, és ekkor találkoztam először a Középiskolások Szabadegyeteme szervezőivel. 

Három év után végre megtudtam, hogy ki volt közülük az, aki beszélt nekem a táborról
(csak arra emlékeztem, hogy egy srác a térképes állomáson) és akinek köszönhetem
ennek a fantasztikus utazásnak a kezdetét. Itt is köszi, KGYM! :) 

A kellemes állomásról állomásra vándorlás után egy szórólappal távoztam, amelyen a Középiskolások Szabadegyeteme nyári tábort ajánlották - nekünk, középiskolásoknak - azzal a szlogennel, hogy tapasztaljuk meg, mi várhat ránk az egyetemen. No, gondoltam, ezt nekem találták ki, és fél év elteltével már ott is voltam Horányban, a 2016-os Középiskolások Szabadegyetemén. 

Hogy mi is ez a tábor? 

A Középiskolások Szabadegyeteme egy nehezen meghatározható entitás a tér-idő kontinuumban, ugyanis egyszerre egy tábor és egy egyesület: értelemszerűen az egyesület az, amely a tábort szervezi. Amikor 2016-ban belecsöppentem ebbe a világba, az egyesület szakmai célja a pályaorientáció volt, azaz a középiskolás diákok segítése a pályaválasztásban, mégpedig egy olyan tábor tartásával, amelyben különböző egyetemek hallgatói tartanak a szakterületükhöz illeszkedő előadásokat, ezzel mutatva meg, hogy milyen témák várnak ránk az egyes egyetemeken. Sok más vonatkozásban is az egyetemi életet idézte a tábor: az előadások mellett szemináriumok is voltak, írtunk zárthelyi dolgozatokat, kaptunk jegyeket, volt indexfüzetünk és a végén diplomaosztónk is (tógában). Emellett pedig azért mégiscsak tábor maradt: volt tábortánc, színes póló, csapatok, akciókártyák, postaládás üzengetés, tábori újság, kisfilm és rengeteg közösségépítő játék - mindemellett pedig rengeteg szeretet, elfogadás, nevetés és őszinte nyitottság. Valami olyan, amit még sosem tapasztaltam korábban. 

Hatalmas élmény volt számomra a tábor, és ennek az egyik tényezője volt az, amellyel bevezettem a bejegyzést: az egyik szervező, Baranya Dani előadása a menekültkérdésről (ismét: 2016-ban járunk), aminek eredményeképpen eldöntöttem, hogy én márpedig joggal szeretnék foglalkozni. Ez különösen vicces volt abból a szempontból, hogy úgy mentem oda, hogy dramaturg leszek. 

Elmúlt a tábor és én 2017-ben újra az elsők között jelentkeztem, amikor meghirdették a következőt - hogy milyen sokat tud adni a Szabadegyetem, az is tükrözi, hogy végzősként mentem, tehát már nem a pályaorientációs támogatás hívogatott, hanem az érdekes előadások és a vicces közösségi programok mellett maga a nagyszerű közösség. Szigetszentmárton pedig ismét egy nagyszerű élmény volt, és tudtam, hogy nagyon szeretnék majd egyetemistaként szervezőnek jelentkezni. 

*Szabadegyetem - egyetemistaként*

Ami viszont a felvételit illette, nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog - és ekkor még rendkívül eufemisztikusan fogalmaztam. Hogy miért? Nos, ennek számos oka volt. Tavasszal hirdetett az egyesület felvételt. Előtte, a téli afteren beszélgettem valakivel, aki ebben az évben különösen fontos szerepet tölt be a Kösze életében, és a szavaiból messze nem azt olvastam ki, hogy tárt karokkal várnak mindannyiunkat. Szintén előtte volt a Bibó felvételi, amelyről bár nagyon szép bejegyzést írtam, azért még két hónap kellett, hogy fel tudjak állni belőle, és még ekkor is meg voltam győződve róla, hogy engem soha többé nem fognak felvenni sehova. Aztán amikor beadtam form formájában a jelentkezésemet, kiderült, hogy a Bibó épületében kerül megrendezésre a szóbeli forduló. Nem sokkal ezután jött a horvát kaland beharangozása, én pedig egyezséget kötöttem a felsőbb hatalmakkal, hogy odaadom egyebek mellett a szabadegyetemes szervezői mivoltomat cserébe azért, hogy Gosztonyi Gergely legyen a konzulensem. Éppen hazafelé sétáltam este a sötét és valószínűleg esőáztatta utcákon, amikor az egyik legjobb barátnőm, aki szintén jelentkezett, írt, hogy őt nem vették fel. Nos, ekkor egy mély levegővétel után megnyugvással nyitottam meg az e-mail fiókomat, tudván, hogy szép út volt, de itt véget ért. És akkor megláttam ezt az üzenetet. 

Próbaidős felvételt nyertem - akármit is jelentett ez - én pedig el sem hittem,
hogy amit olvasok, az a valóság. Nagyon örültem neki!

Ezt követően pedig tagja lettem a vonatkozó Facebook-csoportoknak, és ezzel kezdetét vette az események megállíthatatlan folyása. Éppen időben érkeztem ahhoz, hogy a tavaszi csapatépítőn részt vehessek - ez volt az a három napos kiruccanás az Ulpianus előtt -, ami nagyon jó volt, ugyanis korábban, táborozóként, nem igazán tudtam megismerkedni a szervezőkkel. Már a legelső nap nagyon jó élmény volt, hogy csak a saját magabizonytalanságom miatt éreztem, hogy zöldfülű vagyok, egyébiránt mindenben úgy kezeltek, mintha már három évszázada szervező lennék - tehát a szokásos szabadegyetemes szeretettel és nyitottsággal. 

A csapatépítő után pedig én is belekerültem a szervezés folyamatába, amely időnként délutáni megbeszélésekben csapódott le. Az egyesület új projektje volt egy másik tábor, amely a Szabadegyetem Plusz '18 nevet kapta, és egészen a tábor előtti hétig bizonytalan volt, hogy pontosan miről is fog szólni és hogyan fog felépülni - egyedül annyit tudtunk, hogy a már végzett, de egyetemet még nem kezdett diákoknak szeretnénk egy kezdőcsomagot adni, amit magukkal vihetnek az elkövetkezendő években - és ennek kialakításában, mivel lelkesedésem, mint azt tudjuk, határtalan, úgy döntöttem, hogy szeretnék aktívan részt venni. Aztán eljött a nyár és eljöttek a táborok is. 

A 2016-os tábor azért volt elmondhatatlan élmény számomra, mert valami teljesen újban volt részem - idén, hogy szervező voltam, ez ismét, hatványozottan jelentkezett. Egy csomó olyan dolgot csinálhattam, amelyet eddig nem: Tarthattam előadást, úgyhogy tartottam is rögtön kettőt (az egyiket az iszlám jog megjelenéséről Nagy-Britanniában, a másikat pedig arról, hogy a választásokat követően hogyan is lett a szavazatokból Országgyűlés és Kormány), és nagyon jó élmény volt, hogy rendkívül konstruktív és összességében kimondottan pozitív visszajelzéseket kaptam a táborozóktól. Részt vehettem a filmforgatáson: a szervezők minden évben készítenek a tábor utolsó estéjére egy kisfilmet, ez idén a Gyalog Galopp egyes jeleneteit értelmezte újra, be is ágyazom a linket! Vállalhattam szerepet az úgynevezett konspriációs játékban, amelyben különböző karakterek kihallgatásával kell a táborozóknak kitalálni, hogy ki lehetett a gyilkosság elkövetője - én boszorkány voltam és fel tudtam támasztani a halottat, rendkívül hangulatos volt! :D Vezethettem csoportot is, mi voltunk a Piros Katonák (a legjobb csoport természetesen), és ami a legjelentőségteljesebb élmény volt számomra: felvehettem a tógát a diplomaátadóra. Korábban soha nem gondoltam erre úgy, mint egy meghatározó és szimbolikus dologra, de amikor magam köré tekertem a direkt erre a célra hozott lepedőt, úgy éreztem, hogy igazán tagjává váltam valami fantasztikus dolognak, és talán tovább tudom adni mindazt, amit én kaptam az elmúlt két évben. 

És alig telt el pár nap, kezdődött is a Szabadegyetem Plusz. Ebben a táborban sokkal kevesebben voltunk, ezzel összhangban pedig az egésznek sokkal inkább tréningjellege volt. Ami egészen új tapasztalat volt számomra, hogy heti négyszer egy órában személyi tréner lehettem, emellett pedig egy csomó egyéb dologban vehettem részt, és ugyan csak négy nap volt a tábor, ha lehet, még erősebben éreztem a Szabadegyetem flow élményét, mint akár a legelső táboromban. Fantasztikus volt, kétségtelenül a legjobb élményem a nyáron (pedig azért valljuk be, számtalan nagyszerű élményben volt részem!). 

Mindenkinek tudom ajánlani, hogy jelentkezzen a szervezői csapatba, vagy ha még nem egyetemista, menjen el a táborokba. A Szabadegyetem egy varázslatos sziget. Hogy mit szeretek benne? Nehéz elmondani, félek, hogy ha megpróbálom, a szavak üresen csengenek majd, nem is lehet ezt igazán bemutatni, csak megtapasztalni. Szeretem azért, mert a kortársaim között beszélhetek olyan dolgokról, amelyek érdekelnek. Szeretem azért, mert itt ébredtem rá, hogy ami foglalkoztat, a hivatásom is lehet. Szeretem azért, mert rengeteget tanulok és rengeteg kiváló embert ismerhetek meg. Szeretem azért, mert bárki vagyok, itt önmagam lehetek, és ha este nagy félelemmel elmondok valamit, tudom, hogy másnap reggel ugyanolyan szívesen fogadnak. Szeretem azért, mert olyan dolgokra nyújt lehetőséget, amelyeket másképpen nem tudnék csinálni. Szeretem azért, mert segít, és szeretem azért, mert általa talán én is segíthetek. 

Ha elmondani nem is tudom, megpróbálom megmutatni: a második tábor után úgy jöttem haza, hogy tele voltam szeretettel, és amikor pár nap múlva meghallottam egy dalt, tudtam, hogy nekem csinálnom kell egy videót. Tudni kell, hogy én még soha nem vágtam videót - ennek mi sem szebb bizonyítéka, mint hogy egy olyan dalt választottam, amely extraszuperjogvédett, tehát a YouTube-ra nem tölthető fel vele tartalom. Viszont úgy látom, hogy a Blogger elég kalóz ahhoz, hogy ezt kijátsszam, így tehát meg tudom mutatni: nekem ez a Szabadegyetem. 

És ugyan a két tábor volt a legnagyobb élmény mind az én, mind a Kösze nyarában, azért a programok még nem értek véget: tartottunk táborértékelést majd nagy közös nyári aftert, ahol megmásztuk a Gellért-hegyet és egészen reggelig játszottunk egy One Night nevű játékot, volt gazdistábi megbeszélés és egy shakespeare-i csapatépítő-szervezés, Gábor (https://letsdosthg.blog.hu/), a tábori újság megálmodója és főszerkesztője átadta nekem a stafétabotot és útnak indítottuk az évközi Köszéleti Magazint... Ábel, a tábor másik főszervezője írt, hogy a szervezői megbízatásom immár véglegessé vált. Én pedig rendeltem Köszés pulcsit. Rózsaszínt. Mert kit érdekel, ha koszos lesz, nekem a szívem a Szabadegyetemen van. 

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe 

Márianosztra, Modrić és a többiek - avagy a III. Horvát-magyar jogtörténeti csereszeminárium

Nemegyszer írtam már hosszú (rövid) és dicsőséges (összességében voltaképpen egészen jó) Májtos pályafutásomról, amelynek, nézőponttól függően, egyszerre jelentette kezdő- és fordulópontját az a nem várt és kósza Neptun-üzenet, amelyben Gosztonyi Gergely számos egyéb hallgatótársam között meghívott egy faktra, amely horvát-magyar jogtörténeti kollokvium néven futott és egy nyár eleji konferenciában ért célba. Ezt a bejegyzést e kaland elbeszélésének szánom, nagy izgalommal, ugyanis azt hiszem, az elmúlt egy egyetemi évemben ez az élmény volt az a szavakba foglalhatatlan minden, amely az egész szemeszteren átívelő flow-élményt nyújtott, hiszen általa dolgozhattam egy célért, ami magamnál magasabbra emelt, adott egy közösséget, ahol kiváló embereket ismerhettem meg, megtanított egy csomó praktikus dologra és azt hiszem, egy iránytűt is adott, hogy merre tovább a nem is olyan megnyugtatóan közelgő új szemeszterben. 

Amikor legutóbb letettem az elbeszélés fonalát, ott tartottunk, hogy megérkezett Az Üzenet (olyan gyakran hivatkozom rá, hogy szerintem lassan egy új időszámítás kezdetét fogja jelenteni), ami ugye olyan kulcsszavakkal operált, mint "konferencia", "kisebb kutatási eredmények", "közösség", "publikáció" és "lehetőség" - a válaszüzenetemre adott válaszüzenet egy kicsit tovább tisztította a képet, amikor azt mondta, hogy a fakt "angol nyelven" lesz meghirdetve. No mintha éppen elkezdtem volna aggódni a nyelvtudásom miatt! Nem voltam maradéktalanul nyugodt, ugyanis bár porosodott itthon egy C2 Cambridge nyelvvizsgám, ugyanígy porosodott a nyelvtudásom is, amiért ezt kaptam, de az általános mibajtörténhetne-mentalitásommal gondoltam, minden rendben lesz. 

A második meglepetés, amely ért, az volt, hogy ezt a faktot Gosztonyi Gergely Bódiné tanárnővel közösen tartja. Nos, Bódiné tanárnő szaktudásának és emberi kiválóságának elismerése és kihangsúlyozása mellett is meg kell említeni, hogy, legalábbis külső szemlélő (jómagam) számára, ég és föld a két karakter, így tehát nem volt teljesen indokolatlan a csodálkozásom. Hamarosan kaptunk is egy üzenetet kettejüktől, amelyben nagy szeretettel meginvitáltak minket a tanszékre egy adott időpontban, hogy elmondják nekünk, mire is számíthatunk. Ez az időpont tökéletesen megegyezett az Alkotmányjog-előadásunk időpontjával. 

Gyors és kétségbeesett támogatókeresés, majd ezt követően pár e-mail váltása után a megbeszélés időpontját sikeresen módosítottuk, úgyhogy nagy boldogan el is indultam (az előadás után kellemes kocogással) a tanszékre, ahol már láttam pár ismerős arcot a gyülekezők között. Tanárnő és tanár úr aztán beengedett minket, majd röviden elmondták, hogy mire is vállalkoztunk: egy 8-10 oldalas angol nyelvű szöveget kell produkálnunk a szemeszter végére a büntetőjog és büntetésvégrehajtási jog fejlődésének témájában, az 1848-as év utáni időszak vonatkozásában. Amikor ezt megtudtam, mármint a 8-10 oldal angol szöveget, elmondhatatlanul felvillanyozódtam, mégpedig azért, mert biztos voltam benne, hogy ez teljesen lehetetlen, viszont ez az, amit csinálnom kell: tehát biztos voltam benne, hogy valami olyat fogok csinálni, ami lehetetlen - ez pedig fantasztikus. 

Tanárnő és tanár úr azt is kihirdette, hogy a csapat egyik fele az egyikükkel, a másik pedig a másikukkal fog együtt dolgozni, bennem pedig ebben a pillanatban megfogalmazódott, hogy most dől el minden, szóval drasztikus lépésekre szántam el magam: hosszas vívódás után írtam tanár úrnak, hogy ha lehet, nagyon hálás lennék, ha lenne a mentorom, illetve megfogadtam, hogy ha ez sikerül, akkor egész szemeszterben nem fogok panaszkodni amiatt, hogy mennyire nincs időm semmire, és semmi egyéb ilyen kategóriájú dolog kapcsán sem. Sikerült. 

Hamarosan azonban újabb problémákkal szembesültem. Először is ráeszméltem, hogy ugye ez egy jogtörténeti kollokvium, tehát nem teljesen elrugaszkodott az a feltételezés, hogy tán jogtörténetből kellene majd produkálnom azokat a bizonyos kutatási eredményeket - igen ám, csakhogy nekem a jogtörténeti tudásom számokban kifejezve egészen pontosan nulla, hiszen az alkotmánytörténet azért mégiscsak más. Ezt orvosolandón fel is csaptam a Jogtörténet címet viselő tankönyvemet a büntetőjoggal kapcsolatos résznél, és ekkor szembesültem a második problémával: engem nem érdekelt a büntetőjog. 

Utólag visszatekintve látom, hogy ez volt a szerencsém: így ugyanis, nagyítóval keresve az érdekes témákat, sikerült rábukkannom olyan részletekre a tankönyvben, amelyekről ugyan csak pár szó esik, de mégis voltaképpen igen nagy a jelentőségük. A meglepetésemre igen hosszúra nyúló listán kettő volt, ami különösen tetszett nekem, az orvostudományok jelentősége, valamint a női börtönök, és mivel tanár úr, amikor előzetes engedélyével elküldtem neki kilométer hosszú potenciális témalistámat, tőlem függetlenül a női börtönökre bökött, nagy örömmel neki is kezdhettem az azok felkutatását célzó munkámnak. 

Nos, a munka nem volt egyszerű. Hét nap, hét éjjel vándoroltam a lehető legkevésbé releváns szakirodalom kies tájain, amikor végre rászántam magam, hogy segítséget kérjek a jótündér keresztapámtól: az Országgyűlési Könyvtár könyvtári szakreferensétől. Először e-mailben fordultam hozzá, majd ezt követően személyesen is találkozhattam vele a könyvtárban (ami egy csodálatos hely, "a kari könyvtár egy kis csillag, de ez maga az univerzum"). Ki is írom név szerint, ugyanis nagyon sokat segített: Zágoni-Bogsch Gergely, amikor megtudta, hogy én voltam az, akivel üzenetben beszélt, valamint azt is látta, hogy teljesen új számomra minden itt a könyvtárban, körbevezetett, megmutatta a polcokat, a keresőt és a wifi-elérhetőséget is. 

Bele is kezdtem a kutatásba. Mókás dolog kutatni: mivel a tankönyv csak annyit írt, hogy női fegyház volt, amikor körülbelül egy óra könyvtározás után találtam egy nyomot, hogy mégpedig Márianosztrán, végtelen öröm lett úrrá rajtam, és még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a szakirodalom tengerébe, hiszen így már volt reményem arra, hogy találni is fogok valamit. Találtam is, két egész könyvet, majd abban a reményben, hogy lehet még bővíteni a forrásaim listáját, letelepedtem a folyóiratok polca mellé és elkezdtem átlapozni az összes börtöntémájú folyóiratot az elmúlt harminc évből, és meglepő sikerrel jártam! Ezen felbuzdulva kértem ki még régebbi folyóiratokat is a raktárból, és végül igazán gazdag forrásgyűjteményt sikerült összeállítanom. 

A kezdeti reményeim arra irányultak, hogy a horvát és a magyar női börtönöket hasonlítom össze, de sajnos hamar rá kellett ébrednem, hogy a horvát női börtönökről készült magyar szakirodalom igen gyér. Hogy pontosítsam, összesen egy bekezdést találtam, amelyet bár rendkívül szórakoztatónak találtam, nem volt elegendő arra, hogy erre alapozzam a kutatási munkámat. Szerencsére találtam egy kiskaput: a márianosztrai börtön idén 160 éves! Az évfordulók mindig legitimálják a témaválasztást :) 

Ezután már csak fénymásolnom kellett, ami, meglepetésemre, legalább olyan nehéz volt, mint a források megtalálása. Nem szeretnék most hosszan belemenni az Országgyűlési Könyvtár fénymásolóinak működési mechanikájába, különösen, hogy már én is elfelejtettem a nagyját az e témában szervezett ismereteknek, de a lényeg az, hogy van egy külön eszköz, amibe berakom a pénzt, akkor ez rákerül az én virtuális egyenlegemre, és a fénymásolónál erre a virtuális egyenlegre való hivatkozással tudok ténylegesen fénymásolni. A kedvenc történetem, amelyet már nagyon sokszor nagyon sok embernek elmeséltem, és valahogy senki nem találta viccesnek, pedig szerintem az: amikor éppen ezzel a fénymásolómasinával barátkoztam, az egyik könyvtáros bácsi rám szólt, hogy "ő azért nem hagyná őrizetlenül a pénztárcáját itt" - a Parlament épületében voltunk. A Parlamentben. 

A releváns szakirodalom beszerzésének tehát ez a dicső története, ám az ezzel kapcsolatos munka még messze nem ért ekkor véget: véletlenül megkértem Bódiné tanárnőt, hogy küldjön nekem szakirodalmat (magam is meglepődtem rajta), aki viszont egy csomó online forrást küldött, itthon ezekkel is megbarátkoztam és a frissen megismert linkeken (Hungaricana) ismét kutatásba kezdtem, hátha találok valami érdekeset. Ezek után mindent megtettem, hogy egy szépen ívelő konstrukcióba rendezzem a megszerzett ismereteimet, majd rájöttem, hogy ez nem fog menni, amíg meg nem szerezem az ismereteket, ugyanis a dolgok lefénymásolása könyvekből még nem számít egy adott témában való tájékozódásnak. Szóval olvastam. 

Olvastam, aztán pedig írtam, végül nagy diadalmasan elküldtem tanár úrnak a 10 oldalas szöveget magyarul, hogy íme. Hamarosan vissza is küldte pár kedves szó kíséretében, ami, már mondanom sem kell, bearanyozta a napomat és klasszisokkal élvezetesebbé tette a római jog jegyzetelését (értem ezt úgy, hogy a jelenet a következőképpen nézett ki: a kari könyvtárban ülök, jegyzetelem a könyvet, fülemben fülhallgató és én Taylor Swift Delicate című számára táncolok). Innentől kezdve viszont téliálom-alvásra kényszerült a projekt, ugyanis elérkezett az intenzív, Ulpianus-szintű Róma-tanulás ideje. 

Amikor újra visszatértem Márianosztrához, már elkerülhetetlenül integetett az angol nyelvű szöveg leadásának határideje. Neki is kezdtem, és hamar rájöttem, hogy soha nem csináltam ehhez foghatót, hiszen nem fordítottam szakszöveget még angolról sem magyarra, összességében  nem fordítottam még 10 oldalt semmilyen nyelvből semmilyenre, nem is írtam még tíz összefüggő oldalt idegen nyelven - és most elérkezett az idő, hogy lefordítsak 10 oldal magyar szakszöveget angolra. Kihívás elfogadva. 

Ennyit ember még nem használta a glosbe.comot, mint én. Végül így úgy adtam be a szöveget, hogy egy olyan mondat nem volt benne, amelynek a nyelvtani helyességéről meg lettem volna győződve, szóval nagy rettegéssel vártam tanár úr válaszát - ami viszont még sokáig nem érkezett meg, olyannyira, hogy még a szemesztervégi osztályzatomat is a visszajelzés előtt kaptam meg. Nem mintha ez baj lett volna. Aztán megérkezett a válasz, amelyben tanár úr mellékelte a szövegem javított változatát, amelyben, legnagyobb meglepetésemre, nem volt olyan sok javítás. Nem is igazán tudtam mire vélni a dolgot, de nem sokáig kellett emiatt bizonytalanságban lennem: az aktuális vizsgám után ugyanis megnyitottam újra, ezúttal le is töltve a fájlt, és megnyugodhattam látva, hogy azért van benne hiba rendesen, csak egy jó részét nem láttam korábban. 

A kedvencem tanár úr azon megjegyzései voltak, amelyekben arra ösztönzött, hogy keressek valamihez törvényi hivatkozást - még mindig nem került minden a helyére, de meg vagyok róla győződve, hogy az egyik forrásom, amelyre hivatkoztam s amely törvényi hivatkozással viszont nem rendelkezett, valamit összekevert, és nem is úgy van az a dolog, mint ahogy ő hiszi. Végül aztán, ha be nem is fejeztük a művet, eljutottunk egy olyan szintre, hogy voltaképpen már rendben volt, úgyhogy neki is láthattam a 15 perces prezentáció elkészítésének.

Az angol nyelvű prezentációtartás (is) abszolút ingoványos területnek számít az életemben. Magyar nyelven is keresem még, hogy hogyan lehetne igazán jól megnyilvánulni, hogy egyszerre legyen szórakoztató, érdekes és informatív az előadás, hát még angolul: úgy csak egyszer adtam elő, azt is a Nemzetközi Valutaalapról, szóval csak kevéssé tudtam építkezni a korábbi tapasztalataimból. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a diavetítést azon a héten terveztem megcsinálni, amelyiken átlagosan nyolctól négyig gyermektáboroztattam hattól tizenkét éves korig terjedő gyermekeket, szóval amikor este leültem a számítógép elé, hogy nekilássak a feladatomnak, már nem voltam szellemi kapacitásom csúcsán.

Az így óhatatlanul is jelentkező hiányosságaimat orvosolandón a munkámat azzal kezdtem, hogy végignéztem az internet összes prezentációtartásról szóló videóját, majd külön azokat is, amelyek a jó kezdés témáját dolgozták fel. Hosszas töprengés után aztán ezek alapján kitaláltam, hogy (1) egy szépirodalmi idézettel fogom kezdeni a beszédemet és (2) a ppt csak vizuális segédeszköz lesz, én magam leszek a prezentáció. Így tehát, a megszerzett tudással felvértezve, neki is láttam elkészíteni a diavetítést (itt olyan új dolgokat csinálhattam, mint diagramszerkesztés, meg is mutatom azt, amelyikre különösen büszke vagyok) és megírni az előadásom szövegét (amit időnként elmondtam magamban, hogy hogyan is állunk percügyileg), hogy végül az egészet elküldhessem Gosztonyi Gergelynek - aki ekkor éppen valahol volt, és ugyan mondta, hogy válaszolni fog, azért egy darabig kellemes nyugtalanságban néztem meg újra és újra, hogy "Látta."

Ebben egy óra munka biztosan van!

Aztán hamarosan megérkezett a válasz - időszerű is volt, ugyanis a következő hét kedden volt esedékes az elő-előadás, tehát egy össznépi móka a konferencián részt vevő hallgatótársaimmal, Gosztonyi Gergellyel, Bódiné tanárnővel és - legnagyobb meglepetésemre - Képes Györggyel. Nos, az elő-előadásnak rendkívül misztikus hangulata volt, viszont még mielőtt kifejtem, itt érdemes kitérnem arra, hogy az egész hetem mágikus volt, mintha életem filmjének rendezője lebetegedett volna, és egy vendégrendező vette volna kezébe az irányítást: Hétfőn kiderült, hogy 13. lettem a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíj pályázatán, ami egyrészt semmi, mert csak az első 8-at díjazzák, de másrészt mégis egészen elképesztő. Kedden volt ugye az elő-előadás. Szerdán harcot vívtam azért, hogy legyen hol aludnom a horvát kaland idején, majd csütörtökön lazítottam egyet és vitorláztam apukámmal. Pénteken, ami ráadásul 13-a volt, kiderült, hogy az utolsó vizsgámat rosszul adminisztrálták, és hármast írtak be, viszont az utolsó pillanatban (tényleg, percre pontosan) leadott kérvény alapján végül kijavította a TO-s néni. Szombaton egy pályázatot kellett leadnom, majd hajnalba nyúlóan emésztettem magam egy morális válság kapcsán, aminek eredményeképpen vasárnap végül elküldtem egy rendkívül kockázatos üzenetet, azzal zárva a hetet, hogy oké, ennek vége, most már minden visszatérhet a normális kerékvágásba.

De rövid kitérőnk után térjünk is vissza a keddi napra: az elő-előadás. Nos, az egészhez úgy álltam hozzá, hogy mivel itt angolul kell megnyilvánulnom, mégpedig fontos emberek előtt, legjobb lesz, ha nem alapozok a lélekjelenlétemre, a beszédkészségemre vagy az angol szókincsemre, hanem inkább írok egy frappáns beszédet (amint azt meg is tettem) és azt megtanulom. Mintha én alakítanám Júliát a Globe-ban, tanultam meg a szövegemet, ami által magabizonytalanságomat önbizalommá tudtam alakítani - így léptem be a színházba.

A nézőtér feszült volt: a nem működő számítógéptől kezdve a tönkrement pendrive-omon át a tanári dinamikában megjelenő kisebb-nagyobb ellentétekig minden megtörtént, hogy kedvemet szegje, de én a színészi képességeimbe vetett sziklaszilárd hittel, nagy bátran utolsónak maradva, kiálltam a pódiumra és elkezdtem zengeni Márianosztra minden titkát. Nos, az eredmény Júlia helyett inkább Nerót idézte. Viszont szerencsére engem nem udvarom népe vett körül, hanem három nagyon kedves, ám nagyon őszinte oktató - az emiatt érzett hálámmal együtt azért erőt kellett merítenem bármiből, amit csak találtam, hogy egyben maradjak az élmények után. Ki is találtam, hogy beiktatok fél óra csendes sírdogálást a napirendembe, de ekkor megtörtént az, amiről már írtam, és amiért most itt vagyok - az egyik kedves hallgatótársam odajött hozzám, mondott három kedves szót majd üdvözölte a blogomat - én pedig elhatároztam, hogy akkor folytatni fogom kalandjaim elbeszélését.

Hazajőve talán írtam is, de mindezzel együtt sem tudtam levetkőzni különös, mágikus hangulatomat, amely valahol a mély letargia és az égig érő boldogság között ingadozott, a szél járásától függően. Kaptam egy nagyon kedves üzenetet Gosztonyi Gergelytől, aki talán látta, hogy lelkem rózsakertje felett viharfelhők gyülekeznek, ez erőt adott, hogy folytassam a Márianosztra-projektet, és végül el is határoztam, hogy ha már lúd, akkor legyen mártonnapi, elmegyek a hétfőre meghirdetett második gyakorlóalkalomra és előadom még egyszer.

Így is történt. Maga az előadás nem volt tökéletes, de sokkal jobbnak éreztem, mint bármi hasonlót, amit korábban csináltam, és hála Istennek az oktatók is megerősítettek ebben. Az igazi kaland pedig ezután kezdődött: (nem, nem a konferenciára gondolok még, hanem arra, hogy) cuccokat pakolhattam a tanszéken! Ez egy olyan dolog, amit akkor kitörő lelkesedéssel meséltem sok embernek, és mindenki furán nézett rám, pedig hát na, cuccokat pakolni a tanszéken menő dolog. Minderre azért került sor, mert Gosztonyi Gergely már nagy erőkkel készült a konferenciára, amihez mappát kellett hajtogatni, ismertetőket nyomtatni, termoszt szerezni és egyebek, én pedig, temérdek idővel a birtokomban, felajánlottam, hogy segítek. A kedvenc részem az volt, amikor nem tudtam kinyitni az egyébként nyitott ajtót, és abban a hitben, hogy zárva van, írtam egy sms-t a tanár úrnak, hogy engedjen be - de ettől eltekintve normálisan és rendkívül szórakoztatóan zajlottak a dolgok.

Ez történt hétfőn, s kedden már érkeztek is a horvátok! Teljes mértékben indokolatlan volt, ám én mégis úgy döntöttem, hogy csatlakozom a fogadóbizottsághoz (amelynek létszáma általam megduplázódott), és nagy lelkesedéssel kísértem az érkezőket az Eötvös Collegiumba, annál is inkább, hogy sikerült megoldani, hogy szerdáról csütörtökre én is ott aludhassak. Ezt követően egy kellemes villamosozás után hazatérve még előadtam egyszer a beszédemet és másnap már arra ébredtem, hogy szerda van, a konferencia napja.

Ezt én nyomtattam! :) 

Reggel korábban bementem egyrészt termoszt lóbálni (mivel a rendelt nem érkezett meg időben), másrészt üdvözlőmappákat osztogatni, aztán amikor a tömegközlekedési eszközök által megtréfált előadók is megérkeztek, kezdetét vehette a konferencia. Voltak apróbb változtatások, az én előadásomra végül ebéd után került sor (közösségi pizzázás a tanszéken), aminek nagyon örültem, mert, mivel az ebéd alatt tudtam beszélgetni a vendégeinkkel (az Eurovíziós dalfesztivál és a VB második horvát focicsapat integráló hatású témaként szolgáltak), már nem éreztem úgy, hogy egy csomó idegen és gonoszan figyelő (vagy félig alvó) ember elé kell kiállnom. Ugyan a beszédem nem volt tökéletes, de rendben volt, és ezzel voltaképpen elégedett lehetek. Nagyon különös volt, hogy nem voltam tudatomnál, amikor beszéltem - az oktatók kérték korábban, hogy ne a szövegemet mondjam, és ez sikerült, olykor még meg is tudtam nevettetni a közönséget, viszont mindez csak úgy jött, képtelen voltam irányítani a cselekedeteimet. Például: tudtam, hogy lassabban kellene beszélnem, láttam a szövegemre nagy betűkkel felírva, hogy lassabban kéne beszélnem, még egy szép hosszú gondolatmenetet is végigfuttattam arról, hogy lassabban kellene beszélnem, majd ennek eredményeként - elkezdtem még gyorsabban beszélni. Hát igen.

A tudományos előadások után pedig kezdetét vette a programban csak "social event" néven fémjelezett kaland: vacsora előtt a vendégeink szerettek volna egy kicsit várost nézni, én pedig csatlakoztam hozzájuk, hiszen nem ugrik elő minden bokorból egy csapat horvát cserediák, akikkel lehet beszélgetni :) Ezt követően beültünk enni a Konyhába, ahol megtudtam, hogy mi fán is terem az a Teriyaki Porchetta (vagy valami ilyesmi), illetve ettem egy tál ételt, ami leginkább egy dzsungelhez hasonlított, de azért finom volt. Vacsi után ki nem mondott félhivatalosan egy közösségépítő alkoholizálás lett volna a programban, de legnagyobb örömömre ez elmaradt: helyette megnéztük kivilágítva a Parlamentet, sétáltunk a Duna-parton, énekeltünk Boci boci tarkát, felzsúfolódtunk különböző tömegközlekedési eszközökre, illetve áztunk és fáztunk, de nagyon jó hangulatban. Készült is egy képünk a Parlament előtt, én nagyon szeretem, mert ugyan nem látszik rajta semmi, a hangulatot visszaadja, és mivel nem látszik rajta semmi, személyiségi jogi aggályok nélkül itt is megoszthatom.

Fény és sötétség :) 

Az esti sétának az eső és a vendégeink kimerültsége vetett véget, és amikor a magyarok elbúcsúztak, én követtem a vendégeinket az E-Coliba, ahol erre az éjszakára a szállásom volt. Mindig nagyon vicces, ha helyeken alszom, ugyanis a legváltozatosabb dolgokat tudom otthon hagyni - ez ekkor a törülköző volt. Improvizáltam :D 

Másnap pedig egy City tourra mentünk, amit nagyon élveztem, már csak azért is, mert én sem ismerem Budapestet, vagy legalábbis messze nem eléggé. Mindent megnéztünk, ami ilyenkor a csomagban van, volt a szokásos módon Lánchíd, Gellért-hegy, Budai vár, Halászbástya és Mátyás-templom, viszont ami számomra is újdonság volt, hogy megnéztük a Bazilikát, benne a Szent Jobbal (még sohasem láttam, roppant érdekes és bizarr látvány egy levágott kézfej), siklottunk Buda várába, illetve részt vehettünk egy idegenvezetéssel egybekötött túrán a Parlamentben. Ez utóbbi számomra nagyon érdekes volt, mert ugyan már voltam bent, de csöpp gyermekként, és egyedül a Szent Korona rémlett valamennyire. Ekkor történt a második vicces parlamenti élményem: amikor kedélyesen beszélgettünk tanár úrral és pár társammal, a helyszínből fakadóan érintve napjaink politikai helyzetét, amikor az egyik őr így szólt hozzánk: "Ne politizáljanak itt, kérem. Őrizzük meg az épület méltóságát." Ismét: a Parlamentben voltunk. 

Még aznap délután elindultak haza a vendégeink, és ugyan már nem kísértem ki őket a vonatig, mert látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak, de szívemben velük voltam. Valamikor háromnegyed kettő körül, amikor a Budai várban járhattunk, megállt a karórám, és azóta gondolkodom, hogy milyen összefüggésekben tudnám ezt az eseményt szimbolikus jelentőséggel felruházni - annyi azonban bizonyos, hogy nagyszerű élmény volt ez a konferencia, olyan, amikor három nap alatt egy egész hetet él meg az ember. Időről időre ráébredek, hogy emberek között lenni jó, akárcsak beszélgetni, hát még ha más nemzetek lakóival ismerkedhetünk meg. Tényleg csak pár nap volt, de mégis bepillantást nyerhettem egy más, most már nem is annyira idegen és nem csak az Eurovízióról és a focicsapatáról ismert világba.

Nagyon örülök, hogy részt vehettem ezen a konferencián, hogy részese lehettem ennek az élmények és kalandnak, hálás vagyok az oktatóimnak, hogy hívtak és felkészítettek, de különösen hálás vagyok a vendégeinknek és ennek a három napnak, amely különös varázsának köszönhetően mindenki egy kicsit őszintébb, egy kicsit szabadabb, egy kicsit önmagább lehetett. Jövőre, veletek, Zágrábban! <3


Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe 

Az éjjel soha nem érhet véget - vizsgaidőszak 2.0 (és macskák)

Azt mondják, ha egy vizsgaidőszakot ismersz, ismered az összeset. Na ez nem igaz.

A vizsgákkal kapcsolatos kalandjaim ebben a szemeszterben is érdekesen kezdődtek, úgy látszik, valamilyen úton-módon mindig beiktatódik egy bónusz bizonytalansági faktor a vizsgafelvétel nagy napjára. Ebben a szemeszterben ez az Ulpianus döntő volt nekem, két szempontból is: egyrészt ugye két vizsgatervvel (pontosabban kétszer három vizsgatervvel) kellett készülnöm, hiszen nem tudhattam, hogy Rómából kell-e vizsgáznom a nap végén; másrészt a döntő maga a vizsgafelvétel napján volt. Tehát aznap, pontosabban azon a délután. Ergo ezt úgy kell elképzelni, hogy ülök a pódiumon, kezemben a mikrofon, próbálom elmém legrejtettebb zugaiból előbányászni, hogy akkor milyen görög eredetű kötelmi jogi intézményeket is ismerek, és mindeközben erősen drukkolok, hogy befejeződjön a verseny, és kiérjek időben belépni a Neptunba. Kiértem. A harmadik helyezést elért versenytársammal úgy ünnepeltük meg a győzelmünket, hogy közösen leültünk a büfébe a konnektor mellé, megosztoztunk egy elosztón és együtt vettük fel a vizsgáinkat - ezzel szerencsére már nem volt baj. 

*Magyar jogtörténet*

Kedvenc macskám a kedvenc tankönyemen,
micsoda kompozíció! 

Az első vizsgám a Jogtörténet lett, de épp csak egy hajszálon múlott, ugyanis semmiképpen sem szerettem volna ezzel kezdeni. Tavaly nagyon jó volt, hogy utolsó vizsgaként ez tartotta bennem a lelket, gondoltam, legyen most is így, viszont a meghirdetett vizsgaidőpontok nem ezt akarták, szóval gondoltam, sebaj, akkor legyen a harmadik. Aztán a Neptun megnyílása előtt hét perccel meggyőztek, hogy öt nap kevés Alkotmányjogra, szóval átrendeztem a vizsgatervemet. Így a Jogtöri lett az első, és én ki is találtam, hogy idén nem kapok idegösszeomlást a készülési folyamatban, ami egészen jól is ment addig, amíg a vizsga előtt pár nappal el nem határoztam, hogy oké, minden egészen jól halad, akkor én elmegyek egy konferenciára a Horvát-magyar kiegyezésről. Mi baj történhetne? A konferencia egyébként nagyon jó volt, egyrészt sokkal többet értettem, mint az első szemeszterben meghallgatott Májtos konferencián, másrészt kaptam egy palack vizet Gosztonyi Gergelytől, ami nyilván abban a pillanatban, hogy megkaptam, átalakult egy palack vízből varázslatos energiaitallá, tehát egy kortya tíz liter kávéval ér fel, satöbbi (még van belőle egy kicsi) - azt viszont gondolom már mondanom sem kell, hogy aznap egy betű nem sok, annyit sem tanultam a konferencia után. Mindezzel együtt összességében összehasonlíthatatlanul jobban viseltem a megpróbáltatásokat, a tankönyvem ugyanúgy szép színes lett, millió jegyzetet színeztem ki hasonló árnyalatokkal, folyamatábrákat készítettem a (nem viccelek) tíz különböző perrerndről abban a félelemben, hogy még a végén rájövök, hogy mégiscsak a képzőre vettek fel, találtam olyan fun dolgokat, mint hogy a Csemegi-kódexet egy Lőv Tivadar nevű fazon versbe szedte (egyébként zseniális) - az viszont egyéni rekord volt, amikor utolsó nap szembesültem vele, hogy minden tételre 10 azaz tíz percem van, hogy átnézzem, és nem egy olyan van közöttük, ami az újdonság varázsával köszön rám. Én pedig átnéztem, versenyt futottam, tudatosan erőt sugárzó pózokban görnyedtem a könyveim felé, a napfelkelte sugaraiban pedig a legnagyobb nyugalommal tanultam a szocialista polgári perről. Másfél óra alvás után mentem el vizsgázni. 

A vizsga egyébként kellemes hangulatban telt, hála Istennek ismét egy olyan tételt húztam, amiről volt előadás (ráadásul még Gosztonyi Gergely diáit is megtaláltam róla), és bár nem tudtam mindent, ezt ügyesen sikerült eltitkolnom, és végül ötöst kaptam, annak ellenére, hogy a vizsga elég viccesen indult: Leültem tanár úr elé, aki az orrom alá tolt egy lapot, majd rámutatott a közepére, hogy "itt írjam alá". Nos, az egy dolog, hogy fogalmam sem volt, hogy mi az, amit alá kéne írnom, de nagyobb baj az volt, hogy néztem az "ittet", és nem láttam semmit, amit aláírhatnék. A másfél órás kipihentségemmel már éppen sikerült volna feldolgoznom az információkat, amikor a tanár úr megismételte a cselekvéssorozatot, ezzel ismét teljesen összezavarva engem. Ennek végeztével újra szuggerálni kezdtem a lapot, ismét minden eredmény nélkül, aminek következményeként a tanár úr ismét biztatni kezdett, hogy írjam alá - ekkorra sikerült észrevennem egy nevet a papíron, és bevillant, hogy akkor bizonyára névsorban vannak a vizsgázók - így végül sikerült megtalálnom magam, de szerintem mindezzel együtt is csak az őrangyalom bökött oldalba, hogy "ott, nézd!". :D 

*Alkotmányjog 2*

Alkotmányjog, macska, bögre, filctollak
- mi kellhet még?

A vizsgáim sorát az Alkotmányjoggal folytattam, amire így hét napom volt felkészülni. Nem volt rá szükségem. Egy csomó időt töltöttem szöttyögéssel, például mókás videókat néztem az Alkotmánybíróság YouTube-csatornáján, aminek eredményeként ismét utolsó este tanultam meg az anyag egy rövid, ámde annál fontosabb részét, nevezetesen, hogy hogyan nyerik el tisztségüket a különböző Alaptörvényben is rögzített fontosságú elemek, úgymint az alapvető jogok biztosa vagy a Kúria elnöke. Rengeteg időt fordítottam viszont arra, hogy elolvassam és felcímkézzem az irdatlan mennyiségű törvényszöveget, ennek eredményeképpen legalább kedves jó barátként tekinthettem a Guttenberg-galaxisra, amit be kellett cipelnem a vizsgára. 

A vizsgatapasztalatom abszolút pozitív volt, hála Istennek csak olyan kérdések voltak, amelyekről reálisan elvárható, hogy tudjuk rá a választ (például örömöm nem lett volna felhőtlen, ha a bíróvá válás szakmai előfeltételeit kérdezik, bár a követelmények alapján megtehették volna), mindemellett voltak igazán mókás kérdések, nevezetesen, hogy az egyes szavazati arányok kapcsán mi ezeknek az alkotmányos indoka? Mindamellett, hogy kétharmados világunkban ez a kérdés gyakran relevanciáját veszti, nem tartom magam az alkotmányelmélet nagy ismerőjének, szóval ezeknél a kérdéseknél magam is mosolyogva írtam szívemből jövő, ámde azért vitatható relevanciájú dolgokat. A jogesetes feladatok ismét érdekesek voltak, s bár lényegesen jobban jártunk, mint az előző vizsgacsapat, akiktől megkérdezték, hogy A miniszter indítványa összhangban van-e a mentelmi jog általános rendeltetésével?, azért mi sem panaszkodhattunk, lévén, hogy például a második jogesetben jóformán nem voltak releváns tények, amelyeknek a kigyűjtése ugye pontértékkel bír. No de sebaj, azért írtam mindenhova valamit, és összességében nagy örömömre szolgált azzal szembesülni, hogy a feladatsor befejezhető volt a kiszabott idő alatt. Hamarosan az eredményekre is fény derült, és ismét ötöst kaptam, ráadásul, amire igazán büszke voltam, nem becsúszással! Ez nagyban köszönhető Lápossy tanár úr felkészítésének is, de egy kis büszkeséget azért megengedek magamnak =) 

*Polgári jog 1*

Polgári jog következett ezután, amire nyolc napot hagytam, de visszatekintő bölcsességgel mondhatom, ez messze nem volt indokolt. Fókuszált elmével szerintem négy nap alatt is minden nehézség nélkül fel lehet belőle készülni - amiért mégis nagyon örültem ennek a sok időnek, hogy éppen ez a fókuszált elme hiányzott esetemben, megjegyzem, mókás volt szemlélni, hogy vesztem el szellemi frissességemet a vizsgaidőszak végére. Mindenesetre jobb hiján, hogy kitöltsem az időt, elkezdtem tanulni a Polgári törvénykönyvet (ami ugyan hivatalosan kell, de valójában nem kell a vizsgára), illetve puszta szórakozásból bementem a vizsgakonzultációra, amit Menyhárd tanár úr tartott. Legjobb döntésem a vizsgaidőszakban! Vagy legalábbis az egyik. Ugyanis soha nem hittem volna, hogy az ingatlannyilvántartási rendszer érdekes lehet, és kiderült, hogy az ingatlannyilvántartási rendszer érdekes, hogyha a tanár úr elmagyarázza, és nem a Ptk. rejtelmes rúnáiból próbálom kiolvasni minden tudás kulcsát. El is határoztam, hogy akkor irány jövőre a PJ TDK. Ami pedig  a vizsgát illeti, nem volt nehéz, sőt, a legtöbb feladatot ismertem korábbi feladatsorokból, így összességében az egyik legbarátságosabb vizsgám volt ebben a félévben. 

*Közgazdaságtan 2*

A közgazdaságtan 2 vizsga olyannyira nem rettentett meg, hogy előtte még egy szabadnapot is hirdettem, és elmentem a gimis barátnőimmel fagyizni meg melegszendvicset enni. Mit nekem vizsga! És összességében nem is jelentett bonyodalmat ennek a tárgynak az abszolválása, kedvenc színes jegyzetemből, ami tavalyhoz hasonlóan idén is már év közben elkészült, könnyen tudtam tanulni, a szokásos módszerhez hűen a tankönyvi szöveget is újraolvasva. Ami időn nehezebb volt, mint tavaly, legalábbis nekem, hogy sok olyan függvény volt, amelyek ilyen teljesen random nevű tengelyeken voltak - persze ez a randomság a dolgok megtanulásával érhetővé vált, de összességében mégis nehezebb volt fejben tartani. Ami a vizsgát illeti, én rendkívül jól mulattam az igaz-hamis feladaton, ugyanis én a hat állításból igaznak találtam - hatot. Elképzeltem magamban, hogy micsoda örömmel olvassák majd a tanárok a költői, ámde annál kétesebb igazságtartalmú indoklásaimat, de összességében csak kitartottam amellett, hogy ezek így helyesek, és valamennyi biztosan valóban igaz volt közülük. Azért hiányozni fog a tantárgy, különösen Kelemen Katalin tanárnő. 

*Társadalomelmélet*

Az utolsó vizsgám pedig a Társadalomelmélet volt, ami változatos szempontokból sikerült rendkívül viccesre. Az egész azzal kezdődött, hogy amikor kinyomtattam a szövegeket Közgazdaságtan vizsga után, és szembesültem vele, hogy körülbelül harminc kiló papírt kell ennek eredményeképpen hazacipelnem, ösztönös reakcióként fogalmaztam meg magamban, hogy na, ezt biztosan nem fogom elolvasni. Aztán hamar rájöttem, hogy kénytelen leszek, hiszen nincs más módja annak, hogy megtudjam, hogy mi van bennük. A vizsga ugyanis úgy nézett ki, hogy tételeként volt egy kupac szöveg, amit fel kellett dolgoznunk, és bár a beszélgetés előtt, a felkészülésnél használhattuk a szövegeket, azért nem ártott nagyjából sejteni, hogy miről van bennük szó. 

Ebből adódóan tehát nekiálltam, hogy mindent elolvassak és kiváló színes jegyzeteket készítsek belőlük, és őszintén mondom, hogy ez a vizsgaidőszakom legjobb élménye volt. Méltatlanul alábecsülik a tárgynak a jelentőségét és hasznosságát, szerintem fantasztikus volt olvasni a különböző elméleteket, egyesek (például John Stuart Mill) egészen magukkal ragadtak, és a vizsga előtt, amikor mindezek összeálltak és végre megértettem a tantárgy lényegét, hihetetlen volt ennyi elméletet ismerni, ennyi gondolatból építeni. Persze a készülési folyamatnak is óhatatlanul voltak vicces fázisai, például amikor éjfélkor olvastam Freud gondolatait a gyermekkori elfojtott szexualitásról, na, az egészen egyedülálló élmény volt, de mégis magával a vizsgával érkeztünk el az igazi kalandokhoz. Kezdetnek például a vizsga előtt három perccel azzal szembesültem a tanszék ajtaja előtt állva, hogy sehol senki, köröttem csend, amerre megyek, és néma tartomány. Már azon voltam, hogy írok Fruzsinak, hogy mégis mi a rézfán fütyülő rézangyal történik, amikor összetalálkoztam az egyik csoporttársammal, akitől megtudtam, hogy van egy másik tanszék, ahol feltételezhetően a vizsgáztatás fog zajlani. Mint az őrült futottam ehhez a tanszékhez, és legnagyobb megnyugvásomra itt már kellemes tömeggel találkoztam. 

A vizsgám rendben indult, a hatalomelméleteket húztam, nagy lelkesedéssel beszéltem az órán érintett és nem érintett gondolkodókról is, és minden rendben is ment, amíg Fruzsi a gyorsítás miatt rá nem kérdezett egy összefüggésre. Jó szokásomhoz híven improvizáltam egy jónak tűnő választ, de életemben először elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor ez csak rontott a helyzeten, ugyanis kiderült, hogy amit mondtam, igen távol áll Foucault gondolataitól. Kár. Azért egy jó hajrával sikerült behoznom a lemaradásomat, és Fruzsi ki is hirdette, hogy ötöst kaptam - abbéli örömömben, hogy utolsó vizsgám teljesítésével célba értem, meg sem néztem az adminisztrált jegyet. Nagy hiba volt. 

Eltelik pár nap, hét... Egyszerre csak az egyik barátnőm nagy büszkén elküldi nekem a kredittel súlyozott átlagát - ezen felbuzdulva gondoltam, én is megnézem, bár a sima átlagon ugye nem nagyon volt mit számolni. Meg is szemlélem a kredittel súlyozottat, hm, nem is rossz, ám ekkor rátéved a tekintetem a sima átlagra: itt valami nem stimmel! Nézem is azonnal az adminisztrált jegyeimet, és látom, hogy Társadalomelméletből hármas került beírásra. Őrült iramban írtam is Fruzsinak Facebookon, hogy ez van, mit tudok tenni, majd elkezdtem kutakodni, és ekkor láttam, hogy még egészen pontosan másfél órám van arra, hogy ilyen ügyben kérvényt nyújtsak be a Neptunban. Ezzel pedig kezdetét vette egy hajsza a győzelemért, benne telefonálással, hivatalos levél írásával, utolsó percben gombra kattintással és reménykedéssel, míg végül pár nap múlva elbírálták a kérvényemet és átírták a jegyet a naplóban. Őrült egy hét volt az, amelyiken ez is történt, mindenesetre megtanultam, hogy mindig nézzem meg, mi kerül be a Neptunba (illetve, ha nincs olyan képem, amelyen a macskám a jegyzeteimen fekszik, nem fogok ötöst kapni, vagy legalábbis nem olyan egyszerűen). 

Így zajlott tehát a második vizsgaidőszakom, drasztikusan kevesebb pánikkal és ennek következményeképpen drasztikusan több utolsó éjszakai virrasztással. Összességében azért mégis jól éreztem magam, sőt - azt hiszem, a vizsgaidőszakban valamelyest sikerült rápihennem a nyárra, ami bizony ezere kalanddal csábított az utolsó hónapban! :) 

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe 

Az Ulpianus - Csemegi Károly - Gyapotpihe szerelmi (és Bermuda-) háromszög

*Wikipédia-percek Gyapotpihével*

Ulpianus: föníciai származású római jogász, az öt római remekjogász, azaz a későbbi korok által legtöbbre becsült jogtudósok egyike.

Csemegi Károly: magyar jogász, kúriai tanácselnök, a magyar büntetőjog-tudomány kiemelkedő alakja, a Csemegi-kódex névadója.

Ó, mondd, te kit választanál?

Ars poeticám alapköve, hogy mindent meg lehet szeretni, ha úgy áll hozzá az ember lánya. Az egyetemem első szemeszterét is ez az általános szemléletmód határozta meg, annál is inkább, hogy amikor egy évvel ezelőtt idecsöppentem egy teljesen ismeretlen és kissé azért ijesztő új közegbe, nagy szükségem volt arra, hogy az egyetlen dolog, amit formálni tudok, vagyis a hozzáállásom biztosan az én pártomon álljon. Így tehát mindenhez, amivel találkoztam, úgy álltam hozzá, hogy ez bizony nagyon jó lesz - ha pedig, kedves olvasóm, már a kezdetek óta követed az elbeszéléseimet, tudhatod: az ezen szemlélet által megformált szeretetem legjelentősebb hányada az első szemeszterben a Római jog felé irányult. Csak a puszta szórakozás kedvéért érdemes lehet visszatekintenünk pár korábbi feljegyzésemre a témában: 

"Múlt hétvégén le is ültem Rómát jegyzetelni. Rájöttem, hogy nem lesz elég, hogy szeretem ezt a tantárgyat, valamivel még fokozni kéne e program élvezeti faktorát, úgyhogy kitaláltam, hogy meggyújtok egy gyertyát. (...) Később rájöttem, hogy ezt a kompozíciót, amely önmagában is szép, tovább lehetne fokozni: ugyanis Orientációs Napokon kaptam egy kiváló újságot, amelynek a  [Földi professzort ábrázoló] címlapja éppen illik a már-már házioltárként is funkcionáló íróasztalomra." (2017. szeptember 29.)

"Római jog: Mi mással kezdeném, mint ami az ómega s az alfa: azt hiszem, soha nem látott szintre jutottam a tanulásában, ugyanis az eheti előadást már nem azért tartottam érdekesnek, mert tudatosan érdekesnek szerettem volna tartani, hanem azért, mert érdekesnek találtam!" (2017. október 20.)

"Tehát lelkesen kezdtem meg az Alkotmánytöri-tanulmányaimat, hiszen ahogy már írtam is, az előadásokon és a szemináriumokon úgy éreztem, mintha a világ eddig rejtett titkait ismertem volna meg. Szívem szerint még a Tudományos Diákkör előadásaira is eljártam volna, de hát Földi Professzor és Róma repetitórium formájában hívott a kötelesség, így tehát ezekről, mint sok más, szerda hat órára meghirdetett érdekes programról, le kellett mondanom." (2018. február 10.)

Mindezzel együtt, mint ahogy ebből az utolsó szemeszterből is látható, a Római jog iránti szeretetem mellett megjelent a kezdetben Alkotmánytörténet, majd később Jogtörténet néven futó Májt iránti lelkesedésbe forduló érdeklődésem is - e bejegyzésben az e kettő tárgy közötti vívódásom történetét olvashatjátok, az Okosabb vagy, mint Ulpianus?-vetélkedő és a Csemegi csomag-challenge kontextusában. Kezdjünk is bele!

*Minden út Rómába vezet*

A második szemeszterem úgy indult, ahogy az első végződött: a Római jog iránt táplált végtelen lelkesedésemmel, könyvtárban fotózott tankönyvjegyzetelős csendéletekkel, illetve a magabiztos elhatározással, hogy akkor én második leszek az Okosabb vagy, mint Ulpianus? nevezetű vetélkedőn. Ez az utolsó tagmondat azért több kérdést is felvet: egyrészt, mi fán terem ez a vetélkedő? másrészt, mi az, hogy második? 

A kép forrása a TDK Facebook-oldala, egyébként ezek a kérdések
 szerintem féltve őrzött titkok

Nos, az Ulpianus-vetélkedőről én annyit tudtam előzetesen, hogy a tanszék, elsősorban Siklósi Iván minden évben szervez egy kétfordulós versenyt, aminek tematikája a Római jogi tankönyvben foglaltakat öleli fel. Az első fordulóban egy írásbeli tesztet kell kitöltenie a indulóknak, a másodikban pedig, ahová csak a hat legmagasabb pontszámot elért versenyző jut be, már viszont szóban kell válaszolniuk a feltett, különböző pontértékkel rendelkező kérdésekre. A döntősök közül az első hármat jutalmazzák: mégpedig egy ötössel, ami kiváltja a második szemeszter végén teendő Római jogi vizsgát. 

És miért második? Természetesen, már csak a jutalom miatt is, mindenképpen nagyszerű lett volna bekerülni az első háromba, de azért az elsőt kitűzni célnak... hát, úgy voltam vele, hogy azért kezeljem helyén a kvalitásaimat, a második pedig, mindamellett, hogy akkor teljes mértékben elérhetőnek tűnt, mégiscsak menőbb volt, mint a harmadik. Ez az elhatározás már azóta élt bennem, amióta csak először hallottam, hogy ez a verseny létezik - persze az egésznek volt egy olyan varázscsillogással és álomporral nyakon öntött mesebeli jellege, mint amikor egy kislány azt mondja, hogy ő, ha felnő, egy herceghez megy feleségül. Éppenséggel megtörténhet, de sokkal nagyobb esélye van annak, hogy nem valósul meg. 

Ám az élet játék, és ha már egyszer magamra öltöttem ezt a szerepet, zászlómra tűztem ezt a célt, minden vonatkozásban neki is gyürkőztem a megvalósításának. Azt hiszem, ennek a legszebb példája, hogy már a vizsgaidőszak végezte és a második szemeszter kezdete előtti időben nekiláttam az öröklési jogi rész kijegyzetelésének, mondván, hogy később az ezzel megtakarított idő nagyon sokat fog segíteni. Magam is meglepődtem, hogy mennyire igazam volt, nagy hálával veregettem hátba a múltbéli énemet ezen döntésért az utolsó hetekben-napokban. 

Telt-múlt az idő, s én mint egy termelési regény főhőse, tervutasításos rendszer szerint haladva minden hétre meghatároztam, hogy mennyit kell kijegyzetelnem, majd később megtanulnom a könyvből azért, hogy tudjam tartani az ütemet. Hatalmas nagy szerencsém volt: kiderült, hogy mivel az új tanterv szerint nem kell alapvizsgát tennünk az év végén (tehát olyan mókás vizsgát, amiben a második szemeszter anyaga mellett az elsőt is kérdezik), a versenyben is csak a második szemeszter anyagát fogják számon kérni. Az elején ugyan még győzködtem Siklósi Ivánt, hogy "naa, de hát az tanár úr célja, hogy az egész Római jogot átfogóan lássuk", de aztán utóbb én is nagyon hálás voltam, hogy nem változtatott ezen az elhatározásán. 

Persze ennek is megvoltak a maga hátulütői: a verseny anyagának jelentős része, sőt, azt mondanám, hogy több mint a fele olyan tananyagból volt, amelyekről sem előadáson, sem szeminárium nem esett szó - ezekben a témákban a legjobb barátom a Földi professzor által készített, s év elején közkinccsé tett diasor volt, ami nagyon sokat segített az összefüggések megértésében. 

A készülési folyamat tehát rendületlenül zajlott, egyedül egy dolog törte meg: a verseny előttre a diákszervezet, amelyhez próbaidős felvételt nyertem (erről is lesz majd külön bejegyzés), három napos csapatépítő tréninget szervezett. De ne legyen a nevem Gyapotpihe, ha egy ilyen apróság el tud tántorítani - a csapatépítő helyszínére egy nagy kupac kijegyzetelt és kiszínezett tétellel érkeztem, és reggelente ezek a paksaméták jelentették számomra a kiváló társaságot (mókás, egyébként még csapatépítő jellege is volt, amikor leült mellém az egyik szintén joghallgató barátnőm, és az egyik orvosis barátunk tanulni). 

Így érkezett el április 25-e, szerda, a verseny napja. Persze most nagyon hangzatos lenne elbeszélnem a reggeli felkészülésemet, tele szimbolikus és spirituális momentumokkal, mint hogy "korán lefeküdtem, jól kialudtam magam, reggel időben felébredve még jógáztam egy kicsit, aztán tartalmas, ámde egészséges reggelimet elfogyasztva bebicikliztem az egyetemre megírni az első forduló feladatsorát", de valójában az történt, hogy éjszaka közepéig tanultam, reggel nagy nehezen kivontam magam az ágyból, beközhasznúztam az egyetemre, még meghallgattam Kelemen Katalin tanárnő szemináriumát és egy fél Róma-előadást, majd a teszt megkezdése előtt még megpróbáltam lenyomni egy fél müzlit a torkomon a nagyjából fél liter kávé mellé, és nagyon reménykedtem, hogy ha mg gyorsan elszaladok mosdóba, akkor nem kezdik el nélkülem.

Eztán nekiáll felsorolni minden mást, amit
de jó lett volna, ha kérdeznek, és azt mennyire
tudtuk volna, végül pedig elkezdni dúdolni
valamelyik dalt, amit nem is szeretek.

A teszt mindössze egy oldalas volt, és összességében nem gondoltam, hogy nehéz lenne. Miután elolvastam egy kérdést, rögtön nagy örömmel konstatáltam, hogy igen, ezt én tanultam - csak az volt a kár, hogy a következő pillanatban meg is fogalmazódott bennem, hogy aha, de mit is? Az utolsó percig írtam a dolgozatot, majd egy, a teljesítményében kételkedő, de saját értékét továbbra is bizton ismerő ember mosolyával adtam oda a dolgozatot Siklósi Ivánnak - valójában azonban teljes mértékben magamba zuhantam, hogy na ennek akkor vége, ki vagyok egyáltalán, így hogy fogok felkészülni a vizsgákra, meg amúgy is, tervezzünk akkor egy másik vizsgabeosztást. 

Nagyjából másfél órát kellett várnunk, amikorra kijavították a tesztjeinket, és érdekes módon, egy, az egyik legjobb gimis barátnőm által írt motivációs idézet hatására addig sikerült összeszednem magam, és az Aula Magna felé vezető lépcsőn felfelé caplatva elmosolyodtam - bárhogy is, ez azért szép kaland volt. 

Amikor beléptem a csodaszép, díszes terembe, egyrészt eszembe jutott az, amikor a Gosztonyi Gergely által tartott egyetemi sétán úgy búcsúztam el az Aulától, hogy legközelebb a döntőben fog látni (és amit aztán jól nem tartottam be, ugyanis mindkét általam is meglátogatott konferencia itt került megrendezésre), másrészt pedig inkább nem szerettem volna gondolni semmire, úgyhogy oda is mentem két versenytársamhoz azzal a feltett szándékkal, hogy valami tetszőlegesen érdektelen semmiségről beszélgessek velük. 

Ezzel szemben az egyikük így fogadott: "bejutottál a döntőbe!" Először nem is értettem, hogy mit mond, mármint fülileg, aztán szépen lassan sikerült összeraknom a hangfoszlányokat - ekkor viszont döbbenten meredtem rá, egyrészt hogy mi, másrészt pedig hogy honnan tudja. Aztán kiderült, hogy amikor bejöttek, véletlenül már fel volt írva a pontok adminisztrálására szolgáló táblára a döntősök kezdőbetűje, s bár már aztán letörölték, de így végül nem volt akkora súlya Hamza professzor szavainak, amikor a zsűri elnökeként felolvasta a döntőbe jutottak névsorát. 

Köztük voltam. Egészen szürreális volt kivonulni a színpadra, sőt, a monumentalitása miatt az egész könnyen lehetett volna egy elképesztően sokkoló, ijesztő esemény is - ezzel szemben számomra rendkívül kellemes élmény volt. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy az Aula Magna hatalmas színpadának egyik oldalán ültünk mi, a döntősök, a másik oldalon pedig a háromfős zsűri: Siklósi Iván, Hamza Gábor és Sándor István - mivel ez a távolság beláthatatlan, és még inkább behallhatatlan volt, elengedhetetlen volt, hogy mikrofonba beszéljünk. A kérdések a színpad közepén egy hatalmas kivetítőn voltak olvashatók.

Ahhoz, hogy a döntőt kellemes élményként őrzöm az emlékeimben, számos dolog hozzájárult: a zsűritagok nagyon kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak, és a feszültséget tovább oldották a meleg színek, a kihelyezett virágok, sütik (kinek van gyomra enni) és víz - de ami a számomra a legmeghatározóbb volt, az egésznek nem volt verseny-jellege, inkább egy közösség vetélkedője, talán csak egy tábor utolsó estéjén vagy egy osztálytalálkozó záróprogramjaként. A fiúval, aki mellett ültem, végig figyelemmel kísértük a kérdéseket, és valahányszor egy másik versenyző tudott vagy nem tudott válaszolni egy nehéz kérdésre, mély egyetértésben összesúgtunk, hogy ezt mi sem tudtuk volna, vagy ezt mi nem tudtuk volna. Ami szerintem igazán szimbolizálta ezt a különös hangulatot, amit csak próbálok, de hasonlatokkal is alig tudok körülírni, az az volt, hogy mivel elromlott az egyik mikrofon, a másikon hatunknak kellett megosztoznunk - körbeadtuk egymásnak, mint egy sorversenynél a stafétabotot. 

Ponttábla - már úgyis tudjátok, hogy melyik
monogram mögött rejtőzöm, de ha nem, akkor
legalább egy kis instant matek haladóknak :)

Végül tényleg második lettem - szoros versenyben, a ponttábláról képet is hoztam nektek. Egy kérdés kivételével mindegyikre tudtam válaszolni, volt, amire számítottam és ezért tudtam, volt, amire számítottam, és mégsem tudtam (a iustinianusi öröklési rend volt az), de amire a legbüszkébb vagyok, az a hat pontos kötelmi jogi kérdésem: "Mondjon két olyan jogintézményt, amit a görögöktől vettek át a rómaiak!" - csak ennyi volt a kivetítőn. Természetesen lendületből fogalmam sem volt, hogy mi lehetne a válasz, szóval elkezdtem görög szavakat keresni az emlékezetemben. majd amikor mint egy zenebohóc, aki felmutatja a hangszereit, én is sorban felajánlottam, hogy esetleg beszéljek erről? vagy erről?, végül kilyukadtam a lex Rhodia de iactu merciumnál, ami az egyik valóban kért válasz volt, és miután ezt ismertettem, már megszántak, és elmondták, hogy a másik a tengeri kölcsön lenne - magamtól nem hiszem, hogy rájöttem volna, de így már hála Istennek nem is kellett.

Az díjátadó ünnepség is szép volt, a végén még fotózkodtam is a zsűritagokkal, s nagy boldogan vettem át az ajándékokat ekkor és a későbbiekben: a második helyezésről szóló oklevelet, a megajánlott ötöst a Római jog 2 vizsgámra, illetve az immár hivatalos demonstrátori meghívást. 

*Csemegi-csemege és némi Naschsolnivaló*

Ezzel párhuzamosban pedig elmaradhatatlanul kísérte az életemet a Májt, immáron Jogtörténet néven. Az első szemeszterben szerzett élményeim (amiről külön bejegyzés is született) olyannyira meghatározóak voltak, hogy eldöntöttem, idén sokkal nagyobb hangsúlyt fogok fektetni a tárgyra. Ebbe az elhatározásba több dolog is beletartozott: kitaláltam, hogy elkezdem kidolgozni a tételeket (nos, igen, erre nem került sor), eljárok a TDK-ülésekre és konferenciákra (a kezdeti nehézségeket követően ez egészen szépen sikerült), illetve idén nem egy (technikailag befelé nőtt) hajszálon fog múlni a szemináriumi ötösöm.

Az, hogy motivációt találjak minderre, egy percig sem jelentett gondot: a tanszék, akit egész szemeszterben úgy jellemeztem mindenkinek, hogy ahol mindenki boldog és mindenki szereti egymást, oktatóival és oktatáspolitikájával napról napra biztos pontot jelentett az életemben, és általában azért voltam hajlandó felkelni hétfőn, mert tudtam, hogy oké, ha ezt kibírom valahogy, kedden Jogtöri-előadás. Ami az előadókat illeti, számos váratlan jó élményben volt részem, például Bódiné tanárnő, akinek az első féléves előadása annyira nem győzött meg, ebben a szemeszterben minkét előadását olyan lelkesedéssel adta elő, hogy minimum egy győzteskompenzációt érdemel. Aztán ott volt ugye Képessy Imre is, nagyszerű TDK-előadással fokozva a nagyszerű normál előadásával kialakított pozitív képet, Gosztonyi Gergely, a Májt iránti érdeklődésem szíve pedig többször is tartott előadást (még az Országgyűlés alakuló ülését is kihagytam, hogy meghallgathassam), és természetesen a többi oktató is alkalomról alkalomra remekelt. Ami engem a legjobban meglepett, hogy ebben a szemeszterben már sokkal nagyobb arányban értettem, hogy mi történik a katedrán!

Közben pedig zajlottak a szemináriumok is. A félév folyamán olyan baljós hangzású dolgokról beszéltünk, mint gazdasági társaságok, értékpapírok és tőzsde, illetve tanár úr az első alkalommal számos egyéb dolgot beharangozott:

1. A dolgozatokra minden alkalommal fel van adva egy adag elolvasandó forrás
2. Írjunk cikket a Joghistóriába, mert az remek publikációs lehetőség 
3. A félév folyamán extra feladatokat fog közzétenni, amelyeket megoldva értékes nyereményekre beváltható pontokat szerezhetünk.
   
   Haladjunk is sorban! :) 

Ami az elsőt illeti, három dolgozatot írtunk, tehát háromszor x mennyiségű forrás volt feladva. Az első alkalommal nagy lelkesedéssel, ámde kissé bizonytalanul olvastam el őket, szép-szép, hogy van egy plusz segítség a vizsgára való felkészülésre, de milyen mélységben kell ezt nekünk ismernünk? Kiderült, hogy semennyire, ugyanis a dolgozatban nem volt kérdés. A második dolgozatra már kicsit nyugodtabban, de még mindig érdeklődve csaptam fel a forrásgyűjteményt - ismét csak szükségtelenül, ugyanis a dolgozatban újra nem volt kérdés. Gondolom, sejted, hogy merre halad a történet, kedves olvasó... Az utolsó alkalomra már nem sok időm jutott a felkészülésre, egyéb dolgozatok, egyebek miatt, így tehát a forrásokra a dolgozat előtti napon egy pillantást sem vetettem, s ha nincs másnap üres négy órám egy órarendi rendellenesség miatt, nos, nem tudom, mi lett volna a történet vége. A dolgozat előtti órákban tehát közepesen unott arckifejezéssel végigolvasom a szokatlanul hosszú forrásszövegeket, majd pár óra múlva csak csevegési szándékkal megkérdezem az egyik csoporttársamat, hogy mi újság, mire ő ledobja a bombát: "Kérdezi a forrásszövegeket!" A dolgozat előtt húsz perccel jártunk. 

Mint az őrült, rohantam be a súlyemelés gyakorlására is alkalmas forrásgyűjteményemért, majd az aláhúzás és firkálás technikáját alkalmazva megpróbáltam minél több, látszólag teljesen felesleges információt beégetni a rövid távú memóriámba. Nyilván ez a jelenet megfelelő esztétikai élményben részesített mindenkit, aki látott, s lévén, hogy mindezt a terem előtt, egy néhai pad helyén, a földön ülve produkáltam, a tanár úrnak is volt szerencséje megcsodálni a szenvedésemet. A dolgozatban a 15 pontból 8 forráskérdés volt. Az egyik arra irányult, hogy mi volt az esküdtbíróságról szóló törvény száma - nos, erről fogalmam sem volt, de azért leírtam, hogy ki lehetett esküdt, hogy legalább az igyekezet látszódjon :D (Igen, ötös lettem végül. És nem csak egy hajszálon múlott. Nagyon büszke vagyok rá.) 

Az enyém a Mátyás királyosban van van =)

Második: írjunk cikket a Joghistóriába. Ez nem olyan nagy történet, de nekem mégis fontos: amikor először tanár úr mondta, lendületből nem hittem el, hogy tényleg írhatunk, de amikor aztán Facebookon is láttam, ráadásul az egyik érintett plakátkiragasztás közben meg is erősítette a hírt, úgy voltam vele, hogy oké, csináljuk! Szóval írtam egy cikket a Joghistóriába. A márianosztrai női fegyházban készült riportokból válogattam arcképeket, arról írtam tehát, ami a horvát-magyar jogtörténeti csereszemináriumra készült projektemből kimaradt, és legnagyobb meglepetésemre mind a hallgatói, mind az oktatói főszerkesztő leokézta, sőt, ez utóbbi, Képessy Imre még a folyosón is megszólított, hogy megdicsérje, ami azért hatalmas dolog, mert mégis honnan tudta a nevemet? :O Szóval ez hatalmas dolog volt számomra, és igen, ezennel megjelent az első szakmai publikációm, online és papír alapon is elérhető felületen! =) 

És végül a harmadik: az extra feladatok, amikre én csak csomag-challenge-ként szeretek utalni. A történet szerint tanár úr minden második héten vicces feladatokat tett elérhetővé a moodle felületén, amelyeknek az első három helyes megfejtője 3, 2, illetve 1 pont jutalomban részesült, s a szemeszter végén ezek a pontok beválthatóak voltak Csemegi- illetve Werbőczi-csomagra. Csemegi-csomag: a vizsgán büntetlenül új tételt húzhat az illető; Werbőczi-csomag: a vizsgán egy jeggyel jobbat kap, a két véglettől eltekintve. Meg is céloztam egy Csemegi-csomagot. 

Ami a vicces volt, hogy minden második pénteken, amikor ezek a feladatok elérhetővé váltak, nos, Római jog előadás volt a levezőknek. A tipikus melyik szívemet válasszam dilemmával kellett szembenéznem tehát. Mivel az előadás egy órával később kezdődött, mint a challenge, a legtöbb alkalommal ez nem jelentett gondot, viszont minden esetben azzal járt, hogy péntekenként bezarándokoltam az egyetemre, hátamon a hatalmas, a lapotomat és minden Májjtal kapcsolatos dolgot rejtő málhámmal, leültem a büfébe és vártam, hogy mikor jön a feladat. Egy alkalommal még a könyvtárba is elrohantam, hogy pontos hivatkozást keressek (utóbb kiderült, hogy nem volt rá szükség), s lelkes munkám eredményeképpen a szemeszter végére nyolc pontot sikerült szereznem - ami pedig Werbőczi-csomagot jelentett! Tehát szép reményekkel indultam vizsgázni.

*Az igazság pillanata*

Így teltek tehát a napjaim, e két tanszék bűvöletében, s ha olykor fel is merült bennem, hogy nem égethetem két végén minden időm, energiám és végtelen lelkesedésem elolthatatlan gyertyáját, középszintű történelem érettségim felidézése mindig megnyugvással töltött el - ugyan mi közöm lenne nekem a Májthoz bármikor is? Aztán jött az Ulpianus. 

Hogy lehet, hogy mindig akkor találkozik ezekkel az idézetekkel az ember,
amikor igazán szüksége van rájuk? Varázslat?

Ugyanis Ulpianus után, a demonstrátori meghívással a zsebemben felidéztem a Róma 1 vizsgára való készüléskor a füzetem elejébe ragasztott, az angyalok földjéről szóló Pilinszky-részletemet, és rájöttem, hogy valami nem stimmel. Ugyanis nem éreztem semmit. Nem lelkesített, hogy elérkezett az a netalán, amikor közéjük állhatok. - A cél voltaképp mi is? A cél megszűnte dicső csatának, s én a világ s főleg önmagam felett aratott győzelmem után csak álltam, mint Ádám az űrben, végignéztem az elmúlt évemen, és csak annyit tudtam kérdezni: Miért? Ezért az érzésért mentem előre annyit? Ezért a célért küzdöttem? Ezt szerettem volna elérni? Miért kellett ezt elérnem? Mert végigtekintve az elmúlt egy év Római jogi élményeimen, egyszerűen éreztem, hogy hiába mondtam annyiszor az ellenkezőjét magamnak és másoknak, nem azért, hogy demonstrátor legyek, nem azért, hogy a Római jog útján lépdeljek tovább. De akkor mi értelme volt? Ám minden kérdésem visszhangját fokozatosan kezdte elnyomni a pozitív racionalitásom, ami fáradhatatlanul győzködött, hogy ez így csodálatos, előre - és én újra hinni kezdtem neki.

Aztán másnap éppen nagyban élem az életem ritka mobilnetes kiváltságomnak örvendve, s talán épp egy szokásos hangulatúra sikeredett Róma-szeminárium után látom, hogy Gosztonyi Gergely (!) Facebookon (!!) gratulált az Ulpianus-helyezésemhez (!!!) majd egy Társadalomelmélettel később meghívott a Májt-tanszékre demonstrátornak!!!! Mármint nem tudom, hogy hogyan tudnám ennek a jelentőségét eléggé hangsúlyozni, ha egy szóban kellene kifejeznem magam, az valószínűleg valamilyen megilletődött és időnként elakadó visítás képét öltené. Ezzel az üzenettel tehát minden eldőlt. 

Ugyan ezt követően még kemény csatákat vívtam magammal főleg arra a kérdésre fókuszálva, hogy mennyiben kötelességem mindezzel együtt a Róma-tanszéket választani, de igazából a döntést már meghoztam, és a hátralévő idő csak arra kellett, hogy ezt felismerjem, megfogalmazzam, kimondjam először magam számára, majd a barátaim, végül pedig az érintettek előtt. Még Siklósi Ivánnal is volt egy beszélgetésem erről, az úgymond búcsúbeszélgetésünk, ami számomra igazán megindító volt, és sokkal jobban alakult, mint amire számítottam. 

Miért volt hát ez a döntés? Nem tudom. Kereshetnék racionális okokat, amelyek nagyja a Májt-tanszéken lévő általánosan barátságosabb és befogadóbb légkör felé mutatna, egy másik része pedig megpróbálná azt hangsúlyozni, hogy mennyi újat tanultam meg a tanszék oktatóitól és mennyit épültem emberileg általuk, de a valóság az, hogy, ahogy nemrég rájöttem, bár a világ legjobb stratégiája a tudatos szeretet, az ilyen szeretetnek egyszer óhatatlanul szilánkjaira kell törnie, s át kell adni a helyét az igazinak, ami csak úgy a semmiből bukkan elő, váratlanul, úgy, hogy nem is számítunk rá, s úgy, hogy azt hisszük, teljesen lehetetlen. Pro tippek szerelmi háromszögek feloldására egy tanulós blogon? Lehet. Szakítottam a Rómával a Májtért cserébe? Olybá tűnik. Nincsen magánéletem, és egy nap a joghoz fogok feleségül menni? Azért csak nem. De megjegyzem, azért mégiscsak fura, hogy amikor ezt írom, a háttérben egy olyan klasszikus zeneszám szól, ami kísértetiesen hasonlít a Nászindulóra. :D  

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe