Bibós kalandjaim

Itt ülök a kis laptopom előtt, mellettem egy házioltárhoz hasonló konstrukcióban felállítva minden, aminek pozitív energiát tulajdonítok: Bibó István válogatott tanulmányai, Bibó István szakkollégiumos matrica "Akarlak!" felirattal, Bibó István szakkollégiumos toll, a felvételi eljárásról szóló tájékoztató, az egyik felvételi bizottsági tag névjegykártyája, két motivációs plüssmaci, három gesztenye, gyertyák, frissen hullott falevél, ELTE ÁJK-s toll, a Jurátus Földi professzort ábrázoló címlappal; ujjamon a gyűrűm, a "Something beautiful is going to happen today" feliratú pólómat viselem, mellettem pedig a telefonom - várok egy hívást, várom a hívást. 

A Bibó István Szakkollégium felé vezető utam még réges-régen, egészen pontosan közel két és fél éve kezdődött, amikor először vettem részt a Középiskolások Szabadegyeteme által szervezett táborban. Ez a tábor, és ez nem a reklám helye, alapjaiban határozta meg a továbbtanulási választásomat: itt hallottam először egy olyan előadást, ami után csak ültem az erkélyszerű építmény betonperemén, néztem a Dunát, és arra gondoltam, hogy nekem joggal kell foglalkoznom. És ezt az előadást egy bibós tartotta. 

Már ekkor tudtam, hogy szeretnék a Bibóba jelentkezni, de ha esetleg bizonytalan lettem volna, a szakkollégium végigkövette a következő éveimet is, mintegy bátorításképpen. Gyanútlanul elmentem Educatio Kiállításra, és az ELTE ÁJK-pultnál hallottam egy, a választásomban leginkább megerősítő, inspiráló, egyébként kötetlen motivációs beszédet - utóbb kiderült, egy bibóstól. 

Ennek hatására jelentkeztem a FEB, a Felvételi Előkészítő Bizottság diákjának az érettségire készülés végett, majd pedig részt vettem az általuk szervezett érettségitréning-táborban is, ahol ismét csak ezzel a bibós személlyel találkoztam, és többek között tőle is tanulhattam. 

0.07. Közeleg a hajnal. Még elég messze ahhoz, hogy túl messze legyen, és túl közel ahhoz, hogy nyugodt maradjak. 

Aztán telt-múlt az idő, és felvettek az ELTE ÁJK-ra. Sokáig fel sem tudtam fogni, de még így is végig ott motoszkált bennem az elhivatottság, hogy jelentkezzek a szakkollégiumba. Még a felvételi meghirdetése előtt megírtam az önéletrajzomat és a motivációs levelemet (amely utóbbit aztán sikeresen újra is írtam a Bibó szafarit követően), mígnem aztán végül valóban megjelent Facebookon a poszt, hogy szívesen látják az ELTE ÁJK első és másodéves jogász- és politológushallgatóit. 

Mintegy nulladik programként a Bibó szafarira látogattam el, amelyet már korábban is említettem: itt találkoztam az egy olyan, szintén szabadegyetemes ismerősömmel, akinek már a puszta léte újra megerősített abban, hogy jelentkezni szeretnék. Ez történt csütörtökön, és vasárnap este el is küldtem az irományaimat (persze miután minden létező ember orra alá toltam, hogy véleményezze). A kelleténél biztosan sokkal többször ellenőriztem, hogy minden rendben legyen, direkt különlegesebb betűtípust választottam, megnéztem az "ő" betűket is... Ezt követen közel sokkot kaptam, amikor láttam, hogy az e-mailben elküldött bemutatkozó levelem egy egészen másik, számomra kifejezetten unszimpatikus betűtípusban vált elérhetővé. 

* Az írás megmarad *

A kedden következő írásbeli forduló sem feltétlenül nyugtatott meg - és ekkor még enyhe kifejezést használtam. Hétfő este kitöltöttem az újonnan elérhetővé tett mintafeladatsort, ami sokkal hosszabb volt, mint amire számítottam, de ennek ellenére a nagyját sikerült tisztességesen befejeznem. Sokat segített a lelki békém megőrzésében, hogy ez a korábban is említett ismerősöm elmondta, hogy egyébként ő állítja össze a feladatlapot, így ennek tükrében legalább fel tudtam idézni őt, ezzel mérsékelve a bennem megszületni vágyó értetlenséget, esetleg csalódást. Később aztán összevetettem egy korábbi feladatsorral, és nem kis megnyugvásomra szolgált látni, hogy ez az új szabályosan kétszer annyi feladatot tartalmazott, mint az, amit még nyár végén megcsináltam. 

Ennek eredményeképpen vegyes érzelmekkel indultam neki az írásbeli fordulónak. Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy leültem az első sorba, közvetlenül a bizottság tagjai elé - ha ezt nem tettem volna, jó eséllyel nem küzdöttem volna ilyen kitartóan. Külön motivált, hogy a fent említett ismerősöm is bejött egy rövid időre, és igazából alig mertem a szemébe nézni azok után, amiket ott produkáltam. 

Mert milyen is volt a feladatsor? Egy óra állt rendelkezésünkre arra, hogy egy megoldólapon értékelhető tesztet kitöltsünk. Ennek egyik eleme volt a "logikai feladatok" névre hallgató szegmens, és én nagy lelkesen gondoltam, hogy azzal kezdem - az úgyis ilyen matekos vagy gondolkodós, miután azt megcsináltam, a többi már könnyebben fog menni. Igen ám, csakhogy ez egy olyan logikai feladatsor volt, amelynek megoldásához nem pusztán a logikámra volt szükségem, hanem nagyon stabil önértékelésre és hitre is: "nem te vagy hülye, és ez a feladat megoldható". 

Hamar lapoztam is e részről az érvelésre, a szövegértésre és az úgynevezett agymozgatókra, amelyek a várakozásommal ellentétben szintén nem voltak kifejezetten könnyen emészthetők, de legalább valamivel közelebb álltak a "megoldható" kategóriához. Azok befejezése után talán ha húsz perc állt a rendelkezésemre megoldani a komplex, matekos logikai feladatot, de, talán azért,  mert olyan elül ültem, csak nem adtam fel - végül aztán minden kérdésre válaszoltam, kivéve arra az egyre, hogy ha Vili decembre 28-án született, hogyan eshet nyárra a születésnapja. Itthon aztán anyukámmal rájöttünk, és úgy csapkodtam a fejem a falba (persze csak képletesen). 

A tesztet egy esszé követte, erre fél óránk volt, és ezt, magyarfaktos múltamból kifolyólag, sokkal nagyobb lelki nyugalommal tudtam abszolválni. Kicsit így hamarabb is végeztem, de a gimis hagyományaimat tiszteletben tartva azért ottmaradtam az idő lejártáig, újra és újra átolvasva a fogalmazásomat. 

Az írásbeli forduló végeztével az a mókás helyzet állt elő, hogy egyszerre szerettem volna minél gyorsabban menekülni és ott maradni, amíg lehet. Hazafelé sétálva úgy éreztem, hogy most kell elengednem ezt a szakkollégium-dolgot, és teljesen bánatos is lettem, de aztán, és ezt csak egy angyalnak köszönhetem, ahogy a Boráros térnél lévő parkban sétáltam, egyszerre csak azt láttam, hogy szembefut velem egy fiatalember Bibó feliratú pulcsiban. Nyugtáztam magamban, hogy ez nem lehet véletlen, de ezzel együtt is, amikor csütörtökön kiderült, hogy továbbjutottam, el sem hittem, hogy ez megtörténhetett. 

* A szavak ereje *

A Glamour-napok péntekjén kaptam meg az e-mailt, amelyben a második, szóbeli fordulóra választható tanulmányokkal kapcsolatos visszajelzésre buzdítottak, úgyhogy még aznap este és másnap reggel, hullafáradtan elolvastam a négy szöveget. Mivel kettő mélyreható történelmi, a harmadik pedig az általam birtokoltnál sokoldalúbb alkotmányjogi ismereteket kívánt meg, én a negyedik alternatívát választottam, amely a Szociális vagy elosztási igazságosság címet viselte. 

Mindamellett, hogy ez olyan jó kis elmélkedős témának látszott (az is volt), csak harmadik vagy negyedik olvasatra vált világossá számomra, hogy az erről való kommunikációhoz nekem bizony jártasnak kell lennem a közgazdaságtan alapkérdéseiben. Ezt felismervén ki is nyitottam a Samuelson-könyvet, de bármennyire is volt érdekes, azt azért el kellett ismernem, hogy nem volt egy könnyű olvasmány.

Mivel hétfőn írtunk Rómából, a hétfő délutánomat szenteltem a szöveg részletes, mélyreható tanulmányozásának - ez a szituáció is megerősítette a bennem már korábban is megfogalmazódó gondolatot: a Bibó felvételi eljárása hibátlan, ugyanis nem azt méri, hogy egy általam kiválóan ismert témából, kellő felkészülési idő után valamint kipihenten és szellemi képességeim csúcsán hogyan vagyok képes teljesíteni, hanem azt, hogy hulla fáradtan, kevés idővel és igazából csak nagyjában ismert dolgokkal mit tudok produkálni - és végül is, ha felvesznek, az egyetem mellett ugyanez lesz.

Ennek boldog tudatában, valamint az utópista szocialistákról, a jóléti államokról és a marxizmusról szerzett instant ismereteimmel felvértezve suhantam át Jogi alaptanról a szóbeli megmérettetésre. Az erre a célra kijelölt terem ajtaján belépve megláttam két ismerős arcot: egyrészt a Bibó szakkollégium elnökét, akivel már Szabadegyetemen is találkoztam, valamint azt a tanár úrét, aki a tanulmányt feladta, és akire direkt rákerestem, hogy tudjam, kire számítsak. 

Elnök úr bemutatott minket egymásnak, majd jelezte, hogy kezdődhet a beszélgetés. Csillogó szemmel és nyílt tekintettel fordultam a tanár úr felé, aki az alábbi köszöntő szavakat intézte felém: "Maga szerint létezik szociális piacgazdaság?" Egy pillanatra azt sem értettem, hogy mik ezek a szavak, amiket használ. 

Aztán persze ezzel mit sem törődve elkezdtem beszélni, aminek eredményeképpen azért ki tudtam hozni valamit a kérdésből. Végig úgy éreztem, hogy tudatosan törekszik rá a tanár úr, hogy összezavarjon, és miután többször is rámutatott, hogy most ellentmondtam önmagamnak, végül én kerek perec megmondtam neki, hogy ennek az az oka, hogy nincsen olyan álláspont ebben a kérdésben, amit egyértelműen, megkérdőjelezés nélkül tudnék támogatni. 

A szóbeli után valamivel nyugodtabb voltam, de ennek ellenére nagyon boldog voltam, amikor szerdán láttam, hogy továbbjutottam a harmadik fordulóba, amely két részt foglalt magába: a felvételi tábort és az úgynevezett "tízperceseket". 

* Campus Martius *

Álmos vagyok. Fázom. Negyed kettő van. 

A tábor kétnapos volt, és Szigetszentmártonban kapott helyet, abban a táborban, ahol a legutóbbi Szabadegyetem is volt. Különös volt visszatérni egy egészen más szituációban, de mindenképpen megnyugtató volt más részről, hogy egy már ismerős környezetben kell helytállni. 

Szombat reggel hévvel utaztunk a helyszínre, és bár ugyan felszállhattam volna később, én azért csak beutaztam Közvágóhídra, hogy onnan aztán közösen induljak visszafelé a többi táborozóval. Magát az utazást pótlóbuszozással tettük élményszerűvé, majd a táborhelyre való megérkezés és lepakolás után (mi lányok négy társammal öten kerültünk egy szobába) megkezdődtek a tényleges programok.

Először csaptunk egy nagy bemutatkozást, amelynek keretei közt mindenkinek mondania kellett egy igaz vagy hamis állítást magáról, amiről aztán megszavaztuk, hogy igaznak vagy hamisnak gondoljuk. Én a római jog iránti szeretetemet emeltem ki - ez ilyen játékokban örök befutó, és elég elvont ahhoz, hogy akár hazugságnak is hihessék.

Ezt követően kisebb csoportokban játszottunk ismerkedős játékokat, ami szükséges előzménye volt az első érdemi feladatnak: a vitakörnek. Ismét kisebb csoportokba osztottak minket, de ezúttal mások voltak a társaink: leültünk egy körbe, és kulturált vita keretei közt beszélgettünk az előzetesen kiadott tanulmányt, amely A haladás mítosza és a valóság címet viselte. Örültem, mert igazából ez is a piacgazdaságról, sőt, lényegében a kapitalista és a szocialista eredmények és az eszmékben rejlő lehetőségek összehasonlításáról szólt, így, bár megnyilvánulásaim egyike sem alapozott a szóbeli fordulóra megszerzett ismereteimre, azért adott egy kiindulási pontot, hogy el tudtam helyezni a témát térben és időben.

Ezt a feladatot követte a szerintem egyik legérdekesebb próba, a perszimuláció. Ennek keretei közt, ismét kis csoportokban, egy jogszabályok nélküli világan, pusztán a morális értékeinkből építkezve kellett jogvitákat eldöntenünk, vagy pedig az alperest vagy a felperest képviselnünk. Én és a társam először a felperes képviseletét kaptuk meg feladatnak, és nagyon nehéz volt legalábbis nekem - csak nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat. Ezt követően bírók voltunk, és ez után, ha az első megszólalásommal nem is, de az utolsóval elégedett lehettem: az alperes képviselőjeként egy nagyon könnyen védhető ügyet kaptunk, és én, mivel jogilag nem gondolom magam képzettnek, inkább retorikailag igyekeztem felépíteni a rövid felszólalásomat. Ellőttem a kedvenc római jogi fogalmaim közül kettőt is ("a jog a jó és a méltányos művészete", valamint "az igazságosság örök és vég nélküli törekvés arra, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami őt megilleti"), valamint kifejezésre juttattam minden alapjogokkal kapcsolatos ismeretemet (az élethez és az élet védelméhez való jog annak számít), és ebből már sikerült összehoznom valamit. :D

A perbeszéd urán állomásos játék következett, amelynek az első részében egy gólem-típusú székfoglalót játszottunk, de ennél sokkal érdekesebb volt a második feladat, az úgynevezett "alibi". Hát ez a játék szerintem valami fergeteges! A lényege, hogy két ember kimegy, és közösen ki kell találniuk az alibit, amelyre vonatkozóan később egyesével kérdésekre kell válaszolniuk. Ki is találtuk az egyik társammal, akivel közösen járunk Róma-repetitóriumra, hogy legyünk egy csapat, és majdnem sikerült is végigcsinálnunk, csak annyit tévesztettünk el, hogy szerintem három kérdés volt, szerinte pedig nem is volt... De ez akár még csak a rossz emlékezet számlájára is írható :)

Ez volt a kedvenc játékom, szerintem nagyon vicces, és emellett agymozgató is volt! Az ezt követő, a léghajós már nem volt ilyen békés, ott ugyanis egymást kellett kidobni az egyre süllyedő léghajóból. Persze kaptunk karaktereket, én egy 52 éves Texas állambeli férfi voltam, akinek egy Down-szindrómás fia van, valamint a Ku Klux Klán tagja. Nos, engem dobtak ki elsőnek. De nem is baj, úgysem tudtam volna lelkileg elviselni, hogy mások ellen ágáljak... Végül aztán a föld harmadik legjobb agysebésze menekült meg, aki egyébként verte a feleségét... Nem volt egyszerű játék. Ezt követően mintegy levezetésképpen játszottunk egy gyilkososat, ahol szintén engem öltek meg elsőnek. Hát köszönöm :D

Este pedig buli volt - nos, mivel nem tartom magam kifejezetten partiarcnak, egy ideig nem is igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Kimentem egy kicsit sétálni (top tippek: ez nem feltétlenül építi az ember imidzsét egyébként), aztán leültem egy padra, és elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt, és van-e relevanciája a táborban való jelenlétemnek.

Ez most, fél három magasságában újra kezd felmerülni bennem... Most már remegek is, és nem tudom, hogy a hideg, a fáradtság, vagy az idegesség miatt. Fél három. Fél három.

Végül aztán úgy döntöttem, hogy bemegyek, és írok az egyik kiváló barátomnak egy kis bátorításért, de hát csak meg nem jött a MÁJT zh eredménye? Tizenegy pont lett a tizenötből, és mivel összesen, a következő két dolgozatot is beleszámítva csak öt pontot lehet veszíteni az ötöshöz, hát messze nem voltam elégedett a teljesítményemmel. Részben a csalódottság, részben az aggodalom, részben a feszültség, részben pedig a fáradtság miatt el is sírtam magam, de aztán végül két kedves társam bátorítására kimentem az előtérbe, a fotelben csevegők közé.

Hálás vagyok annak a két embernek, aki átlendített ezen a holtponton, ugyanis ezen az estén volt életem egyik legjobb beszélgetésében részem. Az egyik volt bibóssal beszélgettem az élet apró-cseprő dolgairól, és nagyon inspiráló volt. Ugyan eközben többször is eszembe jutott, hogy épp nem a bibósokra teszek jó benyomást, de hát ennek ellenére biztosan éreztem, hogy ott a helyem, abban a beszélgetésben.

Amikor aztán lefeküdtem, szokás szerint zaklatott álmom volt, de másnap reggel egy magam számára is meglepő módon, de mégis beiktatott zuhanyzással helyre tudtam rázni a napot. Szükség is volt rá, ugyanis egy gyors reggeli után kezdetét vette a második napi feladatok sora.

Fél három. Én ezt nem bírom. 

Az első feladatkategóriában ismét csoportokra osztva a Bibó választmányi gyűlését modelleztünk, és bár ez nagyon rejtélyesen hangzik, valójában azt jelentette, hogy valós bibós problémákat kellett megoldanunk általunk választott úton. Például az első esetben arról kellett döntést hoznunk, hogy megnyissuk-e a szakkollégiumot más karok hallgatói, vagy esetleg más szakok hallgatói előtt. Szerintem az első vita volt a legjobb, mert akkor mindenki szóhoz jutott, a harmadik pedig azért volt különleges, mert mindannnyian egyetértettünk a végére! Magam is meglepődtem rajta.

Az utolsó feladatunk, búcsúzás előtt, egy utolsó vitakör volt, amely, véleményem szerint, méltó megkoronázása volt a tábornak. Ismét azzal a társammal kerültem egy csoportba, akinek a nézeteit már az első vitában sem igazán értettem, és egy ideig most is ezt az éles ellentétet éreztem a politikai korrektség mint téma kapcsán, de a vita egy pontján eljutottunk oda, hogy felismertük, hogy lényegében a véleményünk egyezik, csak a szavakat használjuk más értelemben! Mindent félretéve, minden versengést, minden tanulmányi előrehaladást, ez a beszélgetés igazán épített engem emberként, többé váltam általa, és éppen ezért hálás is vagyok ennek a társamnak, hogy együtt tudtunk erről beszélni.

A tábor ezzel véget ért, de még nem volt vége a fordulónak, ugyanis kedden jöttek a tízpercesek!
Bárhogy is, különös tábor volt ez. Alapvetően feszültek voltunk, legalábbis a táborozók nagy többsége biztosan, mégsem éreztem az, hogy azok, akik körülvesznek, titokban tőrt akarnak döfni a hátamba, meg ilyenek. Úgy éreztem, hogy nem egymás ellen, hanem egy közös cél érdekében szállunk síkra, hiszen egymás nélkül, önmagunkban nem tudjuk végigcsinálni ezeket a feladatokat, nem tudjuk végigjárni az utat. Jó érzés volt közösségre lelni, hiszen nem egymással, hanem önmagunkkal versenyeztünk, ezáltal a többiekben inkább segítőket mintsem riválisokat kerestünk. Ez nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy bárhogy is lesz, elfogadjam majd a felvételi bizottság döntését.

* Tíz, tiszta víz *

A tízpercesekre úgy szaladtam át Jogi alaptanról, miközben szörnyű bűntudatom volt, amiért az óra vége előtt elmentem. Sietségre nem feltétlenül volt okom, csúszásban voltunk, de így legalább át tudtam nézni pár többi felvételizővel néhány államfőt és kormányfőt, lévén, hogy ezek, a hírek szerint, visszatérő kérdések voltak. 

Mikor aztán bementem, megfogadva az előttem lévők tanácsát óvatosan helyet foglalva a süppedős szék legbelső részében, egy csomó bibós körbe rendeződve tekintett rám, majd miután megválaszoltam, hogy bent szeretnék-e lakni (első évben nem) és hogy mit tudna nekem adni a Bibó (idéztem a motivációs levelemből: szakmai tudást, pontosságot, precizitást, hitelességet), olyan kérdéseket dobáltak nekem egymás után, mint például miért állítanék szobrot Horthy Miklósnak, mit tennék, ha egy hajléktalant látnék kenyeret lopni vagy miről szól szerintem a Mindenki című kisfilm, más esetekben pedig olyan feladatokat adtak, hogy akkor most érveljek amellett, hogy aki nem ért el semmit az életben, az semmit sem ér. 

Mindannak ellenére, hogy vélhetően különösen gesztikulálhattam e kérdések megválaszolása közben, számomra kifejezetten kellemes élmény volt. Voltak kérdések, amelyeket el kellett passzolnom, de összességében nem olyan sok, és szerintem viszonylag könnyen megúsztam, hiszen például nem kérdezték meg, hogy mi van az ötlejesen. 

Most pedig itt vagyok, kész ideg, és várom, hogy mi fog történni. Két dologra gondolok - na jó, sok dologra gondolok, gondolok mindarra a sok pozitív visszajelzésre, amit a barátaimtól és az ismerőseimtől kaptam, de gondolok arra is, hogy mi lesz, ha most nem... Akkor is arra gondolok, hogy egyrészt minden nap látom a Kálvin téri református templom előtti utcakövön: "Bármi is lesz az eredmény, sosem bánjuk meg, hogy munkába kezdtünk, és folytattuk azt", másrészt pedig... Annyi kiváló embert ismertem meg a táborban, ha nem is harminc, de húsz olyan embert biztosan, akiknek tényleg a Bibóban a helyük. Nem tudnék közülük választani, és ha rájuk esik a választás, megértem. De addig is ülök itt, kicsiny laptopom előtt, különböző erőforrásaimra hagyatkozva, és várok egy telefonhívást, várom a telefonhívást.

Lapzárta után érkezett a hír, hogy - nem érkezett hír. Sajnos nem kaptam meg a várva várt telefonhívást, és még egyelőre a részvételt megköszönő köremail is várat magára. Bármennyire is lett volna szép ezt a bejegyzést azzal befejezni, hogy felvettek, sajnos ezt nem tehetem meg, úgyhogy kicsit sajnálom is, hogy a telefonva várva nem aludtam ki magam rendesen. Hosszú lesz a szünet, sokat is kell tanulnom, egyszóval az élet nem áll meg, és bármennyire is kellemes most sötét szobában, elhúzott függönnyel, laptopom rideg fényében ülni és arra törekedni, hogy feldolgozzam magamban, ami történt, vissza kell térnem a 150 oldalból írt ZH-k prózai valóságába. 

És minden bánatom ellenére úgy gondolom, hogy szép út volt, ami már csak önmagában érdemes volt arra, hogy végigjárjam. Tanultam belőle, kiváló új embereket ismertem meg, és ami talán a legfontosabb, tükröt tartottam önmagamnak. Ahogy Kányádi Sándorra nagy volt Arany János kalapja, úgy rám is nagy még nemcsak a bibós pulcsi, hanem még az ELTE-s póló is. "Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök. / Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: / No de sebaj, belenövök." 

Jót s jól

Ebben áll a nagy titok, mondta Kazinczy. Most, hogy már nem csak fél lábbal vagyok az egyetemi létben, úgy látom, hogy ez a bölcsesség, bármennyire is rejti magában az igazság alapjait, nem is kissé leegyszerűsítő: a nagy titok abban áll, hogy rájöjjünk, mi az a jó, és hogyan is lehet azt jól csinálni. 

Való igaz, hogy nagyon régóta nem írtam, és ezért elnézést kérek - halovány kifogás, hogy sok dolgom volt, de őszintén mondhatom, hogy nem lustálkodásból kerültem el a blogot. Most egy kicsit tétován is ülök itt, nem tudván, hogy honnan kezdjem az elmúlt közel egy hónap elbeszélését, de mivel az időrendet, nagy bánatomra, nem hiszem, hogy tudnám tartani, arra gondoltam, hogy inkább témák szerint csoportosítom élményeimet.

Azt ugyanis előre kell bocsátanom, hogy gimis pályafutásom vége olykor voltak nagyszerű és újszerű élményeim, amelyek aztán bearanyozták az egész hónapomat - itt az egyetemen viszont minden nap képes akkora többletet adni energia terén, hogy úgy érzem, napról napra újjászületek. És bármennyire is nagy szavak ezek, valóban ilyen érzésem van: minden nap történik valami, ami eddig csak ritkán tapasztalt mélységű érzelmeket vált ki belőlem, alapjaiban ingatja meg a nézeteimet egyes kérdésekről, vagy olyan dolgokra világít rá, amelyeket már régóta szemléltem, csak most értve meg, hogy értetlenül. Egyszóval, akármennyire hangzik furcsán, azt kell mondanom, hogy szinte szerelmes vagyok az egyetembe. 

*A tanulás varázsa*

Róma-kaland a kari könyvtárban

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell baromi sokat tanulni - és jelen esetben tudatosan használtam ezt a "motivált" szót, lévén, hogy ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez már tényleg egy új szint. Mondanám, hogy már eljutottam oda, hogy nem is aggódom azon, hogy nem tudok mindent megtanulni, de ez azért nem lenne igaz - azzal viszont kétségkívül szembesülnöm kellett, hogy feldolgozhatatlanul sok a tanulnivaló. A korábbi taktikám, miszerint óráról órára tanulok, sajnos kivitelezhetetlen, mégpedig egyszerű időszámítási okokból: egyszerűen nem áll a rendelkezésemre annyi óra, amennyire szükség lenne ehhez. Ám ennek ellenére mondhatom, hogy szívvel-lélekkel tanulok, és küzdök a tudás megszerzéséért. 

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a hét, amikor sor került az első és a második valódi, komoly ZH-nkra. (Fun fact: a ZH zárthelyi dolgozatot jelent.) Azért használom a "valódi" és a "komoly" jelzőt, mert a legelsőt már múlt héten megírtuk, mégpedig Jogi alaptanból, ám ez nem volt akkora kihívás, hogy aggódjak is miatta. 

A jogi alaptanról, és úgy egyáltalán Fekete Balázsról azt kell tudni, hogy szerintem méltatlanul alulértékelik. Mind a tárgy jelentősége, mind a tanár úr műveltsége kiemelkedő szerintem, és pontosan ezek az előadások kellenek ahhoz, hogy magunkban lelkileg is helyére tudjuk tenni a jogot magát. Volt egy mélypont az életemben, még a hónap elején, amikor teljesen kiborultam azon, hogy lényegében azt sem tudom, hogy mi az, ami miatt aggódom: nem értettem, hogy hogyan tudnék ilyen sok dolgot megtanulni, voltak konkrét, tanagyaggal kapcsolatos fehér foltok is, de a legrosszabb az volt, hogy azt sem értettem, hogy ezt miért csinálom - miért működik a jogrendszer, mi az alapja, honnan származik a jog hatalma, hogyan képes működtetni a társadalmat az igazság tudata nélkül, és még sorolhatnám. 

Az előadásra, amit említettem, úgy ültem be, hogy utána megpróbálom valami szedett-vedett módon megkérdezni ezen kétségeimről tanár urat, és még szükség sem volt rá, ugyanis az előadás, ha nem is válaszolta meg minden kérdéseimet, mégis valahogy megnyugtatott. Arról volt szó, hogy hogyan működnek az ügyvédek egy tárgyaláson, hogyan közelítik egymáshoz az igazságukat, és ugyan én ezt nem tudom elmondani úgy, ahogy ő tette, de higgyétek el, pont erre volt szükségem. Óra után meg is köszöntem tanár úrnak az előadást, ami váratlanul érte, de ennek ellenére örülök, hogy megtettem. Az ez után következő előadáson írtuk a ZH-t, ami egy érvelő fogalmazás volt, úgyhogy magyarfaktos gyökereimre alapozva nem is aggódtam miatta: arról kellett érvelnünk, hogy vajon mechanikus-e a jogalkalmazás folyamata. 

Woooow! 

Az ezt követő Róma-ZH-t már messze nem viseltem ilyen jól. Most hétfőn írtuk a történeti részből, és bizony elég nagy kihívás volt számomra, hogy hogyan készüljek fel belőle. Sikeresen kijegyzeteltem a tankönyvet, de ettől sajnos még nem szállt a fejembe a tudás, szóval egész hétvégén, hajnalba ívelően tanultam, de végül hétfőn ötöst kaptam a dolgozatomra! Tanár úr hamar letörte a csoport lelkesedését azzal, hogy szerinte ez egy egyketted szintű ZH volt, de sebaj, a lényeg, hogy elégedett lehetek a teljesítményemmel. :D 

Persze még mielőtt a szabadság illúziójába ringattam volna magam, szerdán MÁJT-ból is írtunk, amely nevezetes eseményt ismét egy hajnali háromig tartó tanulás előzött meg. Ennek az eredményét ugyan nem tudom még, de tekintve, hogy csak egy estém volt felkészülni rá, nagy örömömre szolgált, hogy a dolgozatkérdésekben be tudtam azonosítani a tananyagot, így tehát szép reményekkel tekintek a kiosztása felé. 

*Tárgyaim bűvöletében* 

Azt hiszem, egy pár szót érdemes szólnom a tantárgyaimról, és a hozzájuk főződő érzelmeimről is szólnom most, hogy már egy kicsit közelebb kerültem mindhez. 

Római jog: Mi mással kezdeném, mint ami az ómega s az alfa: azt hiszem, soha nem látott szintre jutottam a tanulásában, ugyanis az eheti előadást már nem azért tartottam érdekesnek, mert tudatosan érdekesnek szerettem volna tartani, hanem azért, mert érdekesnek találtam! És ennek alapját képezte az, amit már korábban is említettem: Siklósi tanár úr csillogó tekintete, ahogy a méhmagzat római kori jogállásáról és jogairól beszélt. Ültem az előadáson, és szabályosan elfelejtettem, hogy "iskolában" vagyok, tényleg olyan volt, mintha a világ rejtett titkaiba nyertem volna beavatást egy pillanatra. Nem is tudom szavakba önteni, elképesztő élmény volt felülemelkedni a klasszikus oktatási szintű érdeklődésen. 

Emellett elképesztően szerencsésnek tartom magam, hogy a két legkiválóbb tanártól tanulhatok. A repetitóriumok, ugyan ütköznek a MÁJT TDK előadásokkal, ami nagyon szomorú, mindig feldobnak: a szerda kétségtelenül a legjobb napom az egész héten. Először is, miután Siklósi tanár úr lefekteti az alapokat az előadásokon, Földi professzor olyan történeteket sző köréjük, amely megmutatja, hogy ezek nem száraz adatok és tények, hanem ugyanúgy emberek által megfogalmazott gondolatok, akiknek a maguk gyarlósága sokkal közelebb hozza tanaikat a mi életünkhöz, mint hinnénk. Más részről pedig ezek az órák mindig elképesztő jó hangulatban telnek: egyrészt kezdek összebarátkozni a levelezőkkel, másrészt professzor úrnak is gyakran vannak tréfás megnyilvánulásai. 

Anekdota time: Hol vannak a glosszátorok?
Mikor professzor úr feltette ezt a kérdést, fel voltam rá készülve, hogy a választ az alábbi kettő valamelyike lesz:
a) Bolognában, vagy b) a 11. században. Nos, ehelyett professzor úr nagy lapozott egyet a diában, majd
nagy boldogan felkiáltott a "bolognai glosszátor iskola" feliratra mutatva a kurzorral: Itt vannak!

Bónusz meglepetés: a professzor úr nyugtázta a létezésemet! Mégpedig két alkalommal is! Először az eheti repetitóriumon, amikor feltett egy kérdést, majd rám és egy mellettem ülő barátnőmre nézett, és ezt mondta: "Tudja esetleg valaki? Az elő sorban ülők biztosan szorgalmasak" majd pedig óra után, amikor mint beszélgettem ugyanezen lánnyal, miután kilépett az épületből, köszönt nekünk! Mármint: ő köszönt nekünk! Ez igazán nagy dolog! 

MÁJT: A másik varázslat ezen az egyetemen. Hihetetlen meglátni mindazt, amit nem tanultunk töriből, és ami által máris folyamatában látjuk a történelmünket, nem pedig csak egymás után következő, látszólag random események sorozataként. Gosztonyi Gergely a szemináriumvezetőnk, ráadásul az utóbbi időben két nagyelőadást is tartott, és ismét el kell mondanom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy hozzá kerültem. Elképesztő a stílusa, és a legváltozatosabb formákban szórakoztat minket, például ilyen elemeket építve az előadásába: "II. Ulászló szélütést kapott, ennek következtében az alábbi fonémával tudta irányítani az országot: ööö, ööö, ööö." De ami igazán fontos, hogy amellett, hogy jól szórakozunk, szerintem tényleg lehetőséget ad arra, hogy meglássuk, mi is a helyzet valójában. Volt egy elejtett megjegyzése, amit fel is írtam: a Károlyi Mihály szobrát leöntő tiltakozásra reflektált, miután elmondta, hogy egyébként ő adott a nőknek választójogot: "A magyar történelem sokkal bonyolultabb néhány doboz vörös festéknél." Úgy gondolom, hogy ha csak ezt az egy gondolatot vinnénk tovább az egyetemről, már többek lennénk.

Jogi adatbázisok kezelése: Én még órákon nem nevettem ennyit, mint amennyit ezeken szoktam. Nyilván az is közrejátszik, hogy csütörtök este már nem vagyok szellemi frissességem magaslatán, de amikor tanár úr például kivetít egy törvényt a megváltozott testalkatú emberek öltözködésének szabályozásáról, azt hiszem, az mindent visz. 

Alkotmányjog: Azt hiszem, a szemináriumok azok, amik közelebb kerültek hozzám, és persze ebben az is nagy szerepet játszik, hogy a tanárunk, Mécs János megjegyezte a nevemet. Mármint komolyan! Ezzel a nevemet tudó tanárok száma immár három! :O Ezen kívül jogesetet is oldunk meg, ami kifejezetten érdekes szerintem, ráadásul mindig okosnak érzem magam, mivel az órai aktivitást csütörtök este hattól már mérsékelt, én pedig mindig törekszem a feltett kérdések megválaszolására. 

Jogi latin nyelv: Bevallom őszintén, egy kicsit megbántam, hogy ennyire ragaszkodtam ehhez a tárgyhoz... Kiderült, hogy azért kell tanulni, ráadásul a tanár úr is mindig olyan szomorú. Annyira sajnálom :( De az órák biztosan hasznosak lesznek majd! 

Közgazdaságtan: Hihetetlen, de ez is érdekes. Mind a főelőadónk, Steiger Judit, mind a szemináriumvezetőnk, Kelemen Katalin nagyon jól magyaráz, úgyhogy ezt az első (és többszöri) ránézésre (is) nehéz tantárgyat élvezni szoktam! Öröm, hogy ezt elsősorban érteni kell, nem regényeket megtanulni, ráadásul a szemináriumok mindig kifejezetten viccesek, Kelemen Katalin előadói stílusa Gosztonyi Gergelyéhez hasonlít számomra. 

Társadalomtudományi alapozó: Ennek a tárgynak a varázsa csak részben rejlik az olvasmány értelmezésében: számomra sokkal többet tesz hozzá az, akikkel beszélgetünk. Ugye a témánk az előítélet, és a csoportba jár egy mozgássérült fiú és egy szíriai lány is. Különösen érdekes őket hallgatni, pláne korunk és országunk politikai viszonyai között. 

Bíráskodás eltérő jogi kultúrákban: Juhász Zoltán tanár úr nagyon mókás: egyszer például majdnem elmondta, hogy aznap milyen beszélgetést folytatott a miniszterelnökkel, aztán az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy aláírattak vele egy titoktartási szerződést. Az órák pedig érdekesek, aktuális kérdéseket elemzünk (például a halálbüntetést, a szekularizációt, az iszlám jogot vagy a kényszervallatást), és jó dolog ezekkel a valós problémákkal foglalkozni. 

*Kibújva a dobozból*

A "think outside the box" angol mondást nemcsak hogy nem tudom igazán lefordítani, hanem még az is kétséges, hogy egyáltalán találó cím-e további gondolataimnak, de valahogy annyira megtetszett, hogy csak maradok ennél :D Ugyanis bármennyire is sok dolog történik velem az egyetemen, azért, magam meglepetésére, de csinálok dolgokat kívüle is - bár azért javarészt általa vagy hozzá kapcsolódóan.

Az első, hogy elmentem a Fővárosi Nagycikuszba. Különös volt, ugyanis csöpp gyermek korom óta nem jártam ott. Viszont ez egy különleges alkalom volt, ugyanis az ELTE gólyái ingyen megtekinthették a Rómeó és Júlia előadásukat, és úgy gondoltam, hogy rám fér egy kis kikapcsolódás. Maga az előadás artisták produkciója volt, így a történet ismerete nemcsak ajánlott, hanem egyenesen elengedhetetlen volt az élvezetéhez, viszont így nekem nagyon tetszett. Egészen kicsi korom óta nem sírtam a Rómeó és Júlián, most viszont nagyon közel álltam hozzá. 

Rómeó és Júlia a Fővárosi Nagycirkuszban

Az előadás után pedig nagy boldogan bementem a Közvágóhídnál lévő Tescóba, hogy vegyek egy boros tasakot, ugyanis nagy nap volt a hétfő: Siklósi tanár úr születésnapja! A csoportunk két tagjának ötlete alapján, és mivel annyiszor említette a tanár úr is, kitaláltuk, hogy adunk neki egy bort. Sokáig teljesen mélyponton voltam emiatt, hogy nehogy azt higgye, hogy kis aljas egyedek vagyunk, akik csak a vizsga miatt teszik, de aztán beszéltem az egyik ötletgazdával, és ez megnyugtatott (pontosabban csak még inkább elszomorított, hogy ne már, hogy egy kedves emberi gesztus miatt félek). Így végül aztán teljes erőbedobással láttunk neki a feladatnak: összedobtuk a pénzt, majd szépen felírtuk a henger alakú bortartóra latinul, hogy boldog születésnapot (Felix dies natalis Tibi!). 

Olyannyira lelkes voltam, hogy még a táblára is felvéstem eme szavakat, ráadásul gyertyát és csillagokat is rajzoltunk, és éppen sikerült befejezni kezdés előtt - bár sietségünk utóbb feleslegesnek bizonyult, mivel tanár úr egy csomót késett. Sebaj. Viszont amikor megjött, nagyon meglepődött! Nem is tudnék egy érzelmet mondani, ami tükröződött az arcán, de azt hiszem, leszek annyira merész, hogy azt mondjam, szeretettel viszonyult hozzánk. Megköszönte, és ahogy ült, mellette a vörös ajándéktáskával, háttérben a gyertyával és a csillagokkal, ebben az egészen szeretetteljes légkörben, hirtelen igazán karácsonyi hangulatom támadt. 

Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam lefotózni a táblát, de kárpótlásul itt a kép a borról: nem olyan művészi, de emléknek szerintem jó lesz. 

És ha már a Róma szemináriumnál tartunk: megtartottam az első előadásomat is! Hamza professzor könyvét választottam (Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek), és nagyon izgultam. Már a jegyzeteim készítésekor is szabályosan remegtem, és ez megmaradt akkorra is, amikor magamban mondtam el gyakorlásképpen az előadást. Nagyon törekedtem rá, hogy élményszerűvé tegyem, merítve Siklósi tanár úr csillogószem-technikájából és Gosztonyi Gergely előadási módszereiből, és bár messze nem mondhatom, hogy a nyomukba értem, de igyekeztem kihozni mind magamból, mind a témából a tőlem telhető legtöbbet. Mikor kiálltam a csoporttársaim elé, messze nem volt annyira ijesztő, mint amire számítottam, persze ebben az is közrejátszott, hogy direkt nem néztem egy pillanatra sem tanár úr irányába - ennek ellenére azért egy pillanatra kihagyott a szívem, amikor azt mondta, hogy "bocsánat, hogy beleszól, csak nagyon szereti ezt a témát". Aztán szerencsére sikerült viszonylag kevés remegéssel és nyelvbotlással abszolválnom a feladatot, és ekkor - a tanár úr megdicsért! Mármint megdicsért! Azt mondta, hogy jó az előadói stílusom, és hogy ő, elsőéves korában nem biztos, hogy ilyen jól meg tudta volna ragadni ennek a nehéz témának a lényegét! Elképesztő élmény volt, el sem hittem, és hazaérve fel is írtam, hogy a későbbiekben meríthessek ebből, ha elveszíteném a hitemet bármiben.

Nem is bírom ezt a feszültséget és ezeket a nagy szavakat, úgyhogy gyorsan evezzünk is tovább könnyedebb vizekre: részt vettem életem első Glamour-napok akcióján, ami szerintem egyben az utolsó is volt... Nem mondhatom, hogy jól viseltem a hatalmas embertömeget, arról nem is beszélve, hogy végig a nyakamon ült a bűntudat és a feszültség, hogy ehelyett otthon kéne tanulnom. De amiért mégis megemlítem, az az, hogy ekkor vásároltuk meg életem első magas sarkú csizmáját. Az elkövetkezendő napokban nagyon igyekeztem valahogy normálisan járni benne, de még nem állítanám, hogy avatott szakértője lennék a dolognak. :D Emellett három év keresés után végre találtunk nekem télikabátot is, ami szintén egészen meglepő fordulat volt, valamint felvásároltam a Rossmann összes olcsó karácsonyi képeslapját, valamint vettem mindent, amire szükségem lesz a tanuláshoz: oldalszéli matricát, színes filcet, valamint annyi illatos és illattalan gyertyát, amennyit csak találtam viszonylag olcsón.

Ami pedig a legfontosabb: elkezdtem az utamat a Bibó szakkollégium felé. Magam legnagyobb meglepetésére is, de sikerrel vettem az eddigi akadályokat, és bár ez önmagában semmit nem jelent, holnap indulok a felvételi táborba - erről viszont majd külön posztban szeretnék írni, ha visszajöttem. Mindenesetre drukkoljatok, nagyon izgulok!!

Tanulás, művelődés, ismerkedés és minden Földi jó

Ismét péntek van, ami azt jelenti, hogy újra lelkiismeretfurdalás nélkül (pontosítok: mérsékelt mennyiségű lelkiismeret-furdalással) tudok foglalkozni a bloggal! Bevallom, már nagyon hiányzott, hogy írhassak (ez az oka a váratlanul, hét közepén felbukkanó bejegyzésnek), mégpedig azért, mert tartottam magam a kitűzött célomhoz, és ismét megkezdtem a tantárgyi követelmények teljesítése érdekében vívott esélytelen harcomat. 

Háttérben a Rómában vásárolt könyvjelzőm
és persze egy Bibó István válogatott művek

Múlt hétvégén le is ültem Rómát jegyzetelni. Rájöttem, hogy nem lesz elég, hogy szeretem ezt a tantárgyat, valamivel még fokozni kéne e program élvezeti faktorát, úgyhogy kitaláltam, hogy meggyújtok egy gyertyát. Ennek az ötletnek részben az volt az alapja, hogy olvasmányaim szerint az illatgyertyák segítenek a tanulásban - de illatgyertyám nem lévén tökéletes volt egy egyszerű karácsonyi gyertya is: annál jobb, a láng melege és az olvadó viasz illata az elmúlt karácsonyok és Márton-napok kellemes emlékét hozta eszembe. 

A másik megfontolásom, ami a gyertyagyújtást eredményezte, a nagy elődeink hagyománya volt: eszembe jutott a sok iskolában tanult és megszeretett költő és író, akik éjjel, gyertyafényben próbáltak jogot tanulni, és így egy kicsit ők is motiváltak a tanulásra. Később rájöttem, hogy ezt a kompozíciót, amely önmagában is szép, tovább lehetne fokozni: ugyanis Orientációs Napokon kaptam egy kiváló újságot, amelynek a címlapja éppen illik a már-már házioltárként is funkcionáló íróasztalomra:

Földi professzor vigyázó tekintete 

Amikor pedig már azt hittem, hogy egyszerűen nem lehet hangulatosabb környezetet teremteni a Római jog tanulásához, sercegni, füstölni majd lángolni kezdett az elektromos főkábelünk: a villanyt természetesen le kellett kapcsolnom, így valóban gyertyafényben folytathattam a jegyzetelést. Kemény munkával, két hét után elmondhatom, hogy az egy előadás alatt átvett tananyagnak közel a felét kijegyzeteltem a héten - és mielőtt még nevetnétek, csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy ez 77 oldalt jelent! 

Persze az igazi kalandok csak hétfőn kezdődtek, amikor ismét egyetemre indultam. Kezdjük azzal, hogy a 2-es villamoson összefutottam az egyik Pázmányra járó "kollégámmal", akivel egy osztályba jártunk a gimiben. Elmesélt olyan mókás dolgokat, mint hogy náluk nincsenek évközi ZH-k de cserébe van katolikus kápolna, viszont ami igazán megrázott, az az volt, hogy az ő oktatójuk kritikusan nyilatkozott a mi Róma tankönyvünkról. Mint anyatigris keltem a Földi-Hamza ikonikus duó védelmére, de aztán végül megállapodtunk abban, hogy mégis hogyan lehetne pontosan megmondani, hogy mi volt évezredekkel ezelőtt. 

Szóval meg is kezdődött a hétfői napom egy kellemes alkotmányjog-előadással. Óra előtt még gyorsan elolvastam az előző héthez feltöltött jegyzetet, ami ugyan helyenkénti egyezést sem mutatott az előző héten tanultakkal, de aztán mégis kifejezetten hasznosnak bizonyult, lévén, hogy az aktuális óra anyagát tartalmazta. Elég királynak éreztem magam egészen addig, amíg az előadás második felében az oktatónk meg nem kérdezett a csoporttól olyan dolgokat, amelyeket viszont az aktuális óravázlatban kellett volna előre elolvasnunk... Sebaj. 

Tankönyv, a bölcsesség madara...
és persze egy koponya. Hmm...

Az előadás után még feltettem egy-két könnyed kérdést az ombudsmani tisztség mibenlétéről - utóbb kiderült, hogy ez meggondolatlanság volt a részemről, ugyanis mire leértem az aulába, a Tankönyvbörze sora beláthatatlanul hosszúra nyúlt. Több, mint egy óra sorban állás után ugyan nem sok tankönyvet találtam már ott, de a Forum Romanum jogesetgyűjtemény ünnepélyes beszerzése mellett volt időm megfigyelni, hogy milyen informatívak a plafonra mintázott domborművek az egyetemi jövőnket nézve.

Megvettem a maradék tankönyvet a 48-as könyvesboltban (Istennek hála volt Közgazdaságtan), majd ebédszerzési célokkal ismét ellátogattam a Főzelékfalatozóba. Kiderült, hogy dőreség volt lezártak tekintenem az ideális hely megtalálása végett folytatott küzdelmemet: a négysajtos pennét, amit rendeltem, még azt sem tudta feldobni, hogy az elfogyasztása mellett a Róma könyvet lapozgattam, hogy megnézzem, milyen kérdéseim is vannak a szemináriumra. El is döntöttem, hogy ha adok is még egy esélyt  vendéglátóipari egységnek, az nem a közeljövőben lesz. 

A Római jog szemináriumon viszont nagy bátran feltettem a kérdéseimet, amire választ is kaptam, de még mielőtt belemélyedtünk volna a ius - fas - mos hármasság rejtelmeibe, Siklósi tanár úr egy egészen váratlan információt osztott meg velünk, mégpedig azt, hogy a gólyabálon ő és a zenekara is fel fog lépni. Meglepő, ámde mindenképpen ígéretes fejlemény! 

Hétfő délután még ellátogattam a BME elé is, hogy találkozzak egy, a Felvételi Előkészítő Bizottság Tavaszi Táborában megismert barátnőmmel. Beültünk a Kelet nevezetű kávéházba, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, nagyon hangulatos! Könyvek mindenütt, és a forrócsoki is finom. Ekkor még nagy optimizmussal adtam borravalót, de utóbb kiderült, hogy ez nem volt egy átgondolt lépés: másnap alig volt pénzem ebédet venni. 

Kedden viszont a szokásos közgáz után (ahol először persze ismét frászt kaptam, hogy nem hallok egy szót sem az előadónk mondandójából, de aztán valahogy hozzászokott a fülem) MÁJT! Nos, tekintve, hogy az, hogy milyen tanárt kapunk, leginkább a zsákbamacska-játékot idézi, feszült figyelemmel szemléltem az ajtót: amikor is belépett Mezey professzor úr! Úgy még embernek nem örültem az egyetemen szerintem, mint ahogy neki. Az előadás után kérdeztem is tőle kettőt, és kifejezetten hasznos dolgokat tudtam meg: 

• a nyugati hűbéri társadalmi rend azért bukott meg, mert a hűbéri láncot bármikor elvághatta egy engedetlen hűbéres
• a patrimoniális monarchia mint államforma importálása kifejezetten hasznos volt a magyar társadalom szempontjából
• ha egy nagy tiszteletben álló professzor előtt kell megszólalnom, akkor  remegni kezd a kezem és a hangom, össze-vissza beszélek, és még azt is elfelejtem, amit tudok. 

Ezek mindegyike kétség kívül hasznos lesz a későbbi egyetemi pályafutásom szempontjából. 

Quousque tandem abutere,
Catilina, patientia nostra?

Az ezt követő Jogi alaptan előadáson rájöttem, hogy mennyivel szebb egy órai jegyzet, ha mókás színekkel és aláhúzási motívumokkal tarkítom, valamint volt szerencsém látni Fekete Balázs tanár úr feleségét, aki, ha jól figyeltem meg, várandós! ^^ 

Ebédre vettem egy pohár brokkolikrémleves ízű bűntudatot a take-away levesezőnél, majd beültem az Egyetemi Könyvtárba Hamza professzor Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek című könyvét olvasni. Hát... Azt hiszem, a legjobban az a részlet jellemzi a művet, amikor a professzor úr Cicerótól idéz egy olyan szöveget latin nyelven, amelyben viszont Ciceró egy ógörög szerzőt idéz. 

Az eltérő kultúrákban való bíráskodásról szóló előadás sajnos elég fárasztó volt, de szerintem ennek leginkább az lehetett az oka, hogy a közönség nem volt kifejezetten érdeklődő, így a tanár úr is hamar elveszítette lelkesedését. Viszont miután véget ért, azonnal rohantam is át a Magvető Caféba, hogy meghallgassak egy beszélgetést Nádasdy Ádámmal legújabban megjelent Shakespeare-fordításairól. Kifejezetten jó volt, különösen azért, mert a volt magyartanárnőmmel közösen mentünk, így tudtunk beszélgetni. Ő egyébként hihetetlen, most is olyanokról számolt be, hogy az amerikai nagykövet meghívta koktélpartizni... Hát igen, előttünk a példa. 

Szerda a legjobb nap valaha, ezt most már kijelenthetem. Az első óránk közgáz szeminárium volt Dr. Kelemen Katalinnal, aki egy viszonylag fiatal tanárnő, viszont annál érthetőbben és lelkesebben magyaráz. Az egyetlen, és egyébként más előadóknál is visszatérő probléma az volt, hogy jól beültem az első sorba, ő pedig hátrament egészen a negyedik-ötödik sorig - én így törhettem ki a nyakamat, ha látni szerettem volna, márpedig ez volt a helyzet. 

ELTE ÁJK memes,
a vizsgán elhangzott segítő(nek szánt)
kérdésekből szemezgetve

Ezt követte a Róma előadás, ami egész eddigi egyetemi létem legjobb előadása volt. Miután véget ért, egy perc tiszteletteljes csend után ünnepélyesen feljebb helyeztem, mint a Mezey Barna-féle első MÁJT előadást a kettős honfoglalásról, és azért ez nagy szó. Siklósi tanár úr, akiről csak azért is beillesztem ide ezt az illusztrációt, olyan pontos, követhető, informatív és érdekes előadást tartott, hogy ahogy azt már korábban írtam, az egész terem csendben ülte végig. Mikor óra után még odamentem hozzá kérdezni, mondta, hogy ő  maga is meglepődött, hogy ilyen fegyelmezett volt mindenki. Mondtam neki, hogy szerintem az egész évfolyamnak erre az előadásra volt szüksége, és ezt így is gondolom. Természetesen az összeszedettség és követhetőség volt az, ami megfogta a hallgatókat, de számomra volt még valami, amit eddig csak kevés előadónál láttam: a tanár úr lelkesen beszélt, csillogó szemmel, és ekkor valahogy tényleg megértettem, hogy a Római jognak igenis van varázsa, igenis lehet szeretni, nem csak akkor, ha szándékosan úgy dönt az ember. 

Tehát a Róma előadás az egyik legjobb élményem volt a héten, ezt csak tovább fokozta, hogy olyan belső történeteket is megtudtam a vizsgáztatásokról, mint hogy kiejtésen csak egyszer buktatott Hamza professzor úr, mégpedig akkor, "amikor a fas szót úgy ejtette az egyik kolléga, ahogy azt egy hölgy (<- ez én lennék :O) jelenlétében nem illik kimondani". 

Ezt követően még volt latinóránk is, ami kicsit szomorú volt, ugyanis szegény tanár úron látszik, hogy ő nagyon szereti a nyelvet , és rosszul esik neki, hogy ilyen kevés óraszámban, ilyen rövid ideig, és ilyen csekély érdeklődéssel övezve taníthatja csak. Viszont még az ő rábeszélési kísérletei ellenére sem voltam hajlandó elismertetni az érettségimet, mert szeretnék bejárni, és ha nem lennék rá kötelezve, biztosan nem lenne kellő motivációm így tenni. 

Ezután pedig végre eljött a várva várt pillanat: Róma repetitórium Földi professzorral! Én mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, ami végül fogadott: egy kellemes hangulatú óra, amelyen a vizsgatételeket kezdtük el sorban megbeszélni, és egy kedves ember! Kedves, és amikor ezt mondom, az úgy is értem: semmit nem éreztem a szavaiban abból a buktatási szenvedélyből, amelyről a legendák szólnak, sőt, amikor óra után megkérdeztem, hogy esetleg kérdezi-e vizsgán a kiemelt részeket az ötösért, azt mondta, hogy nem, bőven elég a csökkentett tananyagra koncentrálnom! Pedig meg voltam róla győződve, hogy szívének kedves részeket is kihúztak, úgyhogy nem is mertem kihagyni semmit. 

Tippelj, mi lehet a forrás :P 

Csütörtökön pedig megalapoztam egy kicsit a társadalmi alapismereteimet, ami kifejezetten érdekes volt. Tényleg elsősorban beszélgettünk, amelynek az egyetlen nehézsége az volt, hogy sokszor nemcsak a társaimat nem láttam, hanem Fleck professzor urat sem, úgy elbújt az egyik csoporttársam mögött. De ezt követően természetesen mentem is az Egyetemi Könyvtárba, ahol elolvastam a következő fejezetet Gordon Allport Az előítélet című művéből, eztán pedig befejeztem a jogösszehasonlítás feladott részét. Olyannyira lelkes voltam, hogy egy-két Cicero-szemelvényt még meg is próbáltam lefordítani az ott található latin-magyar szótár segítségével, de ennek sikerességéről inkább majd szemináriumon érdeklődöm. 

Ezt követően elkezdtem olvasni egy könyvet a saría jogról, de olyan egyoldalúan negatív volt, hogy nem bírtam sokáig. Gondoltam, folytatom a Róma kötelezőket, mégpedig a kincstalálás rejtelmeivel, de mivel Siklósi tanár úr ezzel foglalkozó könyve nem volt ott meg, átcaplattam a Kari Könyvtárba. Beiratkoztam, leadtam a kabátomat és táskámat meg ilyenek, aztán bementem magába a szárnyba. Mivel szembetűnően szerencsétlenül viselkedtem, a pultnál lévő hölgy kedvesen eligazított. Miután megtaláltam az olvasótermet, ismét segítséget kértem: az információspultnál megmutatták, hogy hol tudok keresni az adatbázisban. Nos, ezt meg is tettem a következő eredménnyel: 152. 574 VI / 11. Képzelheti a kedves olvasó a megrökönyödésemet. Mondom sebaj, majd megtalálom valahogy, és végül az olvasóterem másik végében rá is leltem a keresett polcra, melynek a legtetejére helyezték a könyvet, amit így egy helyes kis létra segítéségével tudtam leemelni. 

2016-ban kiadásra került munka 

Na, gondoltam, ha már ilyen nagyszerűen kitaláltam, hogy valóban meg lehet szeretni a Római jogot, itt az ideje, hogy tevékenyen neki is kezdjek: mi lenne, ha nem csak a kijelölt fejezeteket, hanem az egész művet elolvasnám? 

Egyre inkább hiszek abban, hogy minden hozzáállás (meg persze a latin keretszövegbe illesztett ógörög idézetek hiányának) kérdése: kifejezetten érdekesnek találtam a könyvet! Ami azt illeti, majdnem ebédelni sem mentem el, hogy ne kelljen félbehagynom egy érdekes fejezetet, de aztán rájöttem, hogy az egyetem büféjében is lehet étkezni, így végül ott tudtam enni. 

Ezt követően volt egy kis adatbázis-kezelésünk, amit nem élveztem annyira, még annak ellenére sem, hogy visszatértek a meleg színek a képernyőmre - valószínűleg azért, mert túl gyors volt nekem, könnyen elveszítettem a fonalat, és nem igazán volt sikerélményem. Kicsit bánatosan is mentem Alkotmányjog szemináriumra. Ez mindig érdekes, egyedül arra jöttem rá, hogy nem rendelkezem a kellő szókinccsel a kérdéseim és gondolataim megfogalmazásához, ez pedig határozottan megnehezíti a tanárunkkal való kommunikációt. 

Viszont a nap végét megkoronázandón: Bibó Szafari! Egy esemény, melynek keretei közt meglátogathattam a Bibó István Szakkollégiumot, beszélgethettem a jelenlegi tagokkal és a jelentkezőkkel, és egy csomó olyan ismerőssel találkoztam, akinek nagyon megörültem! Volt, akire nem is számítottam, úgyhogy egy ideig bizonytalanul szemléltem, majd aztán csak vettem a bátorságot és megöleltem, pedig korábban nem kerültünk ilyen közeli viszonyba. Mindenesetre a szafari nagyon jó volt, megerősítette az elképzelésemet, hogy mindenképpen szeretnék jelentkezni, sőt, bekerülni a koliba. Jövő hét végéig kell beadni a jelentkezést, és még addig szeretném újraírni a kötetlen bemutatkozó-levelemet, mert rájöttem, hogy ráfér a javítás. 

Hogy mit tanultam ezen a héten? Ami a legfontosabb, az az, hogy a gimis szupererőm, amely által egy hetet végig tudok csinálni napi 5-6 óra alvással, rengeteg programmal és tanulással, hosszú távon nem kifizetődő. Minden pozitívuma ellenére szörnyen megviselt ez a hét: nagyon elfáradtam, és a vége felé már egész nap fáztam, nem tudtam értelmesen befejezni egy hosszabb gondolatmenetet, és a legkisebb dolgok is lelki nehézségeket okoztak (értsd: közel elsírtam magam, amikor az egyik csoporttársam azt mondta, hogy milyen jó lenne megajándékozni az egyik tanárunkat - de ez TOP SECRET). Most az jelenti a legnagyobb kihívást számomra, hogy meghatározzam, mennyi közösségi programra és pluszelőadásra járjak: hiszen egy részről kihagyhatatlan lehetőség, más részről pedig "elvesztegetett idő", amit tanulással vagy pihenéssel is tölthetnék. A mai kutatók éjszakájára, szörnyű bűntudattal, de részben ezért nem mentem el: ugyan nem vagyok tudatában, de szegény szervezetem már jelzi, hogy pihenésre van szüksége. 

Forrás: Student Problems

Az egyetem legnagyobb nehézsége - amire senki nem készít fel

(A leghitelesebb) forrás: ELTE ÁJK memes

Alig több, mint egy éve fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy szeretnék az ELTE ÁJK-ra jelentkezni, és ettől a ponttól kezdve az ehhez való viszonyulásomnak két szakasza volt. 

Az első szakasz nagyjából azt az időintervallumot fedte le, amikor egészen konkrétan fogalmam nem volt arról, hogy mi fán is terem ez az egyetem, mit kell itt csinálni, hogyan és mikor, és úgy összességében mennyiben fog megváltozni az életem akkor, ha ide jelentkezem. 

A második szakasz akkor kezdődött, amikor ezt megelégeltem, és végre nekiláttam annak, hogy utánanézzek a bennem felmerülő kérdéseknek. A tájékozódás céljából eljártam nyílt napokra, elolvastam mindenféle motivációs anyagot, beszélgettem tanárokkal, egyetemistákkal, és persze nem hagyhattam figyelmen kívül a leghitelesebb információforrást sem: az ELTE ÁJK memes oldalát. Az így hallott dolgok pedig kialakítottak bennem egy képet arról, hogy nagyjából mire is számíthatok. 

A mai posztnak ünnepélyes apropója, hogy úgy gondolom, ma a harmadik szakaszba léptem, és innen bölcsen visszanézve [NB. amit a blogon található bölcs gondolatokról mondtam] reflektálok mindarra, amit korábban gondoltam az egyetemről.

- o - Tanácsok és tapasztalataim - o -

1. Az egyetemen "senki nem fogja majd a kezed", magadra leszel utalva.

Nos, ami azt illeti, mással sem találkoztam az elmúlt időszakban, mint kinyújtott kezekkel. Ahogy megkaptam a nyilatkozatot arról, hogy felvételt nyertem, azonnal pontos, részletes és érthető tájékoztatót kaptam a beiratkozási követelményekről, majd az egyik diákmentorom is megkeresett, hogy csatlakozzam csoportunk Facebook-gyűjtőhelyéhez, innentől minden héten küldtek valami hasznos és fontos információt, tippet az egyetemmel kapcsolatban, és azóta is, sőt, egész évben számíthatok majd rájuk, akárcsak a csoporttársaimra. 

2. Az egyetemen nem lesz részed közvetlen, személyes kapcsolatokban, a tanárok nem fognak emberként viszonyulni hozzád.

Ez nem több, mint a harmadik hetem, és Mezey Barna professzor úr már mosolyogva várt, amikor előadás után ismét kérdéssel fordultam hozzá, Siklósi tanár úrral pedig kellemes beszélgetést folytattunk a Római jog oktatásának kihívásairól jelen tantervben, őszinte érdeklődéssel megkérdezte a véleményemet az előadásáról, továbbá hasznos tippeket adott a tanáraink megszólításával kapcsolatban is. 

3. Az egyetemen nem fogsz kapni személyre szóló visszajelzéseket, így senki nem fog segíteni abban, hogy konkrétan te fejlődj.

Jogi adatbázisok kezeléséből elkészítettem a házi feladatomat, elküldtem, és legnagyobb meglepetésemre ezt a választ kaptam Rabóczki Bence tanár úrtól:

Tapasztalataim 

4. Az egyetem nem fog neked semmit adni, neked kell tenned azért, hogy kapj valamit, 

Ez a tanács a karunk dékánjától származik, és nem ez a tény mondatja velem, de ez valóban a legjobb tanácsok egyike, amely megszívlelendő. Ugyanakkor messze nem ennyire drasztikus a helyzet. A orientációs napokon egy egész nap alatt nem tudtam bejárni mindazon diákszervezetek standját, akik lehetőségeket kínálnak, minden nap új plakátok jelennek meg a zsúfolásig tűzdelt hirdetőtáblákon, ma a MÁJT gyakorlatunk előtt a Bibó István Szakkollégium és a Felvételi Előkészítő Bizottság külön bemutatkozott, a tanáraink pedig bőséges szakirodalomjegyzéket ajánlanak óráról órára, amely tanulmányozása elindíthat egy adott szakterület megismerése felé vezető úton. 

5. A Neptun "szar".

Elnézést a nyelvezetért, de a legtöbb hallgatótársam, sőt, még pár oktatóm is ezt a kifejezésmódot találta adekvátnak - holott a Neptun lényegében működik. Gond nélkül be tudtam lépni, fel tudtam venni az óráimat, emellett követhetem az elérhetővé tett diákat, tehát összességében teljesen átlátható számomra a rendszer, 

6. Az egyetemi tankönyveket nem érdemes megvenni, úgysem abból fogsz tanulni: túl sok, túl érthetetlen. 

A Róma tankönyv a legérhetőbb, legrendszerezettebb tankönyv, amit valaha a kezemben fogtam, a Magyar alkotmánytörténetet olvasva tényleg összeáll a történelem, a Közgáz pedig konkrétan humoros. 

7. Az egyetemi előadások unalmasak, nem érdemes rájuk bejárni.

Ma Siklósi tanár úr olyan előadást tartott Rómából, hogy az egész terem csendben figyelt a másfél óra végéig. Úgy tűnik, mintha túloznék, de higgyétek el, nem túlzok. Mezey Barna a maga szenvedélyével még a patrimoniális monarchiát is meg tudja tölteni élettel, Dr. Steiger Judit pedig úgy magyarázza a közgazdaságtant, hogy a komplex matematikai problémák levezetése nem tűnik nehezebbnek egy másodfokú egyenlet megoldásánál.

8. Az egyetemen egy csomó felesleges és unalmas dolgot fogsz tanulni.

Megértem, hogy valakinek nem szíve csücske a közgazdaságtan, vagy Róma helyett élő, MÁJT helyett pedig legalább valamilyen bármilyen jogot szeretne tanulni. Megértem, hogy a Jogi alaptan és Társadalomtudományi alapozó túl elvontnak, azt is, hogy a latin esélytelennek tűnik, az Alkotmányjog pedig túlságosan tömörnek. De ha belegondolunk, ezek mind szükségesek ahhoz, hogy valódi jogásszá váljunk: olyan aki egyszerre képes érteni és érzeni, ismeretek birtokában van az aktuális és a korábbi jogi viszonyok tekintetében, aki átlátja a történelmi összefüggéseket, és aki képes folyamatosan tanulni. Öt év, és a kezünkben lesz a hatalom arra, hogy akár az egész államra kihatással lévő döntéseket hozzunk. Ezt nem tehetjük meg mindezek nélkül. És ha felismerjük a tárgyak szépségét, máris nem lesz olyan unalmas ezt tanulni. 

9. Az egyetem mellett nem lesz időd semmire.

A magam részéről ezt nem tapasztalom. Ugyan kétségkívül sokat kell tanulni már most, de emellett el tudtam menni találkozni egy barátnőmmel, meghallgatni egy irodalmi beszélgetést Nádasdy Ádámmal, és volt írni ezt a blogot, szabadon választott könyvet olvasni, és - aludni is.

10. Az egyetem semmiség, végig fogod bulizni az egészet - ez erről szól.

Nem, legalábbis számomra nem. Számomra arról szól első sorban, hogy felelős jogásszá váljak, és ehhez igenis kell tanulni. Vennem kell a fáradságot, hogy elmenjek az Egyetemi Könyvtárba, elolvasom az ajánlott irodalmat az ötösszerzés érdekében, este fél nyolcig bent maradok Rómát ismételni, itthon pihenésképpen jegyzetelek egy kicsit, a könyveimmel fekszem és kelek - de mindezek ellenére, bármennyire is hangozhat úgy, ennek nem kell tehernek lennie. Amíg azért vagyok itt, hogy jogász legyek, addig az oda vezető utat is örömmel járom. 

10 + 1. Tehát összességében az egyetemen sok olyan dolog lesz, ami a középiskolából érkezők számára nehéz, vagy legalábbis más, meg kell szokni. 

Nem! És ez volt számomra a legmegdöbbentőbb megfigyelés. Az egyetem messze nem annyira kegyetlen és teljesíthetetlen, mint amennyire ezt az egyébként pl. a LegalEagle-ként is önbeteljesítő jóslatok mondják. Tehát az egyetem legnagyobb nehézsége, amire senki nem készít fel: az lényegében az, hogy messze nem annyira nehéz, mint amennyire ezt a meggyőződést kiépíti magában a felvételiző. 

És ami azt illeti, ez nem csupán szellemes fordulat: ez valóban nehéz lehet. Saját példámból kiindulva igenis nagy kihívás lesz most, hogy hogyan is határoljam körül a személyiségemet ebben a meghatározottságában mégis új környezetben. Minden sarkon meglepetés ér, új és új dolgokat ismerek fel, egyre rombolódik le minden, amiben eddig hittem, persze ennél összetettebb kérdésekben is - szóval most egy lelki-világnézeti vákuumhelyzetet élek meg, ha szabad ilyet mondanom. Való igaz, nem tudom, ki vagyok, és, hogy ki lehetek ebben az új környezetben. Nem tudom még, hogy mi érdekel, mi az, amivel tényleg foglalkozni szeretnék. És a legnagyobb kihívás most az, hogy nem kihívás számomra szeretni az egyetemet, a tárgyaimat és tanáraimat... Talán a legnehezebb arra felkészülni, hogy minden rendben lesz ott, ahova megyünk, és most nekem is ezt kell valahogy megértenem: minden rendben van és rendben lesz, nyugalom! 

A második hetem

Ugyan azt terveztem, hogy egy bejegyzésben foglalom össze az engem eddig ért élményeket, végül, mivel az előző bejegyzés kifejezetten hosszúra nyúlt, mégis úgy döntöttem, hogy a második hetemről egy külön posztban írok. Ugyanis itt is lesznek kalandok, hajaj! Hiszen ezen a héten voltak először szemináriumaink.

Nem tüntettem fel a tantárgyaim között, de bizonyos előadásainkhoz szemináriumok, az Alkotmányjoghoz pedig egyenesen 'gyakorlat' kapcsolódik. Ez részben avégett jött létre, hogy az oktatás emberközelibbé és gyakorlatorientáltabbá váljon, és az első hét tapasztalatai alapján úgy gondolom, hogy valóban képes lesz beváltani a hozzá fűzött reményeket. 

Persze hétfőn, amikor egy Színházak éjszakáját követő szombat-vasárnap után fáradtan beközhasznúztam az egyetemre (ez, mivel kvázi vidéki vagyok, kellemes másfél órát vett igénybe), még nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Az alkotmányjog előadást követően volt négy kellemes órám a Római jog szemináriumunk előtt, úgyhogy hozzá is kezdtem egész héten átívelő projektemnek: egy olyan étkezési lehetőség keresésének, amely amellett, hogy finom, pénztárcabarát is, ráadásul szem előtt tartja a fenntarthatósági szempontokat, ugyanis nem szeretnék öt éven keresztül szemetet gyártani. Nos igen, ez így nagyjából a Mission Impossible 9. 

A sajtos leves kihívása

Az első állomásom a Kálvin tér közelében található take-away leveses volt. Bármennyire is voltak kedvesek a kiszolgálók és bármennyire is ízlett maga a leves, szembesülnöm kellett vele, hogy azt papírpohárba kapom, műanyag kanállal és fedővel, szóval hosszú távon nem itt fogok vásárolni. És egy másik problémám is akadt a levessel, de ez egyáltalán nem az étterem hibája. Történt ugyanis, hogy az egyetlen vegetáriánus opciót, a maláj burgonyalevest kértem, mégpedig sajttal. Nos, a kép csak a Google segítségével talált illusztráció, de azt hiszem, elég jól szemlélteti, hogy milyen nehézségekbe ütköztem levesem elfogyasztása során: éppen nagyban küzdöttem az olvadó sajtnyúlványokkal, és nem elég, hogy kicsit a kabátomat is összekentem, de cserébe még arra jött karunk dékánja is, akinek ilyen állapotban nem állt lehetőségemben köszönni... Végül instant problémamegoldásként a kalapom mögé bújtam, de közben végig szörnyű bűntudatom volt. 

Sebaj, végre Róma szeminárium! Ugyan ezt sem Földi professzor tartja a mi csoportunknak, de ennek kifejezetten örülök, ugyanis így volt lehetőségünk megismerkedni Dr. Siklósi Iván professzor úrral. Róla nem szeretnék sokat írni, ugyanis külön kiemelte, hogy az egyenes embereket kedveli, akik neki mondják meg a véleményüket,  de talán dicsérni online is szabad, legalább addig, amíg élő szóban nem teszem. Nos, ő egy haláli figura, ha mondhatok ilyet egy szakmailag kimagasló jogtudósra és könyvszerzőre. De most hadd mondjak, ugyanis ez az igazság: rendkívül szimpatikus, bár néha kissé aggasztó dolgokat mond a maga egyenességében - de őszinte, és ezt nagyra értékelem nem csak én, hanem a csoportom tagjai is. (Nem hagyhatom ki a számomra egyik legkedvesebb mondatát: "Nincs olyan, hogy rossz kérdés! A legrosszabb, ami történhet önökkel, hogy ha feltesznek egy kérdést... Nos, legfeljebb kinevetem. De azt sem rosszindulatból, csak a természetemből adódóan.")

Kedden is értek új élmények. Praktikus oldalról rájöttem, hogy az Istvánffy Veggie Burger burgere és krumplija bármennyire is finom, sajnos fenntarthatósági szempontból nem az igazi, viszont ennél érdekesebb dolgok is történtek, mégpedig sor került az első szabadon választott órámra, ami az eltérő jogi kultúrákban való bíráskodás bemutatását tűzte ki célul. Ezt az órát azért vettem fel, mert az iszlám jogrendszerrel foglalkozó sajnos ütközött egy kötelező gyakorlatommal, úgyhogy örömmel láttam, hogy itt is érinteni fogjuk a kérdést, sőt, mi több, egy különleges aspektusáról, a Nagy-Britanniai jogrendszerben való megjelenéséről nekem lesz a feladatom, hogy előadást tartsak. Egyelőre itt vagyok egy november közepei határidővel és jóformán nulla tudással arról, hogy mi az a jog, a bíráskodás vagy lényegében az iszlám jogi kultúra, szóval nem vagyok egészen nyugodt, de biztosan megoldom valahogy. Az előadónk egyébként Dr. Juhász Zoltán, aki egyenesen kinevette az egyik gólyatársamat, amikor professzor úrként szólította meg, szóval ettől én is eltekintenék. Szimpatikus, bár kicsit csalódtam, amikor hátulról kezdte az előadások beosztását, így az iskolákban megjelenő vallási jelképekről szólóra, amit kinéztem magamnak, már lecsaptak, mire rám került a sor. 

Szerda különleges nap, ugyanis ilyenkor van lehetőség részt venni a római jog repetitóriumon. Ezt a tárgyat, egyenesen megmondom, azért vettem fel, mert úgy nem lehetek igazi joghallgató, ha Földi professzor nem tanít - és ez, ha ezúttal hihetek a Neptunban feltüntetett adatoknak, már tényleg az ő nevével fut. Nos, sor is került volna a történelmi pillanatra, melynek keretében először találkozom vele (azt nem számítva, hogy az évnyitón láttam lemenni a lépcsőn, majd később megtapsolhattam, amikor átvette a tankönyvszerzői munkájáért járó díjat), csakhogy - szeptember 20, az egyetemi sport napja! Más szóval tanítási szünet. 

Nem panaszkodhatok így sem, ugyanis a PingWinekkel, valamint a testvércsoportunkkal elmentünk közösen az ARC plakátkiállításra. Ugyan először szokásomhoz híven pánikba estem, hogy ha a Hősök terére beszéltük meg a találkozót, akkor miért nincsenek ott sem a többiek, sem a plakátok, de aztán szerencsére megtaláltam a csoportot, ők pedig tudták az utat a kiállításhoz. 

Úgyis kiterítenek

Ez volt az első alkalom, hogy ARC-plakátokat láttam, és a legtöbbjük nagyon tetszett! Persze vigyáznom kellett, hogy megkülönböztessem a művészeti alkotásokat a ténylegesen reklámot közvetítő plakátoktól, de hamar rájöttem, hogy amelyiknek nincs címe, azt nem érdemes szellemi termékként hosszan elemeznem. Sokat fotóztam, a képen látható plakátot neveztem ki a kedvencemmé. Első sorban azért, mert a sok politikai jellegű plakát között, amelyek valóban szellemesek, csak a végére már kicsit pszichésen megterhelőek voltak, jó volt látni egy nem politikai jellegűt. De amikor ezt a bejegyzést írtam, akkor rájöttem, hogy lényegében reflektál a József Attila-kör körül történtekre, viszont a finom kifejezésmódját akkor is nagyszerűnek tartom. 

Az ARC után még ellátogattunk a Zöld Teknős Barlangjába, ahol ittam egy nagyon drága, de cserébe nagyon középszerű ízesítettnek mondott zöld teát,  de aztán hamar hazamentem, hiszen másnap nyolctól TT alapozó! Dr. Fleck Zoltán tartott nekünk órát, és az első szakaszban kifejezetten alulmotivált voltam, ugyanis nem elég, hogy a hétvégi betegségemből nem gyógyultam még meg, de cserébe a házi feladatot sem készítettem el, ugyanis nem számítottam rá, hogy már rögtön az első órán nekilátunk ilyen mértékben a tanulásnak. Aztán a professzor úr adott egy hét haladékot, lévén, hogy mindössze két ember készült az órára, és valamiért levegőt is elkezdtem kapni, úgyhogy végre felismertem, hogy lényegében ez lehet az egyik olyan tantárgy, ami képes lesz megőrizni engem embernek. 

Én is olyan aranyos zöld asztalnál ültem

Óra után, mivel volt hat óra szünetem, el is mentem az Egyetemi Könyvtárba, hogy elolvassam a szükséges tanulmányrészletet. A beiratkozás, meglepetésemre, teljesen simán ment, ugyanis épp az elmúlt pár napban kértem egy iskolalátogatási igazolást, gondolván, hogy csak jó lesz valamire - s lám, pont erre volt szükség! 

Maga a könyvtár egyébként gyönyörű, és tele van jobbnál jobb könyvekkel és olvasási lehetőségekkel. Ugyan beletelt egy fél órába (minimum), mire megtaláltam A társas lény című könyvet, de ezt követően én is leültem egy külön lámpával rendelkező kis asztalhoz, és nekiláttam az olvasásnak és a készülésnek. Többször is úgy éreztem, mintha egy egészen kicsit, de kigyulladt volna az a bizonyos villanykörte a fejem fölött: ez a mű egyszerűen zseniális, olyan társadalmi és pszichés összefüggésekre mutat rá, amiket, ha sejtettem is, nem voltam képes magamtól megfogalmazni. 

A könyvár után aztán tovább folytattam az ételkeresésért vívott harcomat, ezúttal a Főzelékfaló Ételbárba mentem, aminek annyira taszító számomra a neve, hogy inkább Főzelékfalatozónak szeretném hívni. Szóval a Főzelékfalatozó volt az egész eddigi legpozitívabb élményem: nem került 1000 forintba az általam választott ebéd, és ami a legfontosabb tányérra kaptam, és evőeszközökkel ehettem meg. Úgy gondolom, hogy eddig ez a hely a befutó. 

Miután végeztem, a lehető legnagyobb magabiztossággal indultam el a rossz irányba, úgyhogy az egyetem A épülete mellett egy igen drága, de cserébe nagyon klassz papír-írószerben lyukadtam ki. vettem is egy pénztárcát, mert amióta az előzőt ellopták, sehol sem találtam megfelelő méretűt és olyat, ami nem bőrből készült. Emellett láttam egy nagyon vicces, macskahercegnőt ábrázoló 2018-as zsebnaptárt, amiért ma mentem vissza. Meggyőztem magam, hiszen szükségem lesz rá, hogy észben tudjam tartani mindezt a rengeteg zh-t, vizsgát és beadandót, de az árát inkább fedje jótékony homály. 

Ezt követően eszeveszett sebességgel száguldottam vissza az egyetemre, ahol a portás bácsi segítségével hamar megtaláltam az infótermet: fel kellett mennem a harmadik, legfelsőnek tűnő emeletre, aztán bemenni azon az üvegajtón, amire ránézve az az ember első benyomása, hogy ez valami raktár, és ide biztosan tilos bejönni, majd az ott lévő lépcsőkön még feljebb kellett másznom. Itt lassan összegyűlt a csoport a jogi adatbázisok  tanulmányozása végett, de ekkor nem várt élményben volt részem: Földi professzor, mintha a semmiből tűnt volna elő, belépett a folyosóra, és megkérdezte, hogy őt várjuk-e. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt a jelenlétemben! Nos, nyilván nem mondhattam, hogy igazából már hetek óta igen, ugyanis ő egy másik csoporthoz jött szemináriumot tartani, de ennek ellenére nagyon megörültem neki. Nem igazán tudtam elképzelni eddig, hogy milyen lehet, de (és talán ezt még egyszer felülbírálom, ám most így tapasztaltam) kifejezetten kedves hangon, szemében őszinte lelkesedéssel ment szemináriumot tartani! 

Ez az élmény azonnal feldobta a hangulatomat, és ezt csak tovább fokozta, hogy adatbáziskezelésen a nemzeti jogszabálytár mellett egy új csoporttársunkkal is megismerkedtünk. Ez az órát pedig az első alkotmányjog gyakorlatunk követte, amit pedig, a legnagyobb meglepetésemre egy közel velünk egykorú fiatalember, Dr. Mécs János tartott. Őszintén örülök, hogy ő tanít majd minket, máskülönben az este hattól fél nyolcig tartó órák bizony nagy kihívások lennének. 

Pénteken órarendileg nem lenne nekem tanítás, de ma mégis bement a csoportunk, ugyanis a szerdán elmaradt Magyar alkotmánytörténet szemináriumot pótoltuk - ez igen nagy kihívást jelenthetett azoknak, akik csütörtök este még elmentek a Gólyahajó nevezetű közösségi szórakozásra. Én annak ellenére fáradt voltam, hogy egész éjjel úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, de azért sikerült egyben tartanom magam. A professzorunk Dr. Gosztonyi Gergely, akinek először karakteres mély hangjára letten figyelmes, de aztán az is kiderült róla, hogy, legalábbis szerintem, korrekt, összeszedett, őszinte és még emellett szórakoztató is, egyszóval tehát jó tanár.

Így telt tehát az első hetem: drasztikusan kevesebb Róma-jegyzeteléssel, mint amennyit terveztem, ráadásul van egy csomó egyéb feladatom is, mégis inkább ezzel a bloggal foglalkoztam, olyan fáradt vagyok. És mi lesz itt ezután? Őszintén remélem, hogy menni fog. Egyelőre minden olyan szép! Bár, azt hiszem, most elmegyek aludni...