A dzsungel könyve - vizsgaidőszak 1.0

A vizsgaidőszak különös dzsungel, bizonyos szempontból olyan, mint amelyen keresztül a hercegnek kell elérnie Csipkerózsikához. Elsőre úgy tűnik, hogy igen, ez nem lesz egyszerű, át kell valahogy vergődni a kusza növényzeten, de valahogy csak meg lehet oldani - aztán nekiindul, szanaszét szaggatja a ruházatát és a bőrét a sok váratlan tüske, már teljesen feladná, de időnként egy-egy felbukkanó virág tartja benne a lelket, hogy érdemes tovább folytatnia a küzdelmet - végül pedig elér Csipkerózsikához, kitartásának remélt és várt, de mégis váratlanul szép jutalmához. 

Ha most eltekintünk a történet mindennapi szexizmusától, valamint megpróbáljuk tapintatosan szó nélkül hagyni az enyhe fanatizmusomat, amellyel párhuzamba hoztam egy szerelmes mesét az egyetemi tanulmányaimmal, szerintem ez egy egészen szemléletes hasonlat lehet - legalábbis a magam részéről van szerencsém elmondani ezt a vizsgaidőszakomról. 

A vizsgákhoz vezető utam első állomása volt a mindenki által szeretettel emlegetett vizsgafelvétel volt. Ez már önmagában különleges volt, tekintve, hogy szerdán este hat órára hirdették meg - és nem tudom, milyen varázslat összpontosul az egyetemen szerda hat órakor, hogy mindent akkorra szerveznek, de mindig ilyenkor voltak a legérdekesebb TDK-előadások, valamint, mint ahogy arra már utaltam, a Róma repetitórium is. Mivel a vizsgafelvételt megelőző szerdai nap eseményeiből kifolyólag (erről a kalandról majd később részletesebben írok) nem tehettem meg, hogy kihagyom a repet, úgy döntöttem, hogy beviszem magammal a kis laptopomat, és majd trükkösen felveszem a vizsgákat az előadás elején - igen, később minden létező ember rámutatott, hogy ez meglehetősen nagy dőreség lett volna. Aztán talán olyan hétfő magasságában kaptunk egy üzenetet a professzor úr talán asszisztensétől, hogy elmarad a repetitórium, és mély fájdalmamra az Alkotmánytöri szemináriumunk is, úgyhogy egy kedves barátnőm életmentő segítségének köszönhetően hozzá átcuccolva már négykor beléptem a Neptunba, és folyamatosan frissítgettem, hogy bent maradjak hatig. (Tipp: ha hasonló helyzetbe kerülnétek, ne a frissítést nyomogassátok, az veszélyes, inkább az oldalon belül a "Tanulmányi rendszer"-fület, akkor ugyanazt az oldalt adja vissza, de újrakezdődik a számlálás.) 

A kép csak illusztráció - egy korábbi óraelmaradást dokumentál,
de hűen tükrözi a reakciómat ez alkalommal is. 

Neptun isten viszont kegyes volt, és egyszer sem dobott ki a rendszer, úgyhogy hat óra előtt pár perccel már a pontos időre függesztettem vigyázó szememet, és amikor eldördült a startpisztoly, megkezdtem a versenyfutást. Már kellően kigyakoroltam, hogy a legjobb keresési módszer a kontroll-F és a dátum, ráadásul el is próbáltam sokszor, hogy benne legyenek a kezemben a mozdulatok - egyszóval felkészülve érkeztem a pályára. Persze ez mit sem ért volna önmagában, de Istennek hála minden körülmény adott volt, és végül sikerült felvennem az összes vizsgámat akkorra, amikorra terveztem. A sorrendem pedig a következő lett: Közgazdaságtan, december 21.; Római jog, január 3.; Alkotmányjog, január 11., Magyar alkotmánytörténet, január 23. 

* Közgazdaságtan *

Azért alakult ki ez a sorrend, mert (részben így hirdettek meg időpontokat, részben pedig) szerettem volna olyan tárggyal-tárgyakkal kezdeni, amikkel rendesen foglalkoztam a szorgalmi időszakban, így mit ad isten, még talán sikerélményt is nyújt majd belőlük vizsgázni. A közgazdi egészen pontosan pedig azért előzte meg a Rómát, mert vagy arra van négy napom felkészülni, vagy a Rómára három, és azért ismerjük saját korlátainkat. :D 

Egyik kedvenc oldalam - színes! *-*

Szóval közgazdaságtan. Mivel már az évközbeni zárthelyikre tisztességesen kijegyzeteltem a tankönyvet, függvényestül, mindenestül, reménykedtem benne, hogy elég lesz a négy nap. Újraolvastam a könyvet, gyakoroltam, ilyenek, és végül egészen nyugodt lélekkel cammogtam el vizsgázni. Annak külön örültem, hogy Kelemen Katalin tanárnő volt az egyik vizsgafelügyelőnk, mégis megnyugtató egy ismerős arcot látni - a másik pedig pedig Lőrinczi Gyula tanár úr. Nos, róla azt kell tudni, hogy a diákok körében kevésbé népszerű, és ennek már azután megláttam az alapját, hogy röviden ismertette a vizsgával kapcsolatos tudnivalókat. Tény ami tény, van egy különös stílusa, de igazából a vizsga végére megkedveltem - én voltam az utolsó, aki beadta (teljesen üres terem, egy szem Gyapotpihe még mindig gondolkodik), és igazán kedves és türelmes volt, sőt, talán még egy halvány mosolyt is láttam az arcán, amikor Kelemen Katalin tanárnő megjegyezte, hogy szemináriumi teljesítményem alapján biztosan jól sikerült ez a vizsga is. 

Na de milyen volt maga a vizsga? Voltak benne kellemes kérdések, a függvények kifejezetten barátságosak voltak, egy pár kérdésre pedig azért tudtam a választ, mert előadáson anno Steiger Judit tanárnő külön kiemelte, hogy pl. mi a különbség a természetes és a természeti monopólium között - voltak viszont olyan kérdések, főleg a feleletválasztós feladatban, amikor szabályosan úgy éreztem, hogy azt kell kitalálnom, hogy mire gondolhatott a költő. Például: volt egy négyelemű felsorolás, amelyből ki kellett választanom azt az elemet, amely nem tartozik egy bizonyos kategóriába - én pedig tisztán emlékeztem, hogy annál a kategóriánál mint címszónál mind a négy vonatkozó függvényt lerajzoltam. Ilyen esetekben a józan észre és a deduktív logikára hagyatkoztam, és persze reménykedtem, hogy annyira csak nem lőhetek mellé - mindezekkel együtt pedig nagyon megkönnyebbültem, amikor megkaptam az e-mailt, hogy a Neptunban "Jeles" került rögzítésre. 

A hír egyébként ajándékcsomagolás közben ért - igen, ugyanis azért azt nem feledhetjük, hogy időközben megkezdődött a karácsony is. 

 ~ Karácsony ~

Észre sem vettem, hogy lefényképeztek

A vizsgaidőszakot megelőző hetekben-hónapokban folyamatosan napirendi pont volt számomra, hogy akkor hogyan s mint fogom megünnepelni a karácsonyt. Azt sajnos elég hamar be kellett látnom, hogy a hagyományos három napos rokonlátogatásról le kell mondanom, viszont magát a karácsonyt különösen szeretem, szóval nagyon törekedtem arra, hogy minden olyanra, amire csak lehet, időt tudjak szakítani. A kép tökéletesen szemlélteti az időszakot: december elejétől lényegében minden nap karácsonyi kiegészítőket viselve, karácsonyi zenét hallgatva és a karácsonyi ajándékokon gondolkodva jártam a várost, megcsodálva a karácsonyi díszeket és ragyogó mosollyal ünnepelve az olykor hulló havat. 

Sajnálatos módon nem tudtam gyakorolni a mértékletesség erényét: rengeteget vásároltam. Most, hogy végre volt lehetőségem, két szervezet gyűjtését is támogattam tartós élelmiszerekkel (majd leszakadt a karom, mire sikerült az egyébként nem is oly távoli Alditól átcipelnem a vásárolt dolgokat az egyetemi kijelölt gyűjtőpontra), ezen kívül vettem egy csomó képeslapot, matricát, és persze ajándékot a szeretteimnek. Arra jutottam, hogy a tavalyi jó szokásomat megőrizvén képeslappal köszöntöm azokat, akikkel nem tudok együtt ünnepelni - viszont ezirányú gondolataim olyannyira elszabadultak, hogy arra jutottam, hogy nemcsak a távoli rokonaimnak és régen látott barátaimnak küldök ilyen lapot, hanem... És innentől nem lehetett megállítani: a volt gimnáziumi tanáraimnak, a volt zeneiskolám tanárainak, és igen, az egyetemi tanáraimnak is, a szemeszterben végzett munkájukat megköszönendőn. Nos, ez utóbbi esetben kellett különösen gondosnak lennem, ugyanis nem szerettem volna, hogy félreértsék  a dolgot - nem is írtam alá, és még arra is gondoltam, hogy a betűimet is elváltoztatom, de végül arra jutottam, hogy úgysem ismerik fel. Megkérdeztem a kedves portás bácsit, hogy az egyetem címére küldve ez lehetséges-e, és miután biztosított róla, hogy igen, el is vittem a körülbelül húsz levelemet a postára feladni. A postás néni szerintem már emlékezett rám tavalyról, de mindenesetre nagyon kedves és türelmes volt, még arra is figyelt, hogy a matricákat ne ragassza le bélyegekkel. 

Ezen kívül még el is mentem ide s oda: az egyetem által szervezett karácsonyi jótékonysági palacsintavásárra, valamint a volt zeneiskolám karácsonyi színdarabjára. 

A kedélyesen előbukkanó női fej Steiger Judit tanárnő,
a kékes, feltűrt ujjú pulcsit viselő úriember
pedig Siklósi Iván tanár úr  ^^

Az előbbiről azt kell tudni, hogy a fő motivációm egy korábbi ilyen eseményről talált kép volt, szavak helyett álljon is itt. Szóval elég annyi, hogy az egyetem oktatói is részt vettek a palacsinták árusításában. Sajnos idén én nem találkoztam senki olyannal, akit ismerek (az egyik diákmentorunkat kivéve, aki még két palacsinta között is a Róma-tankönyvét olvasta, ez ám a kitartás), viszont a palacsinta igazán finom volt, szóval egy szavam sem lehet. 

A volt zeneiskolám, a Zenesziget karácsonyi előadása pedig azért bírt különösen nagy jelentőséggel számomra, mert ez volt az a színdarab, amelyben hat vagy hét évvel ezelőtt én először játszottam - emellett pedig világirodalmi viszonylatokban is ez a darab, A boldogság madara a második kedvencem, közvetlenül Madách Az ember tragédiája után. Mindezeket követően pedig természetesen ünnepeltem családi körben is, úgyhogy összességében elmondhatom, hogy igazán szép karácsonyom volt. 

* Római jog *

Az benne a vicces, hogy igaz

És mi tehetné még szebbé az ünnepeket, ha nem a Római jog? Már a  vizsgára való tényleges felkészülés megkezdése előtt is foglalkoztam vele, megtanultam azokat a részeket, amelyekből szemináriumon nem írtunk dolgozatot - magára a vizsgára való felkészülésre viszont összességében kilenc napot hagytam magamnak. Nem kihívás, hogyne. Nos, ez a kilenc nap viszont úgy nézett ki, hogy napi átlagosan 17 órát, alkalmanként viszont többet is tanultam. Még e válságos helyzetben is voltak viszont dolgok, amiken jót tudtam nevetni: például amikor az egyik szaktárasam megkérdezte, hogy "hogy telik a szünet", egy másik pedig meghívott szilveszterezni - de mind közül leginkább azt találtam viccesnek, hogy felvettem előre a Rómát, hogy "sikerélményem legyen" - nos, ez ekkor már nem tűnt kellően átgondolt tervnek. Január harmadikához viszont nagy reményeket fűztem, ugyanis szerda volt - a szerencsenapom. Ilyenkor volt ugyanis egész szemeszterben a Római jog előadás, a latin (ami egy kicsit szintén Róma), valamint az Alkotmánytöri szeminárium és a Róma rep is, tehát minden létező pozitív energia erre a napra összpontosult. 

Az Eye of the tiger dallamára ütemesen és elhivatottan lépkedve mentem be az egyetemre abban a tudatban, hogy Sándor István tanár úrnál fogok vizsgázni - azt ugyanis tudtuk, hogy aznap ő és Siklósi Iván vizsgáztatnak, és mivel a névsor első felébe tartoztam, az egyetemi címek birtoklásából levezethető vizsgáztatói beosztásból arra lehetett következtetni, hogy én neki mutathatom meg "tudásomat". Nos, a valóság viszont az volt, hogy vélhetően a kiszámíthatóság elkerülése végett aznapra megfordították a felosztást, én pedig szemináriumvezetőnkhöz, Siklósi Ivánhoz kerültem. Az egyik szemem kétségbeesetten, a másik pedig lelkesen pislogott ezt látva:  egy részről mindenképpen jó érzés volt egy ismerős arcra számítani, más részről pedig elképzeltem, de még így sem tudtam elképzelni, mennyire borzasztó lesz, ha előtte nem sikerül teljesítenem a feladatot. 

A magam békés módján persze hagytam, hogy mindenki úgy menjen, ahogy szeretne, így végül én lettem az utolsó, aki megmérettethette magát. Három tételünk volt a témakörökre lebontva, köztük egy minimumtétellel ("amelynek nem ismerete automatikusan sikertelen vizsgát eredményez"). Technikailag én nem is húztam: minimumtételből már csak egy maradt, és a többiből is egyszerűen leemeltem azt, ami a kupac tetején volt. Az eredmény pedig: A birtokvédelem fogalma és indokai (minimumtétel); Actio Pauliana, cessio bonorum, beneficium competentiae; A római család. Ezek nagyon jó tételek voltak! Alapból az egész vizsga légköre nagyon békés volt, a tanár úr tanárijában (vagy akárhogy is hívják azt a kuckót egyetemi berkekben) vizsgáztunk, egy kicsi asztalnál hárman ülve dolgoztuk ki a tételeket, amíg valamivel odébb egy negyedik társunk felelt. A tanár úr nem is várta el tőlünk, hogy végigzengjük az anyagot, hanem csak elkérte a vázlatunkat, és azt elolvasva olyan kérdéseket tett fel, amelyek az esetlegesen kimaradt információkra vonatkoztak. Leírhatatlanul jóindulatú és kedves volt, ahogy a csoportban az egyik szaktársam megfogalmazta, mintha angyalszárnyai nőttek volna - bár szerintem eddig sem hiányoztak azok. Látszott rajta, hogy szívesen adott jó jegyet, amiért azért persze tudást is várt - de messze nem annyira drasztikusan sokat, mint amire én számítottam. Például, amit elmondok, ugyanis nekem hiányzott ez az információ, akkor is lehet ötöst kapni, ha az ember hibázik! Velem is nagyon kedves volt, a jegyzetemre vonatkozóan is csak kevés kérdést tett fel - utána pedig, mivel én voltam az utolsó, ott maradtunk még egy kicsit beszélgetni az élet és a Római jog nagy dolgairól. 

Amin pedig igazán elképedtem: megdicsérte a féléves munkámat,  ajánlott egy egész köteget a saját írásaiból, hogy olvassam el, felajánlotta, hogyha netalán Római jogból írnám az évfolyamdolgozatomat (ez egy ilyen mini szakdolgozat másodévben), akkor nagyon szívesen lenne a konzulensem, sőt, azt is mondta, hogy szívesen látna másodévben a tanszéken demonstrátorként! Én pedig csak ültem ott elképedve, mármint - demonstrátor? Te jó ég, amióta mélyebben elkezdtem foglalkozni a Római joggal, álmodjunk nagyot-alapon gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne, és szemináriumi pályafutásom alatt a tanár úr kétszer is említette, hogy mi lenne, ha, de sosem vettem komolyan, erre... Mindamellett, hogy hosszas kutatómunka után sem sikerült rájönnöm, hogy mit is csinál pontosan egy demonstrátor, amellett, hogy segíti a tanszék munkáját (mármint, hogyan segíthetném én a tanszék munkáját, amikor a tanszék munkatársai legalább annyi ideje foglalkoznak a Római joggal, amennyi ideje én - élek), ez elképesztően nagy megtiszteltetés! 

Ami azt illeti, még nem hittem el igazából, és nem is fogom, hiszen hosszú út vezet oda még - egy egész szemeszter kötelmi és öröklési jogostul, amit persze ugyanilyen szinten, sőt, talán jobban is kellene ehhez teljesítenem - mindenesetre így vagy úgy, ez egy hatalmas többlet, és motiváció arra, hogy folytassam a küzdelmet és a tanulást. Elképesztő! Nagyon hálás voltam a tanár úrnak. 

* Alkotmányjog *

Kellett is az energia és a lelkesedés, ugyanis a következő megmérettetés az alkotmányjog-vizsga volt, amire végül összesen hat napom volt felkészülni. Ez ismételten írásbeli volt, és két részből állt. Az első egy amolyan beugró volt, 25 perc 30 pontra, amelyből legalább a felét meg kellett szerezni ahhoz, hogy egyáltalán folytassák a javítást a második résszel: a jogesetekkel. A készülési folyamatom lényegében abból állt, hogy kiszíneztem és felmatricáztam a vonatkozó jogszabályokat, valamint zaklattam az összes olyan ismerősömet, aki értett az alkotmányjoghoz: köztük a TDK-felkészítőink egyikét, egy fiatal doktorandusz-oktatót, akit a Bibó-táborban ismertem meg, valamint Mécs Jánost is, akihez egyenesen jogeseteket vágtam hozzá, hogy esetleg lenne-e ideje valamikor megnézni. Nagyon kedves volt mindenki, János kijavította, amit küldtem, és a többiek is nagyon segítőkészek voltak! A gyakorlás mellett pedig igyekeztem megtanulni a nagy tömbnyi elméleti részt (bármennyire is szenvedtem pár napja a Rómával, ekkor kellemes nosztalgiával gondoltam vissza rá,  hogy de jó is volt azt tanulni), még a (hatálytalan) tankönyv vonatkozó részeit és a további kijelölt szakirodalmat is elolvastam, ezt követően pedig elhivatottan, ám annál nagyobb aggodalommal indultam el vizsgázni. 

A vizsga első része - nehéz volt. Jó, erre azért számítani lehetett, és tényleg csak olyat kérdeztek, amiről szó volt, de azt viszont mélységeiben, egészen apró részletekre rákérdezve, gyakran aktív tudást várva tőlünk. Mondták előre azok, akik már túl voltak rajta, hogy nem lesz időnk gondolkodni a válaszokon, szóval igazából én örültem, amikor mégis tölthettem közel két percet gondolkodással - nem sok, nem sok, de azért a semminél több. Ezt követte a két jogeset, amelyeknél viszont tényleg nem volt időm arra, hogy érdeklődve olvasgassam a jogszabályokat, ez olyan, hogy ránézek, és vagy tudom, vagy nem. Istennek hála ezek a jogesetek olyanok voltak, amilyenekkel sokat foglalkoztunk, szóval jutottak eszembe róla dolgok, és az idő is a barátom volt, szóval mindent be tudtam fejezni - ekkor már csak reménykedni kellett, hogy jól. 

Ezután jött az a rész, hogy a diákok hazamennek várni, hogy ne kapjanak e-mailt: ugyanis ha a vizsga napján üres a postafiókunk, az azt jelenti, hogy meglett a kellő pontszám az első feladatrészben, és javítják tovább a jogeseteinket. Nos, mondanám, hogy úgy remegtem, mint a nyárfalevél, viszont ez a hasonlat túl kedves asszociációkat ébreszt ahhoz, hogy adekvát legyen, szóval inkább azt mondom, hogy úgy remegtem, mint egy villanyoszlop, aminek újra és újra nekihajtanak buldózerrel. Viszont nem kaptam üzenetet. Ahogy telt-múlt az idő, és a következő vizsgámra készültem, a végeredményről viszont hármat is - ennek ellenére alig hittem el, hogy ötöst kaptam. Mármint... Ez alkotmányjogból nem nagyon szokott sikerülni az embereknek... Meg amúgy is... Szóval megvolt a kellő löket ahhoz, hogy az Alkotmánytörténetbe is mindent beleadjak. 

* Magyar alkotmánytörténet * 

Alkotmánytörténet, igen - a kezdet és a vég, az ómega és az alfa, a varázslat és az ár, amiről Rumpelstiltskin óta tudjuk, hogy minden varázslatot követ. Tíz napot hagytam rá, ami soknak tűnhet, de higgyetek nekem, a "kevés" jelző sokkal alkalmasabbnak bizonyulna a jellemzésére. Több ok is közrejátszott abban, hogy erre a vizsgára omlottam össze, de két fő komponenst kell kiemelnünk - a mögöttem lévő fél évet a maga rengeteg tanulásával és kevés alvásával, valamint azt a tényt, hogy középszintű történelmi ismeretekkel érkeztem az egyetemre, és gimiben, így az érettségin is a piros történelematlasz és annak kronológiai táblázata volt a legjobb barátom. Mindenesetre mókás volt úgy odaülni a MÁJT-tankönyvünk fölé, hogy "no, akkor nézzük, ki is volt az a Horthy". Sebaj, innen szép nyerni! 

Még mielőtt megijednétek: C- és
multivitamin, valamint Béres
szemerő-forte, hogy lássak éjjel is

Az volt az igazán nagy nehézség a fentiek mellett, hogy míg a Rómával és a Közgazdival tisztességesen foglalkoztam a szorgalmi-időszakban, az első betűtől az utolsóig végigrágva a könyvet, addig az Alkotmánytöri-tanulmányaim kimerültek abban, amire a szeminárium teljesítéséhez szükség volt: az előadáson és a szemináriumon elhangzottakban, valamint az azokhoz kapcsolódó forrásokban és háttéranyagokban. Ennek fényében voltak témák, amiket álmomból felkeltve is el tudtam volna zengeni (koronázás, rendi országgyűlés, a bíráskodás fejlődése 1723 előtt), viszont voltak olyanok is, és sajnos ezek voltak jelentős többségben, amikről akkor olvastam először a tankönyvben. Ahogy ott ültem színes filcekkel és mély kétségbeeséssel felszerelkezve, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy "és emberek három nap tanulással átmennek ezen a vizsgán".  

Amire pedig emellett rájöttem: elképesztően sokat számít, hogy mi az, amiről hallottam előadást, és mi az, amiről nem. Amiről hallottam: olyan volt, mintha a világ titkainak sosem látott rejtelmeibe vezettek volna be - amiről nem: a kiváltságos közösségek és terültek Magyarország történetében, hát varázslatosan érdekesnek hangzik. Úgyhogy összességében elmondhatom, hogy ez a tantárgy volt a legnagyobb kihívás, és egészen biztosan elhalasztottam volna, ha nem alapból a legutolsó létező időpontra vettem volna fel. Érdekes volt megfigyelni, ahogy az életerőm fogytával párhuzamosan ereszkedett a magammal szemben támasztott elvárások mércéje is: a legyen meg az ötösből fokozatosan átléptünk a legyen meg, majd javítomra, onnan pedig egy nem is olyan apró, de annál fájdalmasabb lépcsőfok volt a csak legyen meg. A vizsga előtti estén, amikor még hat olyan tétel volt, amihez hozzá se tudtam volna szólni, már ebben sem voltam biztos. 

Ezt a dalt sokáig nem szerettem, de a szüleim támogatása mellett ez volt az, ami végül nem hagyta, hogy feladjam: 

Végül úgy feküdtem le három órakor, hogy úgy éreztem (abban reménykedtem), hogy minden tételről tudok beszélni, és úgy indultam el vizsgázni közel négy óra alvás után, mint a legkisebb királyfi: felkerekedtem, hogy szerencsét próbáljak. 

A vizsga napján már nem remegtem annyira. Mennyire? - kérdezheted okkal, kedves olvasó: annyira, hogy izomlázam legyen a remegéstől, mint ahogy az megtörtént a vizsgára való készülés időszakában. A pánik leküzdésének kiváló módja másokat próbálni megnyugtatni arról, hogy minden rendben lesz - magam is ezt alkalmaztam, és egészen bevált. A másik módszerem pedig az volt, hogy az ideges fel-alá járkálást elkerülendőn azzal ütöttem el a várakozással töltendő időt, hogy minden órában egyszer elmentem a tanszéktől kellemes tíz perc sétára lévő mosdók valamelyikébe. Egy ilyen kiruccanásom alkalmával, amikor már nagyon a végét jártam - találtam egy ötforintost az egyik mosdóban. Igen, babonás vagyok, vizsgák és zárthelyik előtt mindig jobbra fordulok a lépcsőn, nem megyek át a könyvtári létra alatt, minden vizsgára felveszek valami rénszarvasos kiegészítőt, épp csak a plüss jegesmacimat nem hoztam el, miután Gosztonyi Gergely külön kiemelte, hogy mennyire inadekvátnak érezte, amikor az egyik vizsgán egy hallgatója plüssállattal jelent meg - és akkor ezek után találok egy ötforintost. 

Hamarosan bementem vizsgázni, igen, bevittem magammal. Ismételten egy egészen kellemes helyen volt maga a vizsga, feltételezem, hogy Gosztonyi Gergely tanszéki kuckójában, de a körülményekből adódóan valahogy kevésbé tudtam a környezet megcsodálására koncentrálni. Egészen különös volt a tételhúzás, majdnem egy másikat húztam, és persze, utólag már mindent belelát az ember, de mintha elém ugrott volna az a tétel, amiről végül beszéltem. Az államfő az alkotmányos monarchiában - jó, akkor szerintem nem fogok megbukni. 

El is kezdtem kidolgozni a tételt, a háttérben pedig hallottam, ahogy a tanár úr küzd az egyik csoporttársammal, csoporttársamért. Jó kis tétel volt egyébként az államfő abból a szempontból is, hogy törvénycikki pontosságú ismereteket igényelt, ugyanakkor egy részéről volt előadás, a tankönyvi szöveggel csak ki kellett egészíteni - ráadásul az örök bölcsességet meg nem fogadva egyike volt azoknak a tételeknek, amelyeket a vizsgára várakozva még átolvastam, biztos ami biztos. Ahogy ott ültem, és megvoltak az alapok, egy pillanatra felegyenesedtem: na jó, akkor hozzuk ki a legtöbbet, ha már angyali áldás ért, és ilyen jó tételt kaptam. 

Illusztráció, a tanár úr a baloldali
mosolygós illető kék nyakkendőben :) 

Ismételten utolsóként léptem tanár úr színe elé, kezemben még midig ott volt az ötforintos, de a tolltartómba legalább már sikerült visszatennem a Reményt, azaz azt a cédulát, amelyre a Remény szó volt írva, s amelyet még a mindent eldöntő MÁJT-zárthelyi előtt téptem a könyvtár ajtajára kiragasztott vedd és vidd plakátról. Mivel csak kettő kezem volt, nem sikerült úgy egyensúlyoznom, hogy ne adjak kellő időt tanár úr számára arra, hogy megszemlélje az indokolatlan ötforintosomat - de legalább nem plüssállat volt, az is valami. Külön élmény, amely jelentőségét csak később ismertem fel: amikor azon voltam, hogy személyi igazolvánnyal igazoljam a személyemet, a tanár úr legyintett, hogy nem szükséges - ez azt jelentette volna, hogy tudta, hogy ki vagyok? Nos, mindezek fényében viszonylag csekély remegés-faktorral kezdtem neki a feleletnek. Külön sokat segített, hogy hallottam az előttem lévő csoporttársamat felelni, így nem lepődtem meg, amikor a tanár úr váratlanul olyan kérdésekkel szakította meg az elbeszélésemet, hogy miért volt fontos a zárszámadás és a költségvetés bemutatása az országgyűlésen, vagy, hogy mi volt a szerepe az előszentesítési jognak - egyszóval tehát olyan kérdéseket tett fel, amelyek valóban annak kiderítésére irányultak, hogy mennyire sikerült valóban megérteni, és nemcsak megtanulni az anyagot - mint ahogy ő sem megtanítani igyekezett minket, hanem bevezetni az alkotmánytörténet titkaiba. A kedvencem az volt, amikor megkérdezte, hogy mégis meddig tartott az alkotmányos monarchia, én meg inkább őszintén megmondtam neki, hogy ebben nem vagyok egészen biztos, de szerintem a kiegyezésig, és utána a parlamentáris monarchia kezdődött - mire azt válaszolta, hogy ebben ők sem egészen biztosak, de igen, így van. És ahogy így telt a felelet ideje, odáig jutottunk, hogy csak egy kérdésére nem tudtam válaszolni, mégpedig arra, hogy ki tartotta a témával kapcsolatos előadást. Szegény Képes György neve sehogy sem jutott eszembe, úgyhogy végül csak annyit tudtam mondani, hogy "egy karakteres, mély hangú fiatalabb tanár úr, aki jó kedélyű volt, de mondjuk ezzel tanár úr nem jut előrébb, mert a tanszéken mindenki jó kedélyű" - de rájött! :D 

Így történt, hogy végül, amit magam sem hittem el, ötöst kaptam. A tárgyból, amiből a legszebb álmaiban is legfeljebb egy négyesben reménykedtem, egy hármasban már kiegyeztem volna, de még a kettes is jó, csak sikerüljön. Nem, utána még napokig nem tudtam feldolgozni azt, hogy végeztem a vizsgáimmal. Végtelenül fáradt és kimerült voltam, hátamon a több tonnás táskámmal és a magas sarkú csizmámban alig tudtam hazamenni - de vége volt, sikerült! És több sikerült, mint amennyire valaha is számítottam, mint amennyit remélni mertem egyáltalán. 

Elképesztő volt ez a vizsgaidőszak, és így utólag boldogsággal tekintek vissza rá, mint ahogy az elmúlt szemeszteremre is boldogsággal tekintek vissza. Célba érni úgy, hogy tudom, még mindig hosszú út áll előttem, nem félni az ismeretlentől, de mégis megnyugodni, és magam mögött hagyni egy fontos szakaszt az életemben, egészen egyedülálló élmény. Sokat tanultam, elképesztő, az eddigi utam vonatkozásában soha nem látott mennyiségű tudást töltöttem a fejembe, amelyek segítségével egészen új szemszögből látom a világot - és ezzel párhuzamosan, ami legalább ennyire fontos, számtalan kiváló embert ismertem meg, oktatókat és diákokat, akiknek nemcsak kellemes és szórakoztató pillanatokat és tárgyi tudást köszönhetek, hanem akiktől emberként is sokat tanulhattam. Épültem, több lettem, mint amennyi valaha eddig voltam, és ha mindezzel együtt újra és újra visszatértek a hétköznapi kis világomba a hétköznapi problémáimhoz, tudom, hogy szavakba önthetetlenül sokat köszönhetek sokaknak, akikkel ebben a fél évben találkoztam, és akik magasabbra emeltek annál, aki voltam. 

Ilyen tehát a vizsgaidőszak. Ilyen befejezni egy szemesztert. 

Ez tehát az a varászlatos egyetem, amiről annyit hallottam.