2018. szeptember 2., vasárnap

Márianosztra, Modrić és a többiek - avagy a III. Horvát-magyar jogtörténeti csereszeminárium

Nemegyszer írtam már hosszú (rövid) és dicsőséges (összességében voltaképpen egészen jó) Májtos pályafutásomról, amelynek, nézőponttól függően, egyszerre jelentette kezdő- és fordulópontját az a nem várt és kósza Neptun-üzenet, amelyben Gosztonyi Gergely számos egyéb hallgatótársam között meghívott egy faktra, amely horvát-magyar jogtörténeti kollokvium néven futott és egy nyár eleji konferenciában ért célba. Ezt a bejegyzést e kaland elbeszélésének szánom, nagy izgalommal, ugyanis azt hiszem, az elmúlt egy egyetemi évemben ez az élmény volt az a szavakba foglalhatatlan minden, amely az egész szemeszteren átívelő flow-élményt nyújtott, hiszen általa dolgozhattam egy célért, ami magamnál magasabbra emelt, adott egy közösséget, ahol kiváló embereket ismerhettem meg, megtanított egy csomó praktikus dologra és azt hiszem, egy iránytűt is adott, hogy merre tovább a nem is olyan megnyugtatóan közelgő új szemeszterben. 

Amikor legutóbb letettem az elbeszélés fonalát, ott tartottunk, hogy megérkezett Az Üzenet (olyan gyakran hivatkozom rá, hogy szerintem lassan egy új időszámítás kezdetét fogja jelenteni), ami ugye olyan kulcsszavakkal operált, mint "konferencia", "kisebb kutatási eredmények", "közösség", "publikáció" és "lehetőség" - a válaszüzenetemre adott válaszüzenet egy kicsit tovább tisztította a képet, amikor azt mondta, hogy a fakt "angol nyelven" lesz meghirdetve. No mintha éppen elkezdtem volna aggódni a nyelvtudásom miatt! Nem voltam maradéktalanul nyugodt, ugyanis bár porosodott itthon egy C2 Cambridge nyelvvizsgám, ugyanígy porosodott a nyelvtudásom is, amiért ezt kaptam, de az általános mibajtörténhetne-mentalitásommal gondoltam, minden rendben lesz. 

A második meglepetés, amely ért, az volt, hogy ezt a faktot Gosztonyi Gergely Bódiné tanárnővel közösen tartja. Nos, Bódiné tanárnő szaktudásának és emberi kiválóságának elismerése és kihangsúlyozása mellett is meg kell említeni, hogy, legalábbis külső szemlélő (jómagam) számára, ég és föld a két karakter, így tehát nem volt teljesen indokolatlan a csodálkozásom. Hamarosan kaptunk is egy üzenetet kettejüktől, amelyben nagy szeretettel meginvitáltak minket a tanszékre egy adott időpontban, hogy elmondják nekünk, mire is számíthatunk. Ez az időpont tökéletesen megegyezett az Alkotmányjog-előadásunk időpontjával. 

Gyors és kétségbeesett támogatókeresés, majd ezt követően pár e-mail váltása után a megbeszélés időpontját sikeresen módosítottuk, úgyhogy nagy boldogan el is indultam (az előadás után kellemes kocogással) a tanszékre, ahol már láttam pár ismerős arcot a gyülekezők között. Tanárnő és tanár úr aztán beengedett minket, majd röviden elmondták, hogy mire is vállalkoztunk: egy 8-10 oldalas angol nyelvű szöveget kell produkálnunk a szemeszter végére a büntetőjog és büntetésvégrehajtási jog fejlődésének témájában, az 1848-as év utáni időszak vonatkozásában. Amikor ezt megtudtam, mármint a 8-10 oldal angol szöveget, elmondhatatlanul felvillanyozódtam, mégpedig azért, mert biztos voltam benne, hogy ez teljesen lehetetlen, viszont ez az, amit csinálnom kell: tehát biztos voltam benne, hogy valami olyat fogok csinálni, ami lehetetlen - ez pedig fantasztikus. 

Tanárnő és tanár úr azt is kihirdette, hogy a csapat egyik fele az egyikükkel, a másik pedig a másikukkal fog együtt dolgozni, bennem pedig ebben a pillanatban megfogalmazódott, hogy most dől el minden, szóval drasztikus lépésekre szántam el magam: hosszas vívódás után írtam tanár úrnak, hogy ha lehet, nagyon hálás lennék, ha lenne a mentorom, illetve megfogadtam, hogy ha ez sikerül, akkor egész szemeszterben nem fogok panaszkodni amiatt, hogy mennyire nincs időm semmire, és semmi egyéb ilyen kategóriájú dolog kapcsán sem. Sikerült. 

Hamarosan azonban újabb problémákkal szembesültem. Először is ráeszméltem, hogy ugye ez egy jogtörténeti kollokvium, tehát nem teljesen elrugaszkodott az a feltételezés, hogy tán jogtörténetből kellene majd produkálnom azokat a bizonyos kutatási eredményeket - igen ám, csakhogy nekem a jogtörténeti tudásom számokban kifejezve egészen pontosan nulla, hiszen az alkotmánytörténet azért mégiscsak más. Ezt orvosolandón fel is csaptam a Jogtörténet címet viselő tankönyvemet a büntetőjoggal kapcsolatos résznél, és ekkor szembesültem a második problémával: engem nem érdekelt a büntetőjog. 

Utólag visszatekintve látom, hogy ez volt a szerencsém: így ugyanis, nagyítóval keresve az érdekes témákat, sikerült rábukkannom olyan részletekre a tankönyvben, amelyekről ugyan csak pár szó esik, de mégis voltaképpen igen nagy a jelentőségük. A meglepetésemre igen hosszúra nyúló listán kettő volt, ami különösen tetszett nekem, az orvostudományok jelentősége, valamint a női börtönök, és mivel tanár úr, amikor előzetes engedélyével elküldtem neki kilométer hosszú potenciális témalistámat, tőlem függetlenül a női börtönökre bökött, nagy örömmel neki is kezdhettem az azok felkutatását célzó munkámnak. 

Nos, a munka nem volt egyszerű. Hét nap, hét éjjel vándoroltam a lehető legkevésbé releváns szakirodalom kies tájain, amikor végre rászántam magam, hogy segítséget kérjek a jótündér keresztapámtól: az Országgyűlési Könyvtár könyvtári szakreferensétől. Először e-mailben fordultam hozzá, majd ezt követően személyesen is találkozhattam vele a könyvtárban (ami egy csodálatos hely, "a kari könyvtár egy kis csillag, de ez maga az univerzum"). Ki is írom név szerint, ugyanis nagyon sokat segített: Zágoni-Bogsch Gergely, amikor megtudta, hogy én voltam az, akivel üzenetben beszélt, valamint azt is látta, hogy teljesen új számomra minden itt a könyvtárban, körbevezetett, megmutatta a polcokat, a keresőt és a wifi-elérhetőséget is. 


Bele is kezdtem a kutatásba. Mókás dolog kutatni: mivel a tankönyv csak annyit írt, hogy női fegyház volt, amikor körülbelül egy óra könyvtározás után találtam egy nyomot, hogy mégpedig Márianosztrán, végtelen öröm lett úrrá rajtam, és még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a szakirodalom tengerébe, hiszen így már volt reményem arra, hogy találni is fogok valamit. Találtam is, két egész könyvet, majd abban a reményben, hogy lehet még bővíteni a forrásaim listáját, letelepedtem a folyóiratok polca mellé és elkezdtem átlapozni az összes börtöntémájú folyóiratot az elmúlt harminc évből, és meglepő sikerrel jártam! Ezen felbuzdulva kértem ki még régebbi folyóiratokat is a raktárból, és végül igazán gazdag forrásgyűjteményt sikerült összeállítanom. 

A kezdeti reményeim arra irányultak, hogy a horvát és a magyar női börtönöket hasonlítom össze, de sajnos hamar rá kellett ébrednem, hogy a horvát női börtönökről készült magyar szakirodalom igen gyér. Hogy pontosítsam, összesen egy bekezdést találtam, amelyet bár rendkívül szórakoztatónak találtam, nem volt elegendő arra, hogy erre alapozzam a kutatási munkámat. Szerencsére találtam egy kiskaput: a márianosztrai börtön idén 160 éves! Az évfordulók mindig legitimálják a témaválasztást :) 

Ezután már csak fénymásolnom kellett, ami, meglepetésemre, legalább olyan nehéz volt, mint a források megtalálása. Nem szeretnék most hosszan belemenni az Országgyűlési Könyvtár fénymásolóinak működési mechanikájába, különösen, hogy már én is elfelejtettem a nagyját az e témában szervezett ismereteknek, de a lényeg az, hogy van egy külön eszköz, amibe berakom a pénzt, akkor ez rákerül az én virtuális egyenlegemre, és a fénymásolónál erre a virtuális egyenlegre való hivatkozással tudok ténylegesen fénymásolni. A kedvenc történetem, amelyet már nagyon sokszor nagyon sok embernek elmeséltem, és valahogy senki nem találta viccesnek, pedig szerintem az: amikor éppen ezzel a fénymásolómasinával barátkoztam, az egyik könyvtáros bácsi rám szólt, hogy "ő azért nem hagyná őrizetlenül a pénztárcáját itt" - a Parlament épületében voltunk. A Parlamentben. 

A releváns szakirodalom beszerzésének tehát ez a dicső története, ám az ezzel kapcsolatos munka még messze nem ért ekkor véget: véletlenül megkértem Bódiné tanárnőt, hogy küldjön nekem szakirodalmat (magam is meglepődtem rajta), aki viszont egy csomó online forrást küldött, itthon ezekkel is megbarátkoztam és a frissen megismert linkeken (Hungaricana) ismét kutatásba kezdtem, hátha találok valami érdekeset. Ezek után mindent megtettem, hogy egy szépen ívelő konstrukcióba rendezzem a megszerzett ismereteimet, majd rájöttem, hogy ez nem fog menni, amíg meg nem szerezem az ismereteket, ugyanis a dolgok lefénymásolása könyvekből még nem számít egy adott témában való tájékozódásnak. Szóval olvastam. 

Olvastam, aztán pedig írtam, végül nagy diadalmasan elküldtem tanár úrnak a 10 oldalas szöveget magyarul, hogy íme. Hamarosan vissza is küldte pár kedves szó kíséretében, ami, már mondanom sem kell, bearanyozta a napomat és klasszisokkal élvezetesebbé tette a római jog jegyzetelését (értem ezt úgy, hogy a jelenet a következőképpen nézett ki: a kari könyvtárban ülök, jegyzetelem a könyvet, fülemben fülhallgató és én Taylor Swift Delicate című számára táncolok). Innentől kezdve viszont téliálom-alvásra kényszerült a projekt, ugyanis elérkezett az intenzív, Ulpianus-szintű Róma-tanulás ideje. 

Amikor újra visszatértem Márianosztrához, már elkerülhetetlenül integetett az angol nyelvű szöveg leadásának határideje. Neki is kezdtem, és hamar rájöttem, hogy soha nem csináltam ehhez foghatót, hiszen nem fordítottam szakszöveget még angolról sem magyarra, összességében  nem fordítottam még 10 oldalt semmilyen nyelvből semmilyenre, nem is írtam még tíz összefüggő oldalt idegen nyelven - és most elérkezett az idő, hogy lefordítsak 10 oldal magyar szakszöveget angolra. Kihívás elfogadva. 

Ennyit ember még nem használta a glosbe.comot, mint én. Végül így úgy adtam be a szöveget, hogy egy olyan mondat nem volt benne, amelynek a nyelvtani helyességéről meg lettem volna győződve, szóval nagy rettegéssel vártam tanár úr válaszát - ami viszont még sokáig nem érkezett meg, olyannyira, hogy még a szemesztervégi osztályzatomat is a visszajelzés előtt kaptam meg. Nem mintha ez baj lett volna. Aztán megérkezett a válasz, amelyben tanár úr mellékelte a szövegem javított változatát, amelyben, legnagyobb meglepetésemre, nem volt olyan sok javítás. Nem is igazán tudtam mire vélni a dolgot, de nem sokáig kellett emiatt bizonytalanságban lennem: az aktuális vizsgám után ugyanis megnyitottam újra, ezúttal le is töltve a fájlt, és megnyugodhattam látva, hogy azért van benne hiba rendesen, csak egy jó részét nem láttam korábban. 

A kedvencem tanár úr azon megjegyzései voltak, amelyekben arra ösztönzött, hogy keressek valamihez törvényi hivatkozást - még mindig nem került minden a helyére, de meg vagyok róla győződve, hogy az egyik forrásom, amelyre hivatkoztam s amely törvényi hivatkozással viszont nem rendelkezett, valamit összekevert, és nem is úgy van az a dolog, mint ahogy ő hiszi. Végül aztán, ha be nem is fejeztük a művet, eljutottunk egy olyan szintre, hogy voltaképpen már rendben volt, úgyhogy neki is láthattam a 15 perces prezentáció elkészítésének.

Az angol nyelvű prezentációtartás (is) abszolút ingoványos területnek számít az életemben. Magyar nyelven is keresem még, hogy hogyan lehetne igazán jól megnyilvánulni, hogy egyszerre legyen szórakoztató, érdekes és informatív az előadás, hát még angolul: úgy csak egyszer adtam elő, azt is a Nemzetközi Valutaalapról, szóval csak kevéssé tudtam építkezni a korábbi tapasztalataimból. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a diavetítést azon a héten terveztem megcsinálni, amelyiken átlagosan nyolctól négyig gyermektáboroztattam hattól tizenkét éves korig terjedő gyermekeket, szóval amikor este leültem a számítógép elé, hogy nekilássak a feladatomnak, már nem voltam szellemi kapacitásom csúcsán.

Az így óhatatlanul is jelentkező hiányosságaimat orvosolandón a munkámat azzal kezdtem, hogy végignéztem az internet összes prezentációtartásról szóló videóját, majd külön azokat is, amelyek a jó kezdés témáját dolgozták fel. Hosszas töprengés után aztán ezek alapján kitaláltam, hogy (1) egy szépirodalmi idézettel fogom kezdeni a beszédemet és (2) a ppt csak vizuális segédeszköz lesz, én magam leszek a prezentáció. Így tehát, a megszerzett tudással felvértezve, neki is láttam elkészíteni a diavetítést (itt olyan új dolgokat csinálhattam, mint diagramszerkesztés, meg is mutatom azt, amelyikre különösen büszke vagyok) és megírni az előadásom szövegét (amit időnként elmondtam magamban, hogy hogyan is állunk percügyileg), hogy végül az egészet elküldhessem Gosztonyi Gergelynek - aki ekkor éppen valahol volt, és ugyan mondta, hogy válaszolni fog, azért egy darabig kellemes nyugtalanságban néztem meg újra és újra, hogy "Látta."

Ebben egy óra munka biztosan van!

Aztán hamarosan megérkezett a válasz - időszerű is volt, ugyanis a következő hét kedden volt esedékes az elő-előadás, tehát egy össznépi móka a konferencián részt vevő hallgatótársaimmal, Gosztonyi Gergellyel, Bódiné tanárnővel és - legnagyobb meglepetésemre - Képes Györggyel. Nos, az elő-előadásnak rendkívül misztikus hangulata volt, viszont még mielőtt kifejtem, itt érdemes kitérnem arra, hogy az egész hetem mágikus volt, mintha életem filmjének rendezője lebetegedett volna, és egy vendégrendező vette volna kezébe az irányítást: Hétfőn kiderült, hogy 13. lettem a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíj pályázatán, ami egyrészt semmi, mert csak az első 8-at díjazzák, de másrészt mégis egészen elképesztő. Kedden volt ugye az elő-előadás. Szerdán harcot vívtam azért, hogy legyen hol aludnom a horvát kaland idején, majd csütörtökön lazítottam egyet és vitorláztam apukámmal. Pénteken, ami ráadásul 13-a volt, kiderült, hogy az utolsó vizsgámat rosszul adminisztrálták, és hármast írtak be, viszont az utolsó pillanatban (tényleg, percre pontosan) leadott kérvény alapján végül kijavította a TO-s néni. Szombaton egy pályázatot kellett leadnom, majd hajnalba nyúlóan emésztettem magam egy morális válság kapcsán, aminek eredményeképpen vasárnap végül elküldtem egy rendkívül kockázatos üzenetet, azzal zárva a hetet, hogy oké, ennek vége, most már minden visszatérhet a normális kerékvágásba.

De rövid kitérőnk után térjünk is vissza a keddi napra: az elő-előadás. Nos, az egészhez úgy álltam hozzá, hogy mivel itt angolul kell megnyilvánulnom, mégpedig fontos emberek előtt, legjobb lesz, ha nem alapozok a lélekjelenlétemre, a beszédkészségemre vagy az angol szókincsemre, hanem inkább írok egy frappáns beszédet (amint azt meg is tettem) és azt megtanulom. Mintha én alakítanám Júliát a Globe-ban, tanultam meg a szövegemet, ami által magabizonytalanságomat önbizalommá tudtam alakítani - így léptem be a színházba.

A nézőtér feszült volt: a nem működő számítógéptől kezdve a tönkrement pendrive-omon át a tanári dinamikában megjelenő kisebb-nagyobb ellentétekig minden megtörtént, hogy kedvemet szegje, de én a színészi képességeimbe vetett sziklaszilárd hittel, nagy bátran utolsónak maradva, kiálltam a pódiumra és elkezdtem zengeni Márianosztra minden titkát. Nos, az eredmény Júlia helyett inkább Nerót idézte. Viszont szerencsére engem nem udvarom népe vett körül, hanem három nagyon kedves, ám nagyon őszinte oktató - az emiatt érzett hálámmal együtt azért erőt kellett merítenem bármiből, amit csak találtam, hogy egyben maradjak az élmények után. Ki is találtam, hogy beiktatok fél óra csendes sírdogálást a napirendembe, de ekkor megtörtént az, amiről már írtam, és amiért most itt vagyok - az egyik kedves hallgatótársam odajött hozzám, mondott három kedves szót majd üdvözölte a blogomat - én pedig elhatároztam, hogy akkor folytatni fogom kalandjaim elbeszélését.

Hazajőve talán írtam is, de mindezzel együtt sem tudtam levetkőzni különös, mágikus hangulatomat, amely valahol a mély letargia és az égig érő boldogság között ingadozott, a szél járásától függően. Kaptam egy nagyon kedves üzenetet Gosztonyi Gergelytől, aki talán látta, hogy lelkem rózsakertje felett viharfelhők gyülekeznek, ez erőt adott, hogy folytassam a Márianosztra-projektet, és végül el is határoztam, hogy ha már lúd, akkor legyen mártonnapi, elmegyek a hétfőre meghirdetett második gyakorlóalkalomra és előadom még egyszer.

Így is történt. Maga az előadás nem volt tökéletes, de sokkal jobbnak éreztem, mint bármi hasonlót, amit korábban csináltam, és hála Istennek az oktatók is megerősítettek ebben. Az igazi kaland pedig ezután kezdődött: (nem, nem a konferenciára gondolok még, hanem arra, hogy) cuccokat pakolhattam a tanszéken! Ez egy olyan dolog, amit akkor kitörő lelkesedéssel meséltem sok embernek, és mindenki furán nézett rám, pedig hát na, cuccokat pakolni a tanszéken menő dolog. Minderre azért került sor, mert Gosztonyi Gergely már nagy erőkkel készült a konferenciára, amihez mappát kellett hajtogatni, ismertetőket nyomtatni, termoszt szerezni és egyebek, én pedig, temérdek idővel a birtokomban, felajánlottam, hogy segítek. A kedvenc részem az volt, amikor nem tudtam kinyitni az egyébként nyitott ajtót, és abban a hitben, hogy zárva van, írtam egy sms-t a tanár úrnak, hogy engedjen be - de ettől eltekintve normálisan és rendkívül szórakoztatóan zajlottak a dolgok.

Ez történt hétfőn, s kedden már érkeztek is a horvátok! Teljes mértékben indokolatlan volt, ám én mégis úgy döntöttem, hogy csatlakozom a fogadóbizottsághoz (amelynek létszáma általam megduplázódott), és nagy lelkesedéssel kísértem az érkezőket az Eötvös Collegiumba, annál is inkább, hogy sikerült megoldani, hogy szerdáról csütörtökre én is ott aludhassak. Ezt követően egy kellemes villamosozás után hazatérve még előadtam egyszer a beszédemet és másnap már arra ébredtem, hogy szerda van, a konferencia napja.

Ezt én nyomtattam! :) 
Reggel korábban bementem egyrészt termoszt lóbálni (mivel a rendelt nem érkezett meg időben), másrészt üdvözlőmappákat osztogatni, aztán amikor a tömegközlekedési eszközök által megtréfált előadók is megérkeztek, kezdetét vehette a konferencia. Voltak apróbb változtatások, az én előadásomra végül ebéd után került sor (közösségi pizzázás a tanszéken), aminek nagyon örültem, mert, mivel az ebéd alatt tudtam beszélgetni a vendégeinkkel (az Eurovíziós dalfesztivál és a VB második horvát focicsapat integráló hatású témaként szolgáltak), már nem éreztem úgy, hogy egy csomó idegen és gonoszan figyelő (vagy félig alvó) ember elé kell kiállnom. Ugyan a beszédem nem volt tökéletes, de rendben volt, és ezzel voltaképpen elégedett lehetek. Nagyon különös volt, hogy nem voltam tudatomnál, amikor beszéltem - az oktatók kérték korábban, hogy ne a szövegemet mondjam, és ez sikerült, olykor még meg is tudtam nevettetni a közönséget, viszont mindez csak úgy jött, képtelen voltam irányítani a cselekedeteimet. Például: tudtam, hogy lassabban kellene beszélnem, láttam a szövegemre nagy betűkkel felírva, hogy lassabban kéne beszélnem, még egy szép hosszú gondolatmenetet is végigfuttattam arról, hogy lassabban kellene beszélnem, majd ennek eredményeként - elkezdtem még gyorsabban beszélni. Hát igen.

A tudományos előadások után pedig kezdetét vette a programban csak "social event" néven fémjelezett kaland: vacsora előtt a vendégeink szerettek volna egy kicsit várost nézni, én pedig csatlakoztam hozzájuk, hiszen nem ugrik elő minden bokorból egy csapat horvát cserediák, akikkel lehet beszélgetni :) Ezt követően beültünk enni a Konyhába, ahol megtudtam, hogy mi fán is terem az a Teriyaki Porchetta (vagy valami ilyesmi), illetve ettem egy tál ételt, ami leginkább egy dzsungelhez hasonlított, de azért finom volt. Vacsi után ki nem mondott félhivatalosan egy közösségépítő alkoholizálás lett volna a programban, de legnagyobb örömömre ez elmaradt: helyette megnéztük kivilágítva a Parlamentet, sétáltunk a Duna-parton, énekeltünk Boci boci tarkát, felzsúfolódtunk különböző tömegközlekedési eszközökre, illetve áztunk és fáztunk, de nagyon jó hangulatban. Készült is egy képünk a Parlament előtt, én nagyon szeretem, mert ugyan nem látszik rajta semmi, a hangulatot visszaadja, és mivel nem látszik rajta semmi, személyiségi jogi aggályok nélkül itt is megoszthatom.

Fény és sötétség :) 

Az esti sétának az eső és a vendégeink kimerültsége vetett véget, és amikor a magyarok elbúcsúztak, én követtem a vendégeinket az E-Coliba, ahol erre az éjszakára a szállásom volt. Mindig nagyon vicces, ha helyeken alszom, ugyanis a legváltozatosabb dolgokat tudom otthon hagyni - ez ekkor a törülköző volt. Improvizáltam :D 

Másnap pedig egy City tourra mentünk, amit nagyon élveztem, már csak azért is, mert én sem ismerem Budapestet, vagy legalábbis messze nem eléggé. Mindent megnéztünk, ami ilyenkor a csomagban van, volt a szokásos módon Lánchíd, Gellért-hegy, Budai vár, Halászbástya és Mátyás-templom, viszont ami számomra is újdonság volt, hogy megnéztük a Bazilikát, benne a Szent Jobbal (még sohasem láttam, roppant érdekes és bizarr látvány egy levágott kézfej), siklottunk Buda várába, illetve részt vehettünk egy idegenvezetéssel egybekötött túrán a Parlamentben. Ez utóbbi számomra nagyon érdekes volt, mert ugyan már voltam bent, de csöpp gyermekként, és egyedül a Szent Korona rémlett valamennyire. Ekkor történt a második vicces parlamenti élményem: amikor kedélyesen beszélgettünk tanár úrral és pár társammal, a helyszínből fakadóan érintve napjaink politikai helyzetét, amikor az egyik őr így szólt hozzánk: "Ne politizáljanak itt, kérem. Őrizzük meg az épület méltóságát." Ismét: a Parlamentben voltunk. 

Még aznap délután elindultak haza a vendégeink, és ugyan már nem kísértem ki őket a vonatig, mert látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak, de szívemben velük voltam. Valamikor háromnegyed kettő körül, amikor a Budai várban járhattunk, megállt a karórám, és azóta gondolkodom, hogy milyen összefüggésekben tudnám ezt az eseményt szimbolikus jelentőséggel felruházni - annyi azonban bizonyos, hogy nagyszerű élmény volt ez a konferencia, olyan, amikor három nap alatt egy egész hetet él meg az ember. Időről időre ráébredek, hogy emberek között lenni jó, akárcsak beszélgetni, hát még ha más nemzetek lakóival ismerkedhetünk meg. Tényleg csak pár nap volt, de mégis bepillantást nyerhettem egy más, most már nem is annyira idegen és nem csak az Eurovízióról és a focicsapatáról ismert világba.

Nagyon örülök, hogy részt vehettem ezen a konferencián, hogy részese lehettem ennek az élmények és kalandnak, hálás vagyok az oktatóimnak, hogy hívtak és felkészítettek, de különösen hálás vagyok a vendégeinknek és ennek a három napnak, amely különös varázsának köszönhetően mindenki egy kicsit őszintébb, egy kicsit szabadabb, egy kicsit önmagább lehetett. Jövőre, veletek, Zágrábban! <3


Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe 

1 megjegyzés:

  1. Szia!

    Csak most olvasom a bejegyzéseidet – avagy hogyan NE készüljek az OTDK-ra, amikor már nagyon ideje lenne –, viszont ezt nem tudom szó nélkül megállni: tavaszig nem ismerted a Hungaricanát??? Őszintén szólva én történeti témák esetén mindig az Arcanumból (és ha nem felejtem el – viszonylag nagy az átfedés) a Hungaricanából szoktam kiindulni, és inkább a csak papíron elérhető dolgokról szoktam megfeledkezni (vagy éppen csonkolni felejtek el, ami elég kínos tud lenni).

    És az ÁJK-ról csak nyolcan kapnak köztársasági ösztöndíjat??? Ilyen kicsi az ÁJK? Mármint a TTK-n 25-en, a BTK meg 40 körül (oké, a BTK a legnagyobb kar, de mégis)...

    Gratulálok a konferencia-előadásodhoz, biztos nagyon jó lehetett – elég komolyan készültél rá.

    Egyébként mi az a demonstrátor? A BTK-n nincs, a TTK-n meg nem voltam elég ideig, hogy megtapasztaljam. Amúgy az ÁJK nagyon más, mint amit én tapasztaltam eddig (jó, mondjuk a BTK-n is intézetenként eltér, hogyan működik például a tehetséges diákok toborzása: a Történeti Intézetben meglátásom szerint inkább a Történeti Kollégiumon és az EC Történész műhelyen keresztül, tehát az oktatók nem szólítják csak úgy meg a hallgatókat, míg mások elmondása alapján magyar szakon és a Germanisztika Intézetben hajlamosabban az oktatók a kezdeményezésre). Meg tök jó, hogy nálatok működik ez a TDK, a BTK-n inkább egy szűkebb tudományos diákkör és a HÖK szokott ilyemit szervezni, de korántsem ilyen gyakran.

    Viktória

    VálaszTörlés

Egyetem? Nyáron? - beszámolók és nyárbúcsúztató

Ha végre itt a nyár... És meleg az idő... Hova jár az ember? Hát nyári egyetemekre! És nem is akármilyenekre: idén nyáron kettő nyári egyet...