Bibós kalandjaim

Itt ülök a kis laptopom előtt, mellettem egy házioltárhoz hasonló konstrukcióban felállítva minden, aminek pozitív energiát tulajdonítok: Bibó István válogatott tanulmányai, Bibó István szakkollégiumos matrica "Akarlak!" felirattal, Bibó István szakkollégiumos toll, a felvételi eljárásról szóló tájékoztató, az egyik felvételi bizottsági tag névjegykártyája, két motivációs plüssmaci, három gesztenye, gyertyák, frissen hullott falevél, ELTE ÁJK-s toll, a Jurátus Földi professzort ábrázoló címlappal; ujjamon a gyűrűm, a "Something beautiful is going to happen today" feliratú pólómat viselem, mellettem pedig a telefonom - várok egy hívást, várom a hívást. 

A Bibó István Szakkollégium felé vezető utam még réges-régen, egészen pontosan közel két és fél éve kezdődött, amikor először vettem részt a Középiskolások Szabadegyeteme által szervezett táborban. Ez a tábor, és ez nem a reklám helye, alapjaiban határozta meg a továbbtanulási választásomat: itt hallottam először egy olyan előadást, ami után csak ültem az erkélyszerű építmény betonperemén, néztem a Dunát, és arra gondoltam, hogy nekem joggal kell foglalkoznom. És ezt az előadást egy bibós tartotta. 

Már ekkor tudtam, hogy szeretnék a Bibóba jelentkezni, de ha esetleg bizonytalan lettem volna, a szakkollégium végigkövette a következő éveimet is, mintegy bátorításképpen. Gyanútlanul elmentem Educatio Kiállításra, és az ELTE ÁJK-pultnál hallottam egy, a választásomban leginkább megerősítő, inspiráló, egyébként kötetlen motivációs beszédet - utóbb kiderült, egy bibóstól. 

Ennek hatására jelentkeztem a FEB, a Felvételi Előkészítő Bizottság diákjának az érettségire készülés végett, majd pedig részt vettem az általuk szervezett érettségitréning-táborban is, ahol ismét csak ezzel a bibós személlyel találkoztam, és többek között tőle is tanulhattam. 

0.07. Közeleg a hajnal. Még elég messze ahhoz, hogy túl messze legyen, és túl közel ahhoz, hogy nyugodt maradjak. 

Aztán telt-múlt az idő, és felvettek az ELTE ÁJK-ra. Sokáig fel sem tudtam fogni, de még így is végig ott motoszkált bennem az elhivatottság, hogy jelentkezzek a szakkollégiumba. Még a felvételi meghirdetése előtt megírtam az önéletrajzomat és a motivációs levelemet (amely utóbbit aztán sikeresen újra is írtam a Bibó szafarit követően), mígnem aztán végül valóban megjelent Facebookon a poszt, hogy szívesen látják az ELTE ÁJK első és másodéves jogász- és politológushallgatóit. 

Mintegy nulladik programként a Bibó szafarira látogattam el, amelyet már korábban is említettem: itt találkoztam az egy olyan, szintén szabadegyetemes ismerősömmel, akinek már a puszta léte újra megerősített abban, hogy jelentkezni szeretnék. Ez történt csütörtökön, és vasárnap este el is küldtem az irományaimat (persze miután minden létező ember orra alá toltam, hogy véleményezze). A kelleténél biztosan sokkal többször ellenőriztem, hogy minden rendben legyen, direkt különlegesebb betűtípust választottam, megnéztem az "ő" betűket is... Ezt követen közel sokkot kaptam, amikor láttam, hogy az e-mailben elküldött bemutatkozó levelem egy egészen másik, számomra kifejezetten unszimpatikus betűtípusban vált elérhetővé. 

* Az írás megmarad *

A kedden következő írásbeli forduló sem feltétlenül nyugtatott meg - és ekkor még enyhe kifejezést használtam. Hétfő este kitöltöttem az újonnan elérhetővé tett mintafeladatsort, ami sokkal hosszabb volt, mint amire számítottam, de ennek ellenére a nagyját sikerült tisztességesen befejeznem. Sokat segített a lelki békém megőrzésében, hogy ez a korábban is említett ismerősöm elmondta, hogy egyébként ő állítja össze a feladatlapot, így ennek tükrében legalább fel tudtam idézni őt, ezzel mérsékelve a bennem megszületni vágyó értetlenséget, esetleg csalódást. Később aztán összevetettem egy korábbi feladatsorral, és nem kis megnyugvásomra szolgált látni, hogy ez az új szabályosan kétszer annyi feladatot tartalmazott, mint az, amit még nyár végén megcsináltam. 

Ennek eredményeképpen vegyes érzelmekkel indultam neki az írásbeli fordulónak. Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy leültem az első sorba, közvetlenül a bizottság tagjai elé - ha ezt nem tettem volna, jó eséllyel nem küzdöttem volna ilyen kitartóan. Külön motivált, hogy a fent említett ismerősöm is bejött egy rövid időre, és igazából alig mertem a szemébe nézni azok után, amiket ott produkáltam. 

Mert milyen is volt a feladatsor? Egy óra állt rendelkezésünkre arra, hogy egy megoldólapon értékelhető tesztet kitöltsünk. Ennek egyik eleme volt a "logikai feladatok" névre hallgató szegmens, és én nagy lelkesen gondoltam, hogy azzal kezdem - az úgyis ilyen matekos vagy gondolkodós, miután azt megcsináltam, a többi már könnyebben fog menni. Igen ám, csakhogy ez egy olyan logikai feladatsor volt, amelynek megoldásához nem pusztán a logikámra volt szükségem, hanem nagyon stabil önértékelésre és hitre is: "nem te vagy hülye, és ez a feladat megoldható". 

Hamar lapoztam is e részről az érvelésre, a szövegértésre és az úgynevezett agymozgatókra, amelyek a várakozásommal ellentétben szintén nem voltak kifejezetten könnyen emészthetők, de legalább valamivel közelebb álltak a "megoldható" kategóriához. Azok befejezése után talán ha húsz perc állt a rendelkezésemre megoldani a komplex, matekos logikai feladatot, de, talán azért,  mert olyan elül ültem, csak nem adtam fel - végül aztán minden kérdésre válaszoltam, kivéve arra az egyre, hogy ha Vili decembre 28-án született, hogyan eshet nyárra a születésnapja. Itthon aztán anyukámmal rájöttünk, és úgy csapkodtam a fejem a falba (persze csak képletesen). 

A tesztet egy esszé követte, erre fél óránk volt, és ezt, magyarfaktos múltamból kifolyólag, sokkal nagyobb lelki nyugalommal tudtam abszolválni. Kicsit így hamarabb is végeztem, de a gimis hagyományaimat tiszteletben tartva azért ottmaradtam az idő lejártáig, újra és újra átolvasva a fogalmazásomat. 

Az írásbeli forduló végeztével az a mókás helyzet állt elő, hogy egyszerre szerettem volna minél gyorsabban menekülni és ott maradni, amíg lehet. Hazafelé sétálva úgy éreztem, hogy most kell elengednem ezt a szakkollégium-dolgot, és teljesen bánatos is lettem, de aztán, és ezt csak egy angyalnak köszönhetem, ahogy a Boráros térnél lévő parkban sétáltam, egyszerre csak azt láttam, hogy szembefut velem egy fiatalember Bibó feliratú pulcsiban. Nyugtáztam magamban, hogy ez nem lehet véletlen, de ezzel együtt is, amikor csütörtökön kiderült, hogy továbbjutottam, el sem hittem, hogy ez megtörténhetett. 

* A szavak ereje *

A Glamour-napok péntekjén kaptam meg az e-mailt, amelyben a második, szóbeli fordulóra választható tanulmányokkal kapcsolatos visszajelzésre buzdítottak, úgyhogy még aznap este és másnap reggel, hullafáradtan elolvastam a négy szöveget. Mivel kettő mélyreható történelmi, a harmadik pedig az általam birtokoltnál sokoldalúbb alkotmányjogi ismereteket kívánt meg, én a negyedik alternatívát választottam, amely a Szociális vagy elosztási igazságosság címet viselte. 

Mindamellett, hogy ez olyan jó kis elmélkedős témának látszott (az is volt), csak harmadik vagy negyedik olvasatra vált világossá számomra, hogy az erről való kommunikációhoz nekem bizony jártasnak kell lennem a közgazdaságtan alapkérdéseiben. Ezt felismervén ki is nyitottam a Samuelson-könyvet, de bármennyire is volt érdekes, azt azért el kellett ismernem, hogy nem volt egy könnyű olvasmány.

Mivel hétfőn írtunk Rómából, a hétfő délutánomat szenteltem a szöveg részletes, mélyreható tanulmányozásának - ez a szituáció is megerősítette a bennem már korábban is megfogalmazódó gondolatot: a Bibó felvételi eljárása hibátlan, ugyanis nem azt méri, hogy egy általam kiválóan ismert témából, kellő felkészülési idő után valamint kipihenten és szellemi képességeim csúcsán hogyan vagyok képes teljesíteni, hanem azt, hogy hulla fáradtan, kevés idővel és igazából csak nagyjában ismert dolgokkal mit tudok produkálni - és végül is, ha felvesznek, az egyetem mellett ugyanez lesz.

Ennek boldog tudatában, valamint az utópista szocialistákról, a jóléti államokról és a marxizmusról szerzett instant ismereteimmel felvértezve suhantam át Jogi alaptanról a szóbeli megmérettetésre. Az erre a célra kijelölt terem ajtaján belépve megláttam két ismerős arcot: egyrészt a Bibó szakkollégium elnökét, akivel már Szabadegyetemen is találkoztam, valamint azt a tanár úrét, aki a tanulmányt feladta, és akire direkt rákerestem, hogy tudjam, kire számítsak. 

Elnök úr bemutatott minket egymásnak, majd jelezte, hogy kezdődhet a beszélgetés. Csillogó szemmel és nyílt tekintettel fordultam a tanár úr felé, aki az alábbi köszöntő szavakat intézte felém: "Maga szerint létezik szociális piacgazdaság?" Egy pillanatra azt sem értettem, hogy mik ezek a szavak, amiket használ. 

Aztán persze ezzel mit sem törődve elkezdtem beszélni, aminek eredményeképpen azért ki tudtam hozni valamit a kérdésből. Végig úgy éreztem, hogy tudatosan törekszik rá a tanár úr, hogy összezavarjon, és miután többször is rámutatott, hogy most ellentmondtam önmagamnak, végül én kerek perec megmondtam neki, hogy ennek az az oka, hogy nincsen olyan álláspont ebben a kérdésben, amit egyértelműen, megkérdőjelezés nélkül tudnék támogatni. 

A szóbeli után valamivel nyugodtabb voltam, de ennek ellenére nagyon boldog voltam, amikor szerdán láttam, hogy továbbjutottam a harmadik fordulóba, amely két részt foglalt magába: a felvételi tábort és az úgynevezett "tízperceseket". 

* Campus Martius *

Álmos vagyok. Fázom. Negyed kettő van. 

A tábor kétnapos volt, és Szigetszentmártonban kapott helyet, abban a táborban, ahol a legutóbbi Szabadegyetem is volt. Különös volt visszatérni egy egészen más szituációban, de mindenképpen megnyugtató volt más részről, hogy egy már ismerős környezetben kell helytállni. 

Szombat reggel hévvel utaztunk a helyszínre, és bár ugyan felszállhattam volna később, én azért csak beutaztam Közvágóhídra, hogy onnan aztán közösen induljak visszafelé a többi táborozóval. Magát az utazást pótlóbuszozással tettük élményszerűvé, majd a táborhelyre való megérkezés és lepakolás után (mi lányok négy társammal öten kerültünk egy szobába) megkezdődtek a tényleges programok.

Először csaptunk egy nagy bemutatkozást, amelynek keretei közt mindenkinek mondania kellett egy igaz vagy hamis állítást magáról, amiről aztán megszavaztuk, hogy igaznak vagy hamisnak gondoljuk. Én a római jog iránti szeretetemet emeltem ki - ez ilyen játékokban örök befutó, és elég elvont ahhoz, hogy akár hazugságnak is hihessék.

Ezt követően kisebb csoportokban játszottunk ismerkedős játékokat, ami szükséges előzménye volt az első érdemi feladatnak: a vitakörnek. Ismét kisebb csoportokba osztottak minket, de ezúttal mások voltak a társaink: leültünk egy körbe, és kulturált vita keretei közt beszélgettünk az előzetesen kiadott tanulmányt, amely A haladás mítosza és a valóság címet viselte. Örültem, mert igazából ez is a piacgazdaságról, sőt, lényegében a kapitalista és a szocialista eredmények és az eszmékben rejlő lehetőségek összehasonlításáról szólt, így, bár megnyilvánulásaim egyike sem alapozott a szóbeli fordulóra megszerzett ismereteimre, azért adott egy kiindulási pontot, hogy el tudtam helyezni a témát térben és időben.

Ezt a feladatot követte a szerintem egyik legérdekesebb próba, a perszimuláció. Ennek keretei közt, ismét kis csoportokban, egy jogszabályok nélküli világan, pusztán a morális értékeinkből építkezve kellett jogvitákat eldöntenünk, vagy pedig az alperest vagy a felperest képviselnünk. Én és a társam először a felperes képviseletét kaptuk meg feladatnak, és nagyon nehéz volt legalábbis nekem - csak nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat. Ezt követően bírók voltunk, és ez után, ha az első megszólalásommal nem is, de az utolsóval elégedett lehettem: az alperes képviselőjeként egy nagyon könnyen védhető ügyet kaptunk, és én, mivel jogilag nem gondolom magam képzettnek, inkább retorikailag igyekeztem felépíteni a rövid felszólalásomat. Ellőttem a kedvenc római jogi fogalmaim közül kettőt is ("a jog a jó és a méltányos művészete", valamint "az igazságosság örök és vég nélküli törekvés arra, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami őt megilleti"), valamint kifejezésre juttattam minden alapjogokkal kapcsolatos ismeretemet (az élethez és az élet védelméhez való jog annak számít), és ebből már sikerült összehoznom valamit. :D

A perbeszéd urán állomásos játék következett, amelynek az első részében egy gólem-típusú székfoglalót játszottunk, de ennél sokkal érdekesebb volt a második feladat, az úgynevezett "alibi". Hát ez a játék szerintem valami fergeteges! A lényege, hogy két ember kimegy, és közösen ki kell találniuk az alibit, amelyre vonatkozóan később egyesével kérdésekre kell válaszolniuk. Ki is találtuk az egyik társammal, akivel közösen járunk Róma-repetitóriumra, hogy legyünk egy csapat, és majdnem sikerült is végigcsinálnunk, csak annyit tévesztettünk el, hogy szerintem három kérdés volt, szerinte pedig nem is volt... De ez akár még csak a rossz emlékezet számlájára is írható :)

Ez volt a kedvenc játékom, szerintem nagyon vicces, és emellett agymozgató is volt! Az ezt követő, a léghajós már nem volt ilyen békés, ott ugyanis egymást kellett kidobni az egyre süllyedő léghajóból. Persze kaptunk karaktereket, én egy 52 éves Texas állambeli férfi voltam, akinek egy Down-szindrómás fia van, valamint a Ku Klux Klán tagja. Nos, engem dobtak ki elsőnek. De nem is baj, úgysem tudtam volna lelkileg elviselni, hogy mások ellen ágáljak... Végül aztán a föld harmadik legjobb agysebésze menekült meg, aki egyébként verte a feleségét... Nem volt egyszerű játék. Ezt követően mintegy levezetésképpen játszottunk egy gyilkososat, ahol szintén engem öltek meg elsőnek. Hát köszönöm :D

Este pedig buli volt - nos, mivel nem tartom magam kifejezetten partiarcnak, egy ideig nem is igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Kimentem egy kicsit sétálni (top tippek: ez nem feltétlenül építi az ember imidzsét egyébként), aztán leültem egy padra, és elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt, és van-e relevanciája a táborban való jelenlétemnek.

Ez most, fél három magasságában újra kezd felmerülni bennem... Most már remegek is, és nem tudom, hogy a hideg, a fáradtság, vagy az idegesség miatt. Fél három. Fél három.

Végül aztán úgy döntöttem, hogy bemegyek, és írok az egyik kiváló barátomnak egy kis bátorításért, de hát csak meg nem jött a MÁJT zh eredménye? Tizenegy pont lett a tizenötből, és mivel összesen, a következő két dolgozatot is beleszámítva csak öt pontot lehet veszíteni az ötöshöz, hát messze nem voltam elégedett a teljesítményemmel. Részben a csalódottság, részben az aggodalom, részben a feszültség, részben pedig a fáradtság miatt el is sírtam magam, de aztán végül két kedves társam bátorítására kimentem az előtérbe, a fotelben csevegők közé.

Hálás vagyok annak a két embernek, aki átlendített ezen a holtponton, ugyanis ezen az estén volt életem egyik legjobb beszélgetésében részem. Az egyik volt bibóssal beszélgettem az élet apró-cseprő dolgairól, és nagyon inspiráló volt. Ugyan eközben többször is eszembe jutott, hogy épp nem a bibósokra teszek jó benyomást, de hát ennek ellenére biztosan éreztem, hogy ott a helyem, abban a beszélgetésben.

Amikor aztán lefeküdtem, szokás szerint zaklatott álmom volt, de másnap reggel egy magam számára is meglepő módon, de mégis beiktatott zuhanyzással helyre tudtam rázni a napot. Szükség is volt rá, ugyanis egy gyors reggeli után kezdetét vette a második napi feladatok sora.

Fél három. Én ezt nem bírom. 

Az első feladatkategóriában ismét csoportokra osztva a Bibó választmányi gyűlését modelleztünk, és bár ez nagyon rejtélyesen hangzik, valójában azt jelentette, hogy valós bibós problémákat kellett megoldanunk általunk választott úton. Például az első esetben arról kellett döntést hoznunk, hogy megnyissuk-e a szakkollégiumot más karok hallgatói, vagy esetleg más szakok hallgatói előtt. Szerintem az első vita volt a legjobb, mert akkor mindenki szóhoz jutott, a harmadik pedig azért volt különleges, mert mindannnyian egyetértettünk a végére! Magam is meglepődtem rajta.

Az utolsó feladatunk, búcsúzás előtt, egy utolsó vitakör volt, amely, véleményem szerint, méltó megkoronázása volt a tábornak. Ismét azzal a társammal kerültem egy csoportba, akinek a nézeteit már az első vitában sem igazán értettem, és egy ideig most is ezt az éles ellentétet éreztem a politikai korrektség mint téma kapcsán, de a vita egy pontján eljutottunk oda, hogy felismertük, hogy lényegében a véleményünk egyezik, csak a szavakat használjuk más értelemben! Mindent félretéve, minden versengést, minden tanulmányi előrehaladást, ez a beszélgetés igazán épített engem emberként, többé váltam általa, és éppen ezért hálás is vagyok ennek a társamnak, hogy együtt tudtunk erről beszélni.

A tábor ezzel véget ért, de még nem volt vége a fordulónak, ugyanis kedden jöttek a tízpercesek!
Bárhogy is, különös tábor volt ez. Alapvetően feszültek voltunk, legalábbis a táborozók nagy többsége biztosan, mégsem éreztem az, hogy azok, akik körülvesznek, titokban tőrt akarnak döfni a hátamba, meg ilyenek. Úgy éreztem, hogy nem egymás ellen, hanem egy közös cél érdekében szállunk síkra, hiszen egymás nélkül, önmagunkban nem tudjuk végigcsinálni ezeket a feladatokat, nem tudjuk végigjárni az utat. Jó érzés volt közösségre lelni, hiszen nem egymással, hanem önmagunkkal versenyeztünk, ezáltal a többiekben inkább segítőket mintsem riválisokat kerestünk. Ez nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy bárhogy is lesz, elfogadjam majd a felvételi bizottság döntését.

* Tíz, tiszta víz *

A tízpercesekre úgy szaladtam át Jogi alaptanról, miközben szörnyű bűntudatom volt, amiért az óra vége előtt elmentem. Sietségre nem feltétlenül volt okom, csúszásban voltunk, de így legalább át tudtam nézni pár többi felvételizővel néhány államfőt és kormányfőt, lévén, hogy ezek, a hírek szerint, visszatérő kérdések voltak. 

Mikor aztán bementem, megfogadva az előttem lévők tanácsát óvatosan helyet foglalva a süppedős szék legbelső részében, egy csomó bibós körbe rendeződve tekintett rám, majd miután megválaszoltam, hogy bent szeretnék-e lakni (első évben nem) és hogy mit tudna nekem adni a Bibó (idéztem a motivációs levelemből: szakmai tudást, pontosságot, precizitást, hitelességet), olyan kérdéseket dobáltak nekem egymás után, mint például miért állítanék szobrot Horthy Miklósnak, mit tennék, ha egy hajléktalant látnék kenyeret lopni vagy miről szól szerintem a Mindenki című kisfilm, más esetekben pedig olyan feladatokat adtak, hogy akkor most érveljek amellett, hogy aki nem ért el semmit az életben, az semmit sem ér. 

Mindannak ellenére, hogy vélhetően különösen gesztikulálhattam e kérdések megválaszolása közben, számomra kifejezetten kellemes élmény volt. Voltak kérdések, amelyeket el kellett passzolnom, de összességében nem olyan sok, és szerintem viszonylag könnyen megúsztam, hiszen például nem kérdezték meg, hogy mi van az ötlejesen. 

Most pedig itt vagyok, kész ideg, és várom, hogy mi fog történni. Két dologra gondolok - na jó, sok dologra gondolok, gondolok mindarra a sok pozitív visszajelzésre, amit a barátaimtól és az ismerőseimtől kaptam, de gondolok arra is, hogy mi lesz, ha most nem... Akkor is arra gondolok, hogy egyrészt minden nap látom a Kálvin téri református templom előtti utcakövön: "Bármi is lesz az eredmény, sosem bánjuk meg, hogy munkába kezdtünk, és folytattuk azt", másrészt pedig... Annyi kiváló embert ismertem meg a táborban, ha nem is harminc, de húsz olyan embert biztosan, akiknek tényleg a Bibóban a helyük. Nem tudnék közülük választani, és ha rájuk esik a választás, megértem. De addig is ülök itt, kicsiny laptopom előtt, különböző erőforrásaimra hagyatkozva, és várok egy telefonhívást, várom a telefonhívást.

Lapzárta után érkezett a hír, hogy - nem érkezett hír. Sajnos nem kaptam meg a várva várt telefonhívást, és még egyelőre a részvételt megköszönő köremail is várat magára. Bármennyire is lett volna szép ezt a bejegyzést azzal befejezni, hogy felvettek, sajnos ezt nem tehetem meg, úgyhogy kicsit sajnálom is, hogy a telefonva várva nem aludtam ki magam rendesen. Hosszú lesz a szünet, sokat is kell tanulnom, egyszóval az élet nem áll meg, és bármennyire is kellemes most sötét szobában, elhúzott függönnyel, laptopom rideg fényében ülni és arra törekedni, hogy feldolgozzam magamban, ami történt, vissza kell térnem a 150 oldalból írt ZH-k prózai valóságába. 

És minden bánatom ellenére úgy gondolom, hogy szép út volt, ami már csak önmagában érdemes volt arra, hogy végigjárjam. Tanultam belőle, kiváló új embereket ismertem meg, és ami talán a legfontosabb, tükröt tartottam önmagamnak. Ahogy Kányádi Sándorra nagy volt Arany János kalapja, úgy rám is nagy még nemcsak a bibós pulcsi, hanem még az ELTE-s póló is. "Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök. / Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: / No de sebaj, belenövök." 

Jót s jól

Ebben áll a nagy titok, mondta Kazinczy. Most, hogy már nem csak fél lábbal vagyok az egyetemi létben, úgy látom, hogy ez a bölcsesség, bármennyire is rejti magában az igazság alapjait, nem is kissé leegyszerűsítő: a nagy titok abban áll, hogy rájöjjünk, mi az a jó, és hogyan is lehet azt jól csinálni. 

Való igaz, hogy nagyon régóta nem írtam, és ezért elnézést kérek - halovány kifogás, hogy sok dolgom volt, de őszintén mondhatom, hogy nem lustálkodásból kerültem el a blogot. Most egy kicsit tétován is ülök itt, nem tudván, hogy honnan kezdjem az elmúlt közel egy hónap elbeszélését, de mivel az időrendet, nagy bánatomra, nem hiszem, hogy tudnám tartani, arra gondoltam, hogy inkább témák szerint csoportosítom élményeimet.

Azt ugyanis előre kell bocsátanom, hogy gimis pályafutásom vége olykor voltak nagyszerű és újszerű élményeim, amelyek aztán bearanyozták az egész hónapomat - itt az egyetemen viszont minden nap képes akkora többletet adni energia terén, hogy úgy érzem, napról napra újjászületek. És bármennyire is nagy szavak ezek, valóban ilyen érzésem van: minden nap történik valami, ami eddig csak ritkán tapasztalt mélységű érzelmeket vált ki belőlem, alapjaiban ingatja meg a nézeteimet egyes kérdésekről, vagy olyan dolgokra világít rá, amelyeket már régóta szemléltem, csak most értve meg, hogy értetlenül. Egyszóval, akármennyire hangzik furcsán, azt kell mondanom, hogy szinte szerelmes vagyok az egyetembe. 

*A tanulás varázsa*

Róma-kaland a kari könyvtárban

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell baromi sokat tanulni - és jelen esetben tudatosan használtam ezt a "motivált" szót, lévén, hogy ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez már tényleg egy új szint. Mondanám, hogy már eljutottam oda, hogy nem is aggódom azon, hogy nem tudok mindent megtanulni, de ez azért nem lenne igaz - azzal viszont kétségkívül szembesülnöm kellett, hogy feldolgozhatatlanul sok a tanulnivaló. A korábbi taktikám, miszerint óráról órára tanulok, sajnos kivitelezhetetlen, mégpedig egyszerű időszámítási okokból: egyszerűen nem áll a rendelkezésemre annyi óra, amennyire szükség lenne ehhez. Ám ennek ellenére mondhatom, hogy szívvel-lélekkel tanulok, és küzdök a tudás megszerzéséért. 

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a hét, amikor sor került az első és a második valódi, komoly ZH-nkra. (Fun fact: a ZH zárthelyi dolgozatot jelent.) Azért használom a "valódi" és a "komoly" jelzőt, mert a legelsőt már múlt héten megírtuk, mégpedig Jogi alaptanból, ám ez nem volt akkora kihívás, hogy aggódjak is miatta. 

A jogi alaptanról, és úgy egyáltalán Fekete Balázsról azt kell tudni, hogy szerintem méltatlanul alulértékelik. Mind a tárgy jelentősége, mind a tanár úr műveltsége kiemelkedő szerintem, és pontosan ezek az előadások kellenek ahhoz, hogy magunkban lelkileg is helyére tudjuk tenni a jogot magát. Volt egy mélypont az életemben, még a hónap elején, amikor teljesen kiborultam azon, hogy lényegében azt sem tudom, hogy mi az, ami miatt aggódom: nem értettem, hogy hogyan tudnék ilyen sok dolgot megtanulni, voltak konkrét, tanagyaggal kapcsolatos fehér foltok is, de a legrosszabb az volt, hogy azt sem értettem, hogy ezt miért csinálom - miért működik a jogrendszer, mi az alapja, honnan származik a jog hatalma, hogyan képes működtetni a társadalmat az igazság tudata nélkül, és még sorolhatnám. 

Az előadásra, amit említettem, úgy ültem be, hogy utána megpróbálom valami szedett-vedett módon megkérdezni ezen kétségeimről tanár urat, és még szükség sem volt rá, ugyanis az előadás, ha nem is válaszolta meg minden kérdéseimet, mégis valahogy megnyugtatott. Arról volt szó, hogy hogyan működnek az ügyvédek egy tárgyaláson, hogyan közelítik egymáshoz az igazságukat, és ugyan én ezt nem tudom elmondani úgy, ahogy ő tette, de higgyétek el, pont erre volt szükségem. Óra után meg is köszöntem tanár úrnak az előadást, ami váratlanul érte, de ennek ellenére örülök, hogy megtettem. Az ez után következő előadáson írtuk a ZH-t, ami egy érvelő fogalmazás volt, úgyhogy magyarfaktos gyökereimre alapozva nem is aggódtam miatta: arról kellett érvelnünk, hogy vajon mechanikus-e a jogalkalmazás folyamata. 

Woooow! 

Az ezt követő Róma-ZH-t már messze nem viseltem ilyen jól. Most hétfőn írtuk a történeti részből, és bizony elég nagy kihívás volt számomra, hogy hogyan készüljek fel belőle. Sikeresen kijegyzeteltem a tankönyvet, de ettől sajnos még nem szállt a fejembe a tudás, szóval egész hétvégén, hajnalba ívelően tanultam, de végül hétfőn ötöst kaptam a dolgozatomra! Tanár úr hamar letörte a csoport lelkesedését azzal, hogy szerinte ez egy egyketted szintű ZH volt, de sebaj, a lényeg, hogy elégedett lehetek a teljesítményemmel. :D 

Persze még mielőtt a szabadság illúziójába ringattam volna magam, szerdán MÁJT-ból is írtunk, amely nevezetes eseményt ismét egy hajnali háromig tartó tanulás előzött meg. Ennek az eredményét ugyan nem tudom még, de tekintve, hogy csak egy estém volt felkészülni rá, nagy örömömre szolgált, hogy a dolgozatkérdésekben be tudtam azonosítani a tananyagot, így tehát szép reményekkel tekintek a kiosztása felé. 

*Tárgyaim bűvöletében* 

Azt hiszem, egy pár szót érdemes szólnom a tantárgyaimról, és a hozzájuk főződő érzelmeimről is szólnom most, hogy már egy kicsit közelebb kerültem mindhez. 

Római jog: Mi mással kezdeném, mint ami az ómega s az alfa: azt hiszem, soha nem látott szintre jutottam a tanulásában, ugyanis az eheti előadást már nem azért tartottam érdekesnek, mert tudatosan érdekesnek szerettem volna tartani, hanem azért, mert érdekesnek találtam! És ennek alapját képezte az, amit már korábban is említettem: Siklósi tanár úr csillogó tekintete, ahogy a méhmagzat római kori jogállásáról és jogairól beszélt. Ültem az előadáson, és szabályosan elfelejtettem, hogy "iskolában" vagyok, tényleg olyan volt, mintha a világ rejtett titkaiba nyertem volna beavatást egy pillanatra. Nem is tudom szavakba önteni, elképesztő élmény volt felülemelkedni a klasszikus oktatási szintű érdeklődésen. 

Emellett elképesztően szerencsésnek tartom magam, hogy a két legkiválóbb tanártól tanulhatok. A repetitóriumok, ugyan ütköznek a MÁJT TDK előadásokkal, ami nagyon szomorú, mindig feldobnak: a szerda kétségtelenül a legjobb napom az egész héten. Először is, miután Siklósi tanár úr lefekteti az alapokat az előadásokon, Földi professzor olyan történeteket sző köréjük, amely megmutatja, hogy ezek nem száraz adatok és tények, hanem ugyanúgy emberek által megfogalmazott gondolatok, akiknek a maguk gyarlósága sokkal közelebb hozza tanaikat a mi életünkhöz, mint hinnénk. Más részről pedig ezek az órák mindig elképesztő jó hangulatban telnek: egyrészt kezdek összebarátkozni a levelezőkkel, másrészt professzor úrnak is gyakran vannak tréfás megnyilvánulásai. 

Anekdota time: Hol vannak a glosszátorok?
Mikor professzor úr feltette ezt a kérdést, fel voltam rá készülve, hogy a választ az alábbi kettő valamelyike lesz:
a) Bolognában, vagy b) a 11. században. Nos, ehelyett professzor úr nagy lapozott egyet a diában, majd
nagy boldogan felkiáltott a "bolognai glosszátor iskola" feliratra mutatva a kurzorral: Itt vannak!

Bónusz meglepetés: a professzor úr nyugtázta a létezésemet! Mégpedig két alkalommal is! Először az eheti repetitóriumon, amikor feltett egy kérdést, majd rám és egy mellettem ülő barátnőmre nézett, és ezt mondta: "Tudja esetleg valaki? Az elő sorban ülők biztosan szorgalmasak" majd pedig óra után, amikor mint beszélgettem ugyanezen lánnyal, miután kilépett az épületből, köszönt nekünk! Mármint: ő köszönt nekünk! Ez igazán nagy dolog! 

MÁJT: A másik varázslat ezen az egyetemen. Hihetetlen meglátni mindazt, amit nem tanultunk töriből, és ami által máris folyamatában látjuk a történelmünket, nem pedig csak egymás után következő, látszólag random események sorozataként. Gosztonyi Gergely a szemináriumvezetőnk, ráadásul az utóbbi időben két nagyelőadást is tartott, és ismét el kell mondanom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy hozzá kerültem. Elképesztő a stílusa, és a legváltozatosabb formákban szórakoztat minket, például ilyen elemeket építve az előadásába: "II. Ulászló szélütést kapott, ennek következtében az alábbi fonémával tudta irányítani az országot: ööö, ööö, ööö." De ami igazán fontos, hogy amellett, hogy jól szórakozunk, szerintem tényleg lehetőséget ad arra, hogy meglássuk, mi is a helyzet valójában. Volt egy elejtett megjegyzése, amit fel is írtam: a Károlyi Mihály szobrát leöntő tiltakozásra reflektált, miután elmondta, hogy egyébként ő adott a nőknek választójogot: "A magyar történelem sokkal bonyolultabb néhány doboz vörös festéknél." Úgy gondolom, hogy ha csak ezt az egy gondolatot vinnénk tovább az egyetemről, már többek lennénk.

Jogi adatbázisok kezelése: Én még órákon nem nevettem ennyit, mint amennyit ezeken szoktam. Nyilván az is közrejátszik, hogy csütörtök este már nem vagyok szellemi frissességem magaslatán, de amikor tanár úr például kivetít egy törvényt a megváltozott testalkatú emberek öltözködésének szabályozásáról, azt hiszem, az mindent visz. 

Alkotmányjog: Azt hiszem, a szemináriumok azok, amik közelebb kerültek hozzám, és persze ebben az is nagy szerepet játszik, hogy a tanárunk, Mécs János megjegyezte a nevemet. Mármint komolyan! Ezzel a nevemet tudó tanárok száma immár három! :O Ezen kívül jogesetet is oldunk meg, ami kifejezetten érdekes szerintem, ráadásul mindig okosnak érzem magam, mivel az órai aktivitást csütörtök este hattól már mérsékelt, én pedig mindig törekszem a feltett kérdések megválaszolására. 

Jogi latin nyelv: Bevallom őszintén, egy kicsit megbántam, hogy ennyire ragaszkodtam ehhez a tárgyhoz... Kiderült, hogy azért kell tanulni, ráadásul a tanár úr is mindig olyan szomorú. Annyira sajnálom :( De az órák biztosan hasznosak lesznek majd! 

Közgazdaságtan: Hihetetlen, de ez is érdekes. Mind a főelőadónk, Steiger Judit, mind a szemináriumvezetőnk, Kelemen Katalin nagyon jól magyaráz, úgyhogy ezt az első (és többszöri) ránézésre (is) nehéz tantárgyat élvezni szoktam! Öröm, hogy ezt elsősorban érteni kell, nem regényeket megtanulni, ráadásul a szemináriumok mindig kifejezetten viccesek, Kelemen Katalin előadói stílusa Gosztonyi Gergelyéhez hasonlít számomra. 

Társadalomtudományi alapozó: Ennek a tárgynak a varázsa csak részben rejlik az olvasmány értelmezésében: számomra sokkal többet tesz hozzá az, akikkel beszélgetünk. Ugye a témánk az előítélet, és a csoportba jár egy mozgássérült fiú és egy szíriai lány is. Különösen érdekes őket hallgatni, pláne korunk és országunk politikai viszonyai között. 

Bíráskodás eltérő jogi kultúrákban: Juhász Zoltán tanár úr nagyon mókás: egyszer például majdnem elmondta, hogy aznap milyen beszélgetést folytatott a miniszterelnökkel, aztán az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy aláírattak vele egy titoktartási szerződést. Az órák pedig érdekesek, aktuális kérdéseket elemzünk (például a halálbüntetést, a szekularizációt, az iszlám jogot vagy a kényszervallatást), és jó dolog ezekkel a valós problémákkal foglalkozni. 

*Kibújva a dobozból*

A "think outside the box" angol mondást nemcsak hogy nem tudom igazán lefordítani, hanem még az is kétséges, hogy egyáltalán találó cím-e további gondolataimnak, de valahogy annyira megtetszett, hogy csak maradok ennél :D Ugyanis bármennyire is sok dolog történik velem az egyetemen, azért, magam meglepetésére, de csinálok dolgokat kívüle is - bár azért javarészt általa vagy hozzá kapcsolódóan.

Az első, hogy elmentem a Fővárosi Nagycikuszba. Különös volt, ugyanis csöpp gyermek korom óta nem jártam ott. Viszont ez egy különleges alkalom volt, ugyanis az ELTE gólyái ingyen megtekinthették a Rómeó és Júlia előadásukat, és úgy gondoltam, hogy rám fér egy kis kikapcsolódás. Maga az előadás artisták produkciója volt, így a történet ismerete nemcsak ajánlott, hanem egyenesen elengedhetetlen volt az élvezetéhez, viszont így nekem nagyon tetszett. Egészen kicsi korom óta nem sírtam a Rómeó és Júlián, most viszont nagyon közel álltam hozzá. 

Rómeó és Júlia a Fővárosi Nagycirkuszban

Az előadás után pedig nagy boldogan bementem a Közvágóhídnál lévő Tescóba, hogy vegyek egy boros tasakot, ugyanis nagy nap volt a hétfő: Siklósi tanár úr születésnapja! A csoportunk két tagjának ötlete alapján, és mivel annyiszor említette a tanár úr is, kitaláltuk, hogy adunk neki egy bort. Sokáig teljesen mélyponton voltam emiatt, hogy nehogy azt higgye, hogy kis aljas egyedek vagyunk, akik csak a vizsga miatt teszik, de aztán beszéltem az egyik ötletgazdával, és ez megnyugtatott (pontosabban csak még inkább elszomorított, hogy ne már, hogy egy kedves emberi gesztus miatt félek). Így végül aztán teljes erőbedobással láttunk neki a feladatnak: összedobtuk a pénzt, majd szépen felírtuk a henger alakú bortartóra latinul, hogy boldog születésnapot (Felix dies natalis Tibi!). 

Olyannyira lelkes voltam, hogy még a táblára is felvéstem eme szavakat, ráadásul gyertyát és csillagokat is rajzoltunk, és éppen sikerült befejezni kezdés előtt - bár sietségünk utóbb feleslegesnek bizonyult, mivel tanár úr egy csomót késett. Sebaj. Viszont amikor megjött, nagyon meglepődött! Nem is tudnék egy érzelmet mondani, ami tükröződött az arcán, de azt hiszem, leszek annyira merész, hogy azt mondjam, szeretettel viszonyult hozzánk. Megköszönte, és ahogy ült, mellette a vörös ajándéktáskával, háttérben a gyertyával és a csillagokkal, ebben az egészen szeretetteljes légkörben, hirtelen igazán karácsonyi hangulatom támadt. 

Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam lefotózni a táblát, de kárpótlásul itt a kép a borról: nem olyan művészi, de emléknek szerintem jó lesz. 

És ha már a Róma szemináriumnál tartunk: megtartottam az első előadásomat is! Hamza professzor könyvét választottam (Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek), és nagyon izgultam. Már a jegyzeteim készítésekor is szabályosan remegtem, és ez megmaradt akkorra is, amikor magamban mondtam el gyakorlásképpen az előadást. Nagyon törekedtem rá, hogy élményszerűvé tegyem, merítve Siklósi tanár úr csillogószem-technikájából és Gosztonyi Gergely előadási módszereiből, és bár messze nem mondhatom, hogy a nyomukba értem, de igyekeztem kihozni mind magamból, mind a témából a tőlem telhető legtöbbet. Mikor kiálltam a csoporttársaim elé, messze nem volt annyira ijesztő, mint amire számítottam, persze ebben az is közrejátszott, hogy direkt nem néztem egy pillanatra sem tanár úr irányába - ennek ellenére azért egy pillanatra kihagyott a szívem, amikor azt mondta, hogy "bocsánat, hogy beleszól, csak nagyon szereti ezt a témát". Aztán szerencsére sikerült viszonylag kevés remegéssel és nyelvbotlással abszolválnom a feladatot, és ekkor - a tanár úr megdicsért! Mármint megdicsért! Azt mondta, hogy jó az előadói stílusom, és hogy ő, elsőéves korában nem biztos, hogy ilyen jól meg tudta volna ragadni ennek a nehéz témának a lényegét! Elképesztő élmény volt, el sem hittem, és hazaérve fel is írtam, hogy a későbbiekben meríthessek ebből, ha elveszíteném a hitemet bármiben.

Nem is bírom ezt a feszültséget és ezeket a nagy szavakat, úgyhogy gyorsan evezzünk is tovább könnyedebb vizekre: részt vettem életem első Glamour-napok akcióján, ami szerintem egyben az utolsó is volt... Nem mondhatom, hogy jól viseltem a hatalmas embertömeget, arról nem is beszélve, hogy végig a nyakamon ült a bűntudat és a feszültség, hogy ehelyett otthon kéne tanulnom. De amiért mégis megemlítem, az az, hogy ekkor vásároltuk meg életem első magas sarkú csizmáját. Az elkövetkezendő napokban nagyon igyekeztem valahogy normálisan járni benne, de még nem állítanám, hogy avatott szakértője lennék a dolognak. :D Emellett három év keresés után végre találtunk nekem télikabátot is, ami szintén egészen meglepő fordulat volt, valamint felvásároltam a Rossmann összes olcsó karácsonyi képeslapját, valamint vettem mindent, amire szükségem lesz a tanuláshoz: oldalszéli matricát, színes filcet, valamint annyi illatos és illattalan gyertyát, amennyit csak találtam viszonylag olcsón.

Ami pedig a legfontosabb: elkezdtem az utamat a Bibó szakkollégium felé. Magam legnagyobb meglepetésére is, de sikerrel vettem az eddigi akadályokat, és bár ez önmagában semmit nem jelent, holnap indulok a felvételi táborba - erről viszont majd külön posztban szeretnék írni, ha visszajöttem. Mindenesetre drukkoljatok, nagyon izgulok!!