Bibós kalandjaim

Itt ülök a kis laptopom előtt, mellettem egy házioltárhoz hasonló konstrukcióban felállítva minden, aminek pozitív energiát tulajdonítok: Bibó István válogatott tanulmányai, Bibó István szakkollégiumos matrica "Akarlak!" felirattal, Bibó István szakkollégiumos toll, a felvételi eljárásról szóló tájékoztató, az egyik felvételi bizottsági tag névjegykártyája, két motivációs plüssmaci, három gesztenye, gyertyák, frissen hullott falevél, ELTE ÁJK-s toll, a Jurátus Földi professzort ábrázoló címlappal; ujjamon a gyűrűm, a "Something beautiful is going to happen today" feliratú pólómat viselem, mellettem pedig a telefonom - várok egy hívást, várom a hívást. 

A Bibó István Szakkollégium felé vezető utam még réges-régen, egészen pontosan közel két és fél éve kezdődött, amikor először vettem részt a Középiskolások Szabadegyeteme által szervezett táborban. Ez a tábor, és ez nem a reklám helye, alapjaiban határozta meg a továbbtanulási választásomat: itt hallottam először egy olyan előadást, ami után csak ültem az erkélyszerű építmény betonperemén, néztem a Dunát, és arra gondoltam, hogy nekem joggal kell foglalkoznom. És ezt az előadást egy bibós tartotta. 

Már ekkor tudtam, hogy szeretnék a Bibóba jelentkezni, de ha esetleg bizonytalan lettem volna, a szakkollégium végigkövette a következő éveimet is, mintegy bátorításképpen. Gyanútlanul elmentem Educatio Kiállításra, és az ELTE ÁJK-pultnál hallottam egy, a választásomban leginkább megerősítő, inspiráló, egyébként kötetlen motivációs beszédet - utóbb kiderült, egy bibóstól. 

Ennek hatására jelentkeztem a FEB, a Felvételi Előkészítő Bizottság diákjának az érettségire készülés végett, majd pedig részt vettem az általuk szervezett érettségitréning-táborban is, ahol ismét csak ezzel a bibós személlyel találkoztam, és többek között tőle is tanulhattam. 

0.07. Közeleg a hajnal. Még elég messze ahhoz, hogy túl messze legyen, és túl közel ahhoz, hogy nyugodt maradjak. 

Aztán telt-múlt az idő, és felvettek az ELTE ÁJK-ra. Sokáig fel sem tudtam fogni, de még így is végig ott motoszkált bennem az elhivatottság, hogy jelentkezzek a szakkollégiumba. Még a felvételi meghirdetése előtt megírtam az önéletrajzomat és a motivációs levelemet (amely utóbbit aztán sikeresen újra is írtam a Bibó szafarit követően), mígnem aztán végül valóban megjelent Facebookon a poszt, hogy szívesen látják az ELTE ÁJK első és másodéves jogász- és politológushallgatóit. 

Mintegy nulladik programként a Bibó szafarira látogattam el, amelyet már korábban is említettem: itt találkoztam az egy olyan, szintén szabadegyetemes ismerősömmel, akinek már a puszta léte újra megerősített abban, hogy jelentkezni szeretnék. Ez történt csütörtökön, és vasárnap este el is küldtem az irományaimat (persze miután minden létező ember orra alá toltam, hogy véleményezze). A kelleténél biztosan sokkal többször ellenőriztem, hogy minden rendben legyen, direkt különlegesebb betűtípust választottam, megnéztem az "ő" betűket is... Ezt követen közel sokkot kaptam, amikor láttam, hogy az e-mailben elküldött bemutatkozó levelem egy egészen másik, számomra kifejezetten unszimpatikus betűtípusban vált elérhetővé. 

* Az írás megmarad *

A kedden következő írásbeli forduló sem feltétlenül nyugtatott meg - és ekkor még enyhe kifejezést használtam. Hétfő este kitöltöttem az újonnan elérhetővé tett mintafeladatsort, ami sokkal hosszabb volt, mint amire számítottam, de ennek ellenére a nagyját sikerült tisztességesen befejeznem. Sokat segített a lelki békém megőrzésében, hogy ez a korábban is említett ismerősöm elmondta, hogy egyébként ő állítja össze a feladatlapot, így ennek tükrében legalább fel tudtam idézni őt, ezzel mérsékelve a bennem megszületni vágyó értetlenséget, esetleg csalódást. Később aztán összevetettem egy korábbi feladatsorral, és nem kis megnyugvásomra szolgált látni, hogy ez az új szabályosan kétszer annyi feladatot tartalmazott, mint az, amit még nyár végén megcsináltam. 

Ennek eredményeképpen vegyes érzelmekkel indultam neki az írásbeli fordulónak. Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy leültem az első sorba, közvetlenül a bizottság tagjai elé - ha ezt nem tettem volna, jó eséllyel nem küzdöttem volna ilyen kitartóan. Külön motivált, hogy a fent említett ismerősöm is bejött egy rövid időre, és igazából alig mertem a szemébe nézni azok után, amiket ott produkáltam. 

Mert milyen is volt a feladatsor? Egy óra állt rendelkezésünkre arra, hogy egy megoldólapon értékelhető tesztet kitöltsünk. Ennek egyik eleme volt a "logikai feladatok" névre hallgató szegmens, és én nagy lelkesen gondoltam, hogy azzal kezdem - az úgyis ilyen matekos vagy gondolkodós, miután azt megcsináltam, a többi már könnyebben fog menni. Igen ám, csakhogy ez egy olyan logikai feladatsor volt, amelynek megoldásához nem pusztán a logikámra volt szükségem, hanem nagyon stabil önértékelésre és hitre is: "nem te vagy hülye, és ez a feladat megoldható". 

Hamar lapoztam is e részről az érvelésre, a szövegértésre és az úgynevezett agymozgatókra, amelyek a várakozásommal ellentétben szintén nem voltak kifejezetten könnyen emészthetők, de legalább valamivel közelebb álltak a "megoldható" kategóriához. Azok befejezése után talán ha húsz perc állt a rendelkezésemre megoldani a komplex, matekos logikai feladatot, de, talán azért,  mert olyan elül ültem, csak nem adtam fel - végül aztán minden kérdésre válaszoltam, kivéve arra az egyre, hogy ha Vili decembre 28-án született, hogyan eshet nyárra a születésnapja. Itthon aztán anyukámmal rájöttünk, és úgy csapkodtam a fejem a falba (persze csak képletesen). 

A tesztet egy esszé követte, erre fél óránk volt, és ezt, magyarfaktos múltamból kifolyólag, sokkal nagyobb lelki nyugalommal tudtam abszolválni. Kicsit így hamarabb is végeztem, de a gimis hagyományaimat tiszteletben tartva azért ottmaradtam az idő lejártáig, újra és újra átolvasva a fogalmazásomat. 

Az írásbeli forduló végeztével az a mókás helyzet állt elő, hogy egyszerre szerettem volna minél gyorsabban menekülni és ott maradni, amíg lehet. Hazafelé sétálva úgy éreztem, hogy most kell elengednem ezt a szakkollégium-dolgot, és teljesen bánatos is lettem, de aztán, és ezt csak egy angyalnak köszönhetem, ahogy a Boráros térnél lévő parkban sétáltam, egyszerre csak azt láttam, hogy szembefut velem egy fiatalember Bibó feliratú pulcsiban. Nyugtáztam magamban, hogy ez nem lehet véletlen, de ezzel együtt is, amikor csütörtökön kiderült, hogy továbbjutottam, el sem hittem, hogy ez megtörténhetett. 

* A szavak ereje *

A Glamour-napok péntekjén kaptam meg az e-mailt, amelyben a második, szóbeli fordulóra választható tanulmányokkal kapcsolatos visszajelzésre buzdítottak, úgyhogy még aznap este és másnap reggel, hullafáradtan elolvastam a négy szöveget. Mivel kettő mélyreható történelmi, a harmadik pedig az általam birtokoltnál sokoldalúbb alkotmányjogi ismereteket kívánt meg, én a negyedik alternatívát választottam, amely a Szociális vagy elosztási igazságosság címet viselte. 

Mindamellett, hogy ez olyan jó kis elmélkedős témának látszott (az is volt), csak harmadik vagy negyedik olvasatra vált világossá számomra, hogy az erről való kommunikációhoz nekem bizony jártasnak kell lennem a közgazdaságtan alapkérdéseiben. Ezt felismervén ki is nyitottam a Samuelson-könyvet, de bármennyire is volt érdekes, azt azért el kellett ismernem, hogy nem volt egy könnyű olvasmány.

Mivel hétfőn írtunk Rómából, a hétfő délutánomat szenteltem a szöveg részletes, mélyreható tanulmányozásának - ez a szituáció is megerősítette a bennem már korábban is megfogalmazódó gondolatot: a Bibó felvételi eljárása hibátlan, ugyanis nem azt méri, hogy egy általam kiválóan ismert témából, kellő felkészülési idő után valamint kipihenten és szellemi képességeim csúcsán hogyan vagyok képes teljesíteni, hanem azt, hogy hulla fáradtan, kevés idővel és igazából csak nagyjában ismert dolgokkal mit tudok produkálni - és végül is, ha felvesznek, az egyetem mellett ugyanez lesz.

Ennek boldog tudatában, valamint az utópista szocialistákról, a jóléti államokról és a marxizmusról szerzett instant ismereteimmel felvértezve suhantam át Jogi alaptanról a szóbeli megmérettetésre. Az erre a célra kijelölt terem ajtaján belépve megláttam két ismerős arcot: egyrészt a Bibó szakkollégium elnökét, akivel már Szabadegyetemen is találkoztam, valamint azt a tanár úrét, aki a tanulmányt feladta, és akire direkt rákerestem, hogy tudjam, kire számítsak. 

Elnök úr bemutatott minket egymásnak, majd jelezte, hogy kezdődhet a beszélgetés. Csillogó szemmel és nyílt tekintettel fordultam a tanár úr felé, aki az alábbi köszöntő szavakat intézte felém: "Maga szerint létezik szociális piacgazdaság?" Egy pillanatra azt sem értettem, hogy mik ezek a szavak, amiket használ. 

Aztán persze ezzel mit sem törődve elkezdtem beszélni, aminek eredményeképpen azért ki tudtam hozni valamit a kérdésből. Végig úgy éreztem, hogy tudatosan törekszik rá a tanár úr, hogy összezavarjon, és miután többször is rámutatott, hogy most ellentmondtam önmagamnak, végül én kerek perec megmondtam neki, hogy ennek az az oka, hogy nincsen olyan álláspont ebben a kérdésben, amit egyértelműen, megkérdőjelezés nélkül tudnék támogatni. 

A szóbeli után valamivel nyugodtabb voltam, de ennek ellenére nagyon boldog voltam, amikor szerdán láttam, hogy továbbjutottam a harmadik fordulóba, amely két részt foglalt magába: a felvételi tábort és az úgynevezett "tízperceseket". 

* Campus Martius *

Álmos vagyok. Fázom. Negyed kettő van. 

A tábor kétnapos volt, és Szigetszentmártonban kapott helyet, abban a táborban, ahol a legutóbbi Szabadegyetem is volt. Különös volt visszatérni egy egészen más szituációban, de mindenképpen megnyugtató volt más részről, hogy egy már ismerős környezetben kell helytállni. 

Szombat reggel hévvel utaztunk a helyszínre, és bár ugyan felszállhattam volna később, én azért csak beutaztam Közvágóhídra, hogy onnan aztán közösen induljak visszafelé a többi táborozóval. Magát az utazást pótlóbuszozással tettük élményszerűvé, majd a táborhelyre való megérkezés és lepakolás után (mi lányok négy társammal öten kerültünk egy szobába) megkezdődtek a tényleges programok.

Először csaptunk egy nagy bemutatkozást, amelynek keretei közt mindenkinek mondania kellett egy igaz vagy hamis állítást magáról, amiről aztán megszavaztuk, hogy igaznak vagy hamisnak gondoljuk. Én a római jog iránti szeretetemet emeltem ki - ez ilyen játékokban örök befutó, és elég elvont ahhoz, hogy akár hazugságnak is hihessék.

Ezt követően kisebb csoportokban játszottunk ismerkedős játékokat, ami szükséges előzménye volt az első érdemi feladatnak: a vitakörnek. Ismét kisebb csoportokba osztottak minket, de ezúttal mások voltak a társaink: leültünk egy körbe, és kulturált vita keretei közt beszélgettünk az előzetesen kiadott tanulmányt, amely A haladás mítosza és a valóság címet viselte. Örültem, mert igazából ez is a piacgazdaságról, sőt, lényegében a kapitalista és a szocialista eredmények és az eszmékben rejlő lehetőségek összehasonlításáról szólt, így, bár megnyilvánulásaim egyike sem alapozott a szóbeli fordulóra megszerzett ismereteimre, azért adott egy kiindulási pontot, hogy el tudtam helyezni a témát térben és időben.

Ezt a feladatot követte a szerintem egyik legérdekesebb próba, a perszimuláció. Ennek keretei közt, ismét kis csoportokban, egy jogszabályok nélküli világan, pusztán a morális értékeinkből építkezve kellett jogvitákat eldöntenünk, vagy pedig az alperest vagy a felperest képviselnünk. Én és a társam először a felperes képviseletét kaptuk meg feladatnak, és nagyon nehéz volt legalábbis nekem - csak nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat. Ezt követően bírók voltunk, és ez után, ha az első megszólalásommal nem is, de az utolsóval elégedett lehettem: az alperes képviselőjeként egy nagyon könnyen védhető ügyet kaptunk, és én, mivel jogilag nem gondolom magam képzettnek, inkább retorikailag igyekeztem felépíteni a rövid felszólalásomat. Ellőttem a kedvenc római jogi fogalmaim közül kettőt is ("a jog a jó és a méltányos művészete", valamint "az igazságosság örök és vég nélküli törekvés arra, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami őt megilleti"), valamint kifejezésre juttattam minden alapjogokkal kapcsolatos ismeretemet (az élethez és az élet védelméhez való jog annak számít), és ebből már sikerült összehoznom valamit. :D

A perbeszéd urán állomásos játék következett, amelynek az első részében egy gólem-típusú székfoglalót játszottunk, de ennél sokkal érdekesebb volt a második feladat, az úgynevezett "alibi". Hát ez a játék szerintem valami fergeteges! A lényege, hogy két ember kimegy, és közösen ki kell találniuk az alibit, amelyre vonatkozóan később egyesével kérdésekre kell válaszolniuk. Ki is találtuk az egyik társammal, akivel közösen járunk Róma-repetitóriumra, hogy legyünk egy csapat, és majdnem sikerült is végigcsinálnunk, csak annyit tévesztettünk el, hogy szerintem három kérdés volt, szerinte pedig nem is volt... De ez akár még csak a rossz emlékezet számlájára is írható :)

Ez volt a kedvenc játékom, szerintem nagyon vicces, és emellett agymozgató is volt! Az ezt követő, a léghajós már nem volt ilyen békés, ott ugyanis egymást kellett kidobni az egyre süllyedő léghajóból. Persze kaptunk karaktereket, én egy 52 éves Texas állambeli férfi voltam, akinek egy Down-szindrómás fia van, valamint a Ku Klux Klán tagja. Nos, engem dobtak ki elsőnek. De nem is baj, úgysem tudtam volna lelkileg elviselni, hogy mások ellen ágáljak... Végül aztán a föld harmadik legjobb agysebésze menekült meg, aki egyébként verte a feleségét... Nem volt egyszerű játék. Ezt követően mintegy levezetésképpen játszottunk egy gyilkososat, ahol szintén engem öltek meg elsőnek. Hát köszönöm :D

Este pedig buli volt - nos, mivel nem tartom magam kifejezetten partiarcnak, egy ideig nem is igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Kimentem egy kicsit sétálni (top tippek: ez nem feltétlenül építi az ember imidzsét egyébként), aztán leültem egy padra, és elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt, és van-e relevanciája a táborban való jelenlétemnek.

Ez most, fél három magasságában újra kezd felmerülni bennem... Most már remegek is, és nem tudom, hogy a hideg, a fáradtság, vagy az idegesség miatt. Fél három. Fél három.

Végül aztán úgy döntöttem, hogy bemegyek, és írok az egyik kiváló barátomnak egy kis bátorításért, de hát csak meg nem jött a MÁJT zh eredménye? Tizenegy pont lett a tizenötből, és mivel összesen, a következő két dolgozatot is beleszámítva csak öt pontot lehet veszíteni az ötöshöz, hát messze nem voltam elégedett a teljesítményemmel. Részben a csalódottság, részben az aggodalom, részben a feszültség, részben pedig a fáradtság miatt el is sírtam magam, de aztán végül két kedves társam bátorítására kimentem az előtérbe, a fotelben csevegők közé.

Hálás vagyok annak a két embernek, aki átlendített ezen a holtponton, ugyanis ezen az estén volt életem egyik legjobb beszélgetésében részem. Az egyik volt bibóssal beszélgettem az élet apró-cseprő dolgairól, és nagyon inspiráló volt. Ugyan eközben többször is eszembe jutott, hogy épp nem a bibósokra teszek jó benyomást, de hát ennek ellenére biztosan éreztem, hogy ott a helyem, abban a beszélgetésben.

Amikor aztán lefeküdtem, szokás szerint zaklatott álmom volt, de másnap reggel egy magam számára is meglepő módon, de mégis beiktatott zuhanyzással helyre tudtam rázni a napot. Szükség is volt rá, ugyanis egy gyors reggeli után kezdetét vette a második napi feladatok sora.

Fél három. Én ezt nem bírom. 

Az első feladatkategóriában ismét csoportokra osztva a Bibó választmányi gyűlését modelleztünk, és bár ez nagyon rejtélyesen hangzik, valójában azt jelentette, hogy valós bibós problémákat kellett megoldanunk általunk választott úton. Például az első esetben arról kellett döntést hoznunk, hogy megnyissuk-e a szakkollégiumot más karok hallgatói, vagy esetleg más szakok hallgatói előtt. Szerintem az első vita volt a legjobb, mert akkor mindenki szóhoz jutott, a harmadik pedig azért volt különleges, mert mindannnyian egyetértettünk a végére! Magam is meglepődtem rajta.

Az utolsó feladatunk, búcsúzás előtt, egy utolsó vitakör volt, amely, véleményem szerint, méltó megkoronázása volt a tábornak. Ismét azzal a társammal kerültem egy csoportba, akinek a nézeteit már az első vitában sem igazán értettem, és egy ideig most is ezt az éles ellentétet éreztem a politikai korrektség mint téma kapcsán, de a vita egy pontján eljutottunk oda, hogy felismertük, hogy lényegében a véleményünk egyezik, csak a szavakat használjuk más értelemben! Mindent félretéve, minden versengést, minden tanulmányi előrehaladást, ez a beszélgetés igazán épített engem emberként, többé váltam általa, és éppen ezért hálás is vagyok ennek a társamnak, hogy együtt tudtunk erről beszélni.

A tábor ezzel véget ért, de még nem volt vége a fordulónak, ugyanis kedden jöttek a tízpercesek!
Bárhogy is, különös tábor volt ez. Alapvetően feszültek voltunk, legalábbis a táborozók nagy többsége biztosan, mégsem éreztem az, hogy azok, akik körülvesznek, titokban tőrt akarnak döfni a hátamba, meg ilyenek. Úgy éreztem, hogy nem egymás ellen, hanem egy közös cél érdekében szállunk síkra, hiszen egymás nélkül, önmagunkban nem tudjuk végigcsinálni ezeket a feladatokat, nem tudjuk végigjárni az utat. Jó érzés volt közösségre lelni, hiszen nem egymással, hanem önmagunkkal versenyeztünk, ezáltal a többiekben inkább segítőket mintsem riválisokat kerestünk. Ez nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy bárhogy is lesz, elfogadjam majd a felvételi bizottság döntését.

* Tíz, tiszta víz *

A tízpercesekre úgy szaladtam át Jogi alaptanról, miközben szörnyű bűntudatom volt, amiért az óra vége előtt elmentem. Sietségre nem feltétlenül volt okom, csúszásban voltunk, de így legalább át tudtam nézni pár többi felvételizővel néhány államfőt és kormányfőt, lévén, hogy ezek, a hírek szerint, visszatérő kérdések voltak. 

Mikor aztán bementem, megfogadva az előttem lévők tanácsát óvatosan helyet foglalva a süppedős szék legbelső részében, egy csomó bibós körbe rendeződve tekintett rám, majd miután megválaszoltam, hogy bent szeretnék-e lakni (első évben nem) és hogy mit tudna nekem adni a Bibó (idéztem a motivációs levelemből: szakmai tudást, pontosságot, precizitást, hitelességet), olyan kérdéseket dobáltak nekem egymás után, mint például miért állítanék szobrot Horthy Miklósnak, mit tennék, ha egy hajléktalant látnék kenyeret lopni vagy miről szól szerintem a Mindenki című kisfilm, más esetekben pedig olyan feladatokat adtak, hogy akkor most érveljek amellett, hogy aki nem ért el semmit az életben, az semmit sem ér. 

Mindannak ellenére, hogy vélhetően különösen gesztikulálhattam e kérdések megválaszolása közben, számomra kifejezetten kellemes élmény volt. Voltak kérdések, amelyeket el kellett passzolnom, de összességében nem olyan sok, és szerintem viszonylag könnyen megúsztam, hiszen például nem kérdezték meg, hogy mi van az ötlejesen. 

Most pedig itt vagyok, kész ideg, és várom, hogy mi fog történni. Két dologra gondolok - na jó, sok dologra gondolok, gondolok mindarra a sok pozitív visszajelzésre, amit a barátaimtól és az ismerőseimtől kaptam, de gondolok arra is, hogy mi lesz, ha most nem... Akkor is arra gondolok, hogy egyrészt minden nap látom a Kálvin téri református templom előtti utcakövön: "Bármi is lesz az eredmény, sosem bánjuk meg, hogy munkába kezdtünk, és folytattuk azt", másrészt pedig... Annyi kiváló embert ismertem meg a táborban, ha nem is harminc, de húsz olyan embert biztosan, akiknek tényleg a Bibóban a helyük. Nem tudnék közülük választani, és ha rájuk esik a választás, megértem. De addig is ülök itt, kicsiny laptopom előtt, különböző erőforrásaimra hagyatkozva, és várok egy telefonhívást, várom a telefonhívást.

Lapzárta után érkezett a hír, hogy - nem érkezett hír. Sajnos nem kaptam meg a várva várt telefonhívást, és még egyelőre a részvételt megköszönő köremail is várat magára. Bármennyire is lett volna szép ezt a bejegyzést azzal befejezni, hogy felvettek, sajnos ezt nem tehetem meg, úgyhogy kicsit sajnálom is, hogy a telefonva várva nem aludtam ki magam rendesen. Hosszú lesz a szünet, sokat is kell tanulnom, egyszóval az élet nem áll meg, és bármennyire is kellemes most sötét szobában, elhúzott függönnyel, laptopom rideg fényében ülni és arra törekedni, hogy feldolgozzam magamban, ami történt, vissza kell térnem a 150 oldalból írt ZH-k prózai valóságába. 

És minden bánatom ellenére úgy gondolom, hogy szép út volt, ami már csak önmagában érdemes volt arra, hogy végigjárjam. Tanultam belőle, kiváló új embereket ismertem meg, és ami talán a legfontosabb, tükröt tartottam önmagamnak. Ahogy Kányádi Sándorra nagy volt Arany János kalapja, úgy rám is nagy még nemcsak a bibós pulcsi, hanem még az ELTE-s póló is. "Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök. / Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: / No de sebaj, belenövök."