Interregnum

¨ Magyar Értelmező Kéziszótár - percek Gyapotpihével ¨

Interregnum: Törvényes államfő (uralkodó) nélküli időszak; a vezető szervek hiánya vagy a vezetők ideiglenes megbízatása folytán kialakult átmeneti állapot. A szó a latin nyelvből származik, jelentése királyok közötti, köztes uralom.

Az első szemeszterem kétségtelenül király volt. Remélem, hogy fél év múlva a másodikról is elmondhatom ugyanezt. De ezen második szemeszter megkezdése előtt két és fél boldog hetet adott nekem az egyetem, hogy kipihenjem a fáradalmaimat, és a felsorolásokból, törvénycikkekből, koffeinből és stresszből összegyúrt alakból ismét emberré varázsoljam magam. El is határoztam, hogy ezt az időt annak fogom szentelni, hogy sort kerítek mindarra, amire eddig nem, vagy legalábbis kellő mértékben nem tudtam: találkozom a régen látott kedves barátaimmal és ismerőseimmel, szépirodalmat olvasok, rendet rakok a szobámban, és újra űzni kezdem az olyan szeretett hobbijaimat, mint a rendszeres alvás és a kiegyensúlyozott táplálkozás.

* Az egyik lábam itt... *

Persze az egyetem nem engedett olyan hamar szabadon, ugyanis a vizsgák után még vártak rám az OHV-kérdőívek. Ezekről a Neptunon keresztül elérhető kérdőívekről röviden annyit kell tudni, hogy az oktatási minőségbiztosítás nemes célját szolgálják, és mivel ilyen minőségükben kiemelten fontosak az oktatók és a vezetőség számára, két oldalról megközelítve is motiválják a hallgatókat arra, hogy töltsék ki azokat: egyrészről így végre lehetőséget biztosítanak nekik, hogy névtelenül megosszák a véleményüket és a javaslataikat oktatóik munkájával kapcsolatban - másrészről pedig pluszpontot adnak a következő tárgyfelvételnél. 

Már nagyon vártam ezeket a kérdőíveket, ugyanis tényleg rengeteget köszönhetek az oktatóimnak, és ezek révén végre volt lehetőségem arra, hogy mindezt kommunikáljam feléjük anélkül, hogy azt gondolnák, csak a vizsgák miatt próbálom lekenyerezni őket. Ugyan volt egy-kettő, amit már korábban, két vizsga között kitöltöttem (miután megbizonyosodtam róla, hogy lehetséges kurzusonként külön-külön abszolválni ezt a feladatot, és nem kell egész nap a gép előtt ragadnom ahhoz, hogy sikerrel járjak), de a kérdőívek zömére ekkor tudtam kellő időt fordítani. Szerencsére minden különösebb probléma nélkül ki tudtam tölteni őket, az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy a Májtra vonatkozót mint a legkedvesebb tárgyaim egyikét az utolsók közé hagytam, és ez valamiért a rendszer lelkivilágának rózsakertjébe taposhatott, ugyanis amikorra oktatóra pontosan mindenkire vonatkozva kitöltöttem a formot, úgy döntött, hogy nekem ehhez nincs jogosultságom, ezért nem engedi elküldeni. Így ennek a kérdőívnek másodszorra is neki kellett futnom, amit azért bántam, mert ebbe fektettem talán a legtöbb munkámat, már csak az oktatóink számából adódóan is - de végül szerintem jobb is volt így, ugyanis ezáltal lehetőséget kaptam arra, hogy árnyaltabban fogalmazzam meg a véleményemet.

Végül aztán azáltal, hogy mindenkiről megírtam a kisebb ódámat, emellett pedig igyekeztem a lehető legtapintatosabban és legudvariasabban megfogalmaznom az esetleges kritikámat, magamban is lezártam a szemesztert. Még az utolsó vizsgám után közvetlenül szántam egy kis időt arra, hogy végiggondoljam, mi minden történt, és hálát adjak azért, hogy eljuthattam odáig, ahol most vagyok - ezzel, és a régi füzeteim és tankönyveim elpakolásával pedig boldogan búcsút intettem az elmúlt elképesztő félévemnek.

* Újra emberré válni *

Ezt követően pedig mindent megtettem azért, hogy bepótoljam a kikapcsolódás az elmúlt hónapokban elmaradt perceit-óráit-napjait. Ennek keretei közt végre ismét időt tudtam tölteni a családommal: anyukámmal és apukámmal annyi filmet néztem, hogy magam is meglepődtem rajta (bepótoltam a Marvel-univerzum eddig általam nem látott filmjeit is), ezen kívül rengeteg olyan emberrel találkoztam, akit tényleg hónapok óta nem láttam. Sokat teáztam: mintegy hagyománnyá vált, hogy ha valakivel szeretnék pár órát beszélgetni, elráncigálom magammal az egyetemmel szemben lévő Lipóti Pékségbe. Egy ilyen alkalommal még Völgyesi Levente tanár úrral is összefutottunk! Nagyon kedves volt, köszönt nekünk :)

Egy szeptemberi fogadalmunknak eleget téve a gimis baráti társaságom egy részével megmásztuk a Gellért-hegyet, ezen kívül egy másik alkalommal pedig összeültünk egy egész napra társasozni és fényképekkel illusztráltan elmesélni, hogy mi történt velünk az elmúlt időszakban. Különös volt látni, hogy milyen különböző irányokba tart az életünk - különös, de boldog módon különös. Nem is tudnám szavakba önteni, milyen semmihez sem fogható érzés volt újra összegyűlni és úgy folytatni a beszélgetést és a játékot, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Érdekes volt látni, hogy mások lettünk már fél év alatt is, de valami bennünk mindig ugyanolyan marad, valami, ami már összeköt bennünket akkor is, ha a város, az ország, az élet különböző pontjain is van már a mi otthonnak nevezett világunk.

Fogadalmi séta a Gellért-hegyre és Győri édes, ami a szívünkből szólt

Emellett pedig ismét kirándulást tettem a számomra oly kedves irodalom világába. Ismét tudtam szépirodalmat olvasni, a választásom pedig Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című művére esett. Nagyon élveztem, és ehhez a regényben megjelenő ügyvédi vonal is nagyban hozzájárult - sokáig csak kitalált történetként szemléltem, de egy idő után ráébredtem, hogy az egyik főszereplő, Atticus Finch számos vonása, gondolata hűen tükrözi azt, amit a jogi pályán, sőt, magának az életnek a pályáján én magam is fontosnak találok. A második regény, amit kikölcsönöztem, a méltán híres Corleone család életéről szól - Mario Puzo A keresztapa című művéről van szó természetesen -, jelenleg a történetük közepén pihen a könyvjelzőm, bár nem tudom, mi lesz velük így, hogy a küszöbön az egyetem. 

Matt Devere mint Júlia

Az olvasás mellett végre színházba is eljutottam: a Nemzeti Színházban a The Complete Works of William Shakespeare című darabot, a Szkénében pedig a Don Kihótét néztük meg. Az előbbinek már visszatérő vendége voltam, egy pár éve ugyanis már láttam az előadást, ami viszont annyira tetszett, hogy mindenképpen szerettem volna megnézni. Három angol fazon kacagtató komédiája ez, amelyben Shakespeare összes művére reflektálva, de persze a legismertebbeket kiemelve vezetnek minket végig az író életművén, rengeteg vicces jelenettel, a nyelvezet és a modern környezet ellentétéből eredő humorral, emellett pedig kreatív és profi előadásmóddal nevettetik meg a közönséget. Fergeteges előadás, csak ajánlani tudom. Az utóbbiról sajnos nem tudok ekkora lelkesedéssel írni, bár ebben az is közrejátszhat, hogy nem voltam épp egészségem csúcspontján, amikor elmentünk megnézni. Mucsi Zoltánról mindenesetre azt el kell mondanunk, hogy egészen elképesztő színész, és öröm volt látni egy olyan szerepben, amelyben áradt belőle a jóság. A színház pedig még mindig egy varázslatos hely, ünnep, ha ott lehetek. 

* ... a másik ott *

Azért persze nem szakadhattam el teljesen az egyetemtől, ugyanis amint elengedtem az első szemesztert, már nyújtotta is felém a kezét a másik, mégpedig a tárgyfelvétel felé hívogatva. A kötelező tárgyaim a következő félévre a következők:

• Alkotmányjog 2.
• Közgazdaságtan 2. 
• Magyar jogtörténet
• Polgári jog 1.  
• Római jog 2. 
• Társadalomelmélet 
• Szabadon választható szaknyelvi alapozó

A szaknyelv vonatkozásában mindenképpen szerettem volna bekerülni a franciára, ugyanis valahonnan (szerintem a feketepiacon) sikerült szereznem még középiskolában egy középfokú nyelvvizsgát, és mindenképpen szerettem volna folytatni az ilyen irányú tanulmányaimat. Sokat gondolkodtam emellett azon, hogy milyen faktokat válasszak (rögtön azután persze, hogy belépés után lendületből felvettem a horvát-magyar jogtörténeti kollokviumot), végül pedig arra jutottam, hogy felveszek inkább egy másik szaknyelvi alapozót is, mégpedig az angolt, ha már egyszer angol nyelven óhajtok foglalkozni a horvát-magyar jogtörténettel. Mi baj történhetne? :D 

A tárgyfelvétel egyébként elég érdekesen zajlott - amikor azt mondom, hogy érdekesen, azt úgy értem, hogy nem éppen a legbékésebben. Igaz, hogy messze nem volt annyira vészes, mint amilyenekről a mémoldalakon olvashatunk, de ennek ellenére számomra azért megvolt a maga hangulata annak, hogy megismerhettem a kurzusról való kicsúszás ízét. Hála Istennek a nyelvek kapcsán a rangsorrendem miatt nem kellett annyira aggódnom, viszont a Társadalomelmélet és Fleck professzor, valamint a Közgazdaságtan szeminárium és Kelemen Katalin tanárnő vonatkozásában annál inkább. Ekkor ismerkedtem meg a mázlipontok mibenlétével is: arra a meglepő, de legalább valamelyest megnyugtató felismerésre jutottam, hogy ezek a milliárdos nagyságrendű, a rendszer által spontán módon generált pontok nem hozzáadódnak a rangsorponthoz (amit a mintatanterv követésére, a tárgy kötelezőségére és egyebekre való tekintettel kapunk), hanem csak pontazonosság esetén döntenek a sorrendről. 

Ennek ellenére azért kellemetlen volt, hogy nem mindig lehet az embernek mázlija - végeredményben egy hellyel maradtam le Fleck professzor órájáról. Ugyan ezt eleinte nagyon sajnáltam, de végül hála Istennek találtam megoldást: ugyanabban az időpontban volt meghirdetve a csoportunk oktatómentorának, Fruzsinak a szemináriuma, úgyhogy átjelentkeztem hozzá - igazából már várom, kíváncsi vagyok, hogy milyen órákat fog tartani, de biztos vagyok benne, hogy jókat. 

Illusztráció, ő Kelemen Katalin tanárnő

A Közgazdi szemináriumom ennél nagyobb harc volt a remény megőrzéséért, ugyanis folyamatosan változott a rangsorrendi helyem, és bizony az esetek nagy részében kívül estem a 21 fős limiten. Kelemen Katalin tanárnő nélkül viszont elképzelhetetlen a közgazdaságtan, szóval napjában háromszor vagy négyszer is felnéztem a Neptunba, hogy lássam, milyenek az esélyeim. Végül valamilyen megfontolásból 25-re bővítették az általam kiválasztott kurzus befogadóképességét, én pedig 22-dik helyen bekerültem - ez is kétségtelenül csoda, nagyon hálás voltam érte. 

Így tehát végül, legalábbis egyelőre úgy néz ki, a tárgyfelvételem is sikerült. Ma este kitöltöttem az órarendemet, előkerestem az év elején vett füzeteimet (nem volt elég, úgyhogy mehetek holnap venni), lementettem pendrive-ra a kinyomtatandó franciajegyzetet és egyéb érdekes olvasmányokat - második szemeszter, bármit is rejtegetsz - hétfő reggel nyolcas polgári jog előadásokat, francia szakszavak rettentő áradatát, horvát történelmet angol nyelven, kétszáz oldal római kötelmi jogot,  alkotmányjogi mandátumszámítást, a társadalom eddig ismeretlen elméleteit, országos szintű gazdaságpolitikát, vizsgaidőszakba forduló nyári napfordulót - holnap reggel indulok, készen állok!

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe

Pinch me, I Májt be dreaming

Az utolsó vizsgakalandom kedden ért véget, úgyhogy ezt a méltó módon ünnepeltem meg: hazamentem, lefeküdtem aludni, és fel sem keltem lényegében egész szerdán. Csütörtökön, bár még fáradt voltam, de gondoltam, hogy itt az ideje elkezdenem találkozni a rég nem látott kedves ismerőseimmel, így ez a nap is egy ilyen találkozás békés nyugalomban telt, pénteken pedig folytattam az alvás bepótolását, így péntek dél körül érkeztem el odáig, hogy visszatérjek az elektronika világába, és megnézzem az e-mail fiókomat. Ahol pedig ez az üzenet fogadott:

Üzenet a jövőből - az interpoláció minimumra szorítása végett a szöveget nem írom át, de sajnos
az e-mail képét mint vizuális szemléltető eszközt el kell távolítanom :(
Ugyanitt fun fact, hogy Izland annyira békés ország, hogy amellett, hogy nincs serege, a bűnözési ráta pedig
a legalacsonyabb nemzetközi viszonylatokban, a polgárok minden adatát egy kód összegzi (mint nálunk a
személyiszám, diákiszám, TAJ-szám, bankszámlaszám és társai, csak együtt), amit teljes lelki nyugalommal
osztanak meg minden szembejövő emberrel, hogy pl. arra küldjék el azt az összeget, amivel tartoznak.
Vicces, hogy mennyire eltérően viszonyulnak egyes kultúrák az adatvédelemhez. :) 

A teljes üzenetet nem szeretném a nagy nyilvánosság elé tárni, miután a Neptun minden adandó alkalommal figyelmeztetett, hogy az általa közvetített üzenetek privátak, és semmi esetre se készítsek másolatot azokról, vagy ha mégis, minimum fejvesztés terhe mellett - de a lényeg az, hogy Gosztonyi Gergely meghívott, hogy vegyek részt egy angol nyelvű konferencián, amelyet a kar a Zágrábi Egyetemmel együttműködve szervez júliusban, és amelynek keretei közt a két egyetem hallgatói mutatják be kisebb kutatási eredményeiket a horvát-magyar jogtörténet vonatkozásában. Erre az üzenetre úgy reagáltam, mint minden normális ember tette volna: lélegzetemet kapkodva újra és újra elolvastam, hogy jól látom-e, ezt követően elküldtem mindenkinek, akiről egy kicsit is feltételeztem, hogy érdekelheti, majd pedig egy fél napon keresztül fogalmaztam a két mondatból álló válaszomat, amit végül nagy nehezen este felé el is mertem küldeni a tanár úrnak. 

Ahhoz, hogy legalább megpróbáljam átadni ennek az üzenetnek a jelentőségét, arra gondoltam, hogy érdemes lenne végigtekintenünk az eddigi Májt-os pályafutásomon, különös tekintettel arra, hogy a "pályafutás" a létező legerőteljesebb kifejezés, amit ide csak találhattam, hiszen ismételten csak ki kell emelnem: az oktatóimnak személyemben Középtöri Kaptiányhoz volt szerencséjük.

* Tradicionális előadások - modern konferencia *

Ennek ellenére már az első, a tanszékvezető úr által tartott Magyar Alkotmánytörténet előadás nagy hatással volt rám - erről már írtam is, most is csak két okból említem meg: egyrészt azért, hogy az Egyszer volt, hol nem voltnál kezdjük a történetet, más részről pedig azért, és ez a nyomósabb okom, mert amikor egy szabad estémen kiolvastam majt.hu-t, találtam egy képet erről az előadásról, amin én is rajta vagyok, és ezt mindenképpen szeretném ide kitenni: 

Mezey Barna Professzor Úr, én pedig a Coco Colás üveg előtt ülve figyelek lelkesen

Tehát lelkesen kezdtem meg az Alkotmánytöri-tanulmányaimat, hiszen ahogy már írtam is, az előadásokon és a szemináriumokon úgy éreztem, mintha a világ eddig rejtett titkait ismertem volna meg. Szívem szerint még a Tudományos Diákkör előadásaira is eljártam volna, de hát Földi Professzor és Róma repetitórium formájában hívott a kötelesség, így tehát ezekről, mint sok más, szerda hat órára meghirdetett érdekes programról, le kellett mondanom. 

Aztán egyszer otthon, vagy ki tudja, talán egy JAD-szeminárium bevezető perceiben, amikor még a számítógép bekapcsolásán fáradozott a csoporttársaim jó része, az egyetem honlapján böngészve egy nagyon érdekes programmal találkoztam szembe: Tradicionális jog - modern jogalkotás címmel szervezett a tanszék konferenciát az ELTE jubileumi konferenciasorozat részeként - pénteken. Na, mondom, ezt nekem találták ki, egy Májt-konferenciáért pénteken is bemegyek az egyetemre, még őszi szünetben is. A konferenciasorozat többi eseményének plakátjából kiindulva nyíltnak ígérkezett a program, de a biztonság kedvéért azért utánakérdeztem, és amikor megerősítést nyert ez a feltevésem, nagy lelkesedéssel eszembe (és naptáramba) is véstem, hogy akkor november három, péntek 10 órakor az Aula Magnában. 

Hát, amikor november harmadikán, tíz óra előtt tíz perccel az Aula Magna zárt ajtajai előtt álltam, mondhatni, hogy elbizonytalanodtam. A biztonság kedvéért fél órával korábban érkeztem, és amikor láttam, hogy az egyetem kihalt, arra gondoltam, hogy akkor fel-alá fogok járkálni, hátha összefutok valaki májtos külsejű alakkal, akit esetleg feltűnés nélkül követhetek, ha majd megindul az Aula Magna felé - még mindig jobb, mind magányosan álldogálni. Így is tettem, és némi kóválygás után kilyukadtam a büfénél, ahol is megláttam Völgyesi tanár urat, ahogy békésen fogyasztja a reggelijét - jó, nyugodtam meg, akkor ezek szerint ma van az előadás. E felismerést követően boldogan vissza is vonultam egy jól kiválasztott fedezékbe, ahonnan feltűnés nélkül figyelhettem az Aula Magnához vezető lépcsőt. Ahogy teltek-múltak a percek, és a lépcsőre egy lélek nem tette a lábát, ismét felébredt bennem a gyanú, úgyhogy visszaosontam a büféhez: Völgyesi tanár úrnak se híre, se hamva. Ettől bizony eléggé megijedtem, de megnyugvásomra a büféből visszatérve megláttam több elegáns úriembert, ahogy nagy örömmel kezet fognak egymással, aztán elindulnak egy földszinti ajtó felé a ruhatárunkkal szemben. Ismét megnyugodva mosolyodtam el, hogy no akkor ez biztosan a tanári ruhatár, lepakolnak, aztán jönnek is. Hát, amikor tíz óra előtt két perccel ugyanolyan kihalt volt az egyetem, mint amilyennek egy rendes őszi szüneti napon lennie kell, kezdtem megkérdőjelezni mindent, amit addig hittem. Ebben a helyzetben láttam elsuhanni Gosztonyi Gergelyt a folyosó tőlem távolabb eső oldalán, aki aztán eltűnt egy oszlom mögött. Ennek már a fele sem volt tréfa, úgyhogy a nyomába eredtem, így végül kiderült, hogy az az ajtó, amit én ruhatárnak hittem, valójában a kar Konferenciatermébe vezetett, ahol már konferálásra készen ülték körül az asztalt a tanszék akkor általam még csak részben ismert oktatói. Szerencsére a külső, érdeklődők számára fenntartott sorban kiszúrtam egy látásból ismert szaktársamat, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen ott lehetek-e, ahol vagyok, és amikor igennel felelt, végül én is le tudtam ülni a kihelyezett székek egyikén. 

A konferencia, amely ezt követően hamarosan megkezdődött, egészen délutánig tartott, és lényegében szerintem a tanszék összes oktatója tartott előadást, emellett pedig meghívott vendégek is beszéltek különböző témákról. Voltak előadások, amelyeknek a témáját még csak megközelítőleg sem tudtam elhelyezni térben és időben, viszont szerencsére többségben voltak azok, amelyeket értettem, és ezáltal kifejezetten érdekesnek is találtam. Az előadók nagyon aranyosak voltak, mindannyian szenvedtek a húsz perces kerettel, amelybe be kellett volna zsúfolniuk azt a témát, amelyről akár egy fél éves kurzust is tudnának tartani, ezáltal valamelyest el is húzódott a konferencia - aminek viszont én örültem, ugyanis inkább maradok ott tovább, mint hogy ne hangozzon el minden, amit az előadók fontosnak tartanak elmondani. 

Gosztonyi Gergely előadása a politikai cenzúra magyar megjelenéséről 

Így vettem tehát részt életem első Májt-tematikájú előadásán, ami, biztosan azért, hogy kicsit jobban érezzem magam az elmaradt TDK-k miatt, voltaképpen nem is egynek, hanem nagyjából 12-nek számított. (A részletes programja és az arról írt tudományos beszámoló egyébként elolvasható a majt.hu-n, csak azért nem hivatkozom be, mert valamiért "nem biztonságos", ezért nem működik a link átmásolása. Bizonyára valamilyen gonosz varázsló keze van a dologban.) 

* Családi kör *

Magamban úgy is voltam vele, hogy akkor ezennel elértem az általam meglátogatható (tanórán kívüli) Májt-előadások maximumát, úgyhogy már nem is rendített meg annyira a hír, hogy a következő TDK-előadás megtartására Gosztonyi Gergelyt kérték fel, természetesen szerda hat órára. Nem is igazán gondoltam, hogy én valaha a Májt TDK igazi tagja leszek, sokkal inkább az vártam, hogy végre meghirdessék az első Római jogi TDK-előadást, ugyanis úgy gondoltam, hogy annak a diákkörnek már biztosan a tagja lehetek majd. Nem is kellett sokat várnom, hamarosan meg is láttam Facebookon a hirdetést: Római jog TDK-ülés, Deák Péter előadása Milyen tisztsége volt Pontius Pilatusnak? címmel... szerdán, fél hattól. Most komolyan?

Hétfőn hirdették meg az előadást, és én még egy darabig reménykedtem, hogy akkor talán elmarad a repetitórium - erre utalt az a jel, hogy Földi Professzor jelezte a Facebook-eseménynél, hogy "ott lesz". El is döntöttem magamban, hogy akkor elmegyek erre a TDK-ra, és ha azt látom, hogy a Professzor Úr hat előtt valamivel elhagyja a termet és megindul a repetitórium helyszíne felé, akkor majd a nyomába szegődöm - igen ám, csak arról megfeledkeztem, hogy nekem ezelőtt Alkotmánytöri szemináriumom van fél hatig, ami azt jelenti, hogy öt óra harmincötig. Ezek után mire egy barátnőmmel még a helyszínt is megtaláltuk, már igazán kellemetlen lett volna csak azért bemenni, hogy aztán kijöjjünk legfeljebb húsz perc után - én pedig ott maradtam, tépelődve, hogy akkor most mit is tegyek. 

Azt ugyanis mindenképpen el kell mondanom, hogy ez a szeminárium még a szokottnál is nagyobb hatással volt rám: ekkor volt szó ugyanis az áprilisi törvényekről, amely így első hallásra már megint egy csomó, nehezen megtanulható ámde könnyen elfelejthető törvénycikk mérsékelten érdekes halmazának hangzik - ezzel szemben pedig a mai jogrendszer legtöbb jellemzőjének megteremtője, amely lehetetlen körülmények között alapjaiban változtatta meg az ország berendezkedését. És nekem április 11-e a nemzeti ünnepem.

Egy kisebb tudományos szakmunkát minden probléma nélkül össze lehetne állítani abból az elemzésből, amit a Róma repetitóriumon és a Májt TDK-előadáson való részvétel előnyeinek és hátrányainak összehasonlításáról végeztem, és ha nincs ott a barátnőm, hogy támogasson, biztosan össze is omlok ezalatt a lelki teher alatt. Végül aztán Sherlock Holmest megszégyenítő kutatómunkát végezve megpróbáltam kikövetkeztetni, hogy mennyiben lehet azonos a repen veendő anyag a szombaton, a levelezősök előadásán már meghallgatott résszel, valamint mennyiben fog ugyanarról szólni Gosztonyi Gergely előadása, mint amiről a konferencián szólt: ennek eredményeképpen nagy nehezen arra a döntésre jutottam, hogy akkor legyen a TDK. Mármint: ha ütközik a két Róma, akkor én kalóz leszek, és nem megyek el egyikre sem! Így jutottam el életem első Májt TDK ülésére.

Az előadás plakátja :)

A félévem egyik legjobb döntése volt. Igaz, hogy a teljes összeomlás környékén ültem be a terembe a fent említett barátnőmmel, de amint megjelent tanár úr, mintha szél fújta volna el minden aggodalmamat, megnyugodtam, hogy minden rendben lesz. Maga az előadás egészen elképesztő volt! Mégpedig szerintem azért volt rám különös hatással, mert az egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt én szívemben irodalmár voltam, és már nagyon hiányzott minden, ami irodalommal kapcsolatos. Emellett pedig az is hozzájárult az élményhez, hogy a történeti események ismertetése mellett a tanár úr előadása számos kérdést vetett fel és számos elgondolkodtató tényt közölt - egyszóval olyan volt, mint egy Májt előadás plusz. Ráadásul a tanár úr volt olyan kedves, hogy felajánlotta, hogy annak, akit érdekel, szívesen elküldi a diákat - Gyapotpihe = Az érdeklődés maga. 

Hogy milyen hatással volt mindez a Római joggal kapcsolatos tanulmányaimra? Azt hiszem, ennél jobb nem is lehetett volna ez a nap. Egy kedves szaktársam felvette nekem a repetitóriumon elhangzottakat, és azt otthon visszahallgatva kiderült, hogy jól saccoltam meg azt, hogy miről lesz szó, ennek fényében pedig tényleg nem maradtam le semmi újról, de ez még csak a jéghegy csúcsa. Ugyanis ezen a szerdán folytattam le életem első több mondatból álló beszélgetését a Professzor Úrral. Emlékezeten alapuló visszaidézés következik: 

Gyapotpihe (hosszan vacillál, hogy inkább gyorsan szaladjon le a lépcsőn, vagy várjon, amíg a Professzor Úr biztosan elmegy, nehogy véletlenül találkozzon vele, végül úgy dönt, hogy gyorsan leszalad) (meglátja a Professzor Urat, úgyhogy lendületből visszafordul) (erőt vesz magán, arra gondolva, hogy nem ez a megfelelő megoldás, szóval mégis odamegy hozzá): Professzor Úr!

FP.: Igen?

Gyapotpihe: Elnézést kérek, hogy nem tudtam menni a mai előadásra.

FP.: Jó, hát végül is nem baj... Vagyis hát annyiban baj, hogy...

Gyapotpihe (arra gondolva, hogy a Professzor biztosan azt fogja mondani, hogy ezt és ezt vették, amit be kell majd pótolnia): Igen, tudom, de voltam a levelezők előadásán szombaton, és abban reménykedem, hogy valamennyire átfedésben vannak az elhangzottak.

FP.: (Gyapotpihe gondolataival ellentétben a három hiányzásról szeretett volna beszélni, de a fenti megjegyzés után nem tisztázott, hogy ennek van-e relevanciája) De várjunk, maga levelezős?

Gyapotpihe: Nem, én nappalis vagyok.

FP.: És mégis bejár a levelezősök előadására? Hogyhogy?

Gyapotpihe (nem is tudja, mit mondjon): Hát, érdekel a tárgy...

FP.: Ilyen kedves? Hogy hívják? Akkor majd szólok a titkárságon! 

Magam sem értettem, hogy mi történt ekkor, azt pedig még utólag visszagondolva sem tudom feldolgozni, hogy ezek szerint én valahogy a Professzor Úr szavába vágtam... Mindenesetre egészen elképesztő dolgok történtek ekkor, aminek egyik, ám messze nem a legfontosabb eredményeképpen, ha minden igaz, még hiányzónak sem írtak be. Én pedig a mai napig is csak pislogok, amikor ezt visszaidézem.

* Úgy küzdj a harcban, mint zúgó orkán *

Mindezekkel párhuzamosan pedig zajlott a mindenki által reménytelennek ítélt küzdelmem a szemináriumi ötösért - erről már hosszan írtam korábban, úgyhogy itt most csak annyit, hogy amikor végül megkaptam, egészen elképesztő többletet adott számomra ez a jegy. Nem is csak azért, mert szeretem a tárgyat, és szerettem volna belőle jól teljesíteni, hanem főleg azért, mert valljuk be, nem sok esély volt arra, hogy sikerülni fog. Így, hogy mégis megkaptam ezt az ötöst, ismét feléledt bennem a hit és a küzdeni akarás, hiszen ha ez sikerült, és ezáltal minden tárgyból megkaptam az ötöst a szorgalmi időszak végén, egyszerűen nem élhetek vissza a belém fektetett bizalommal, nem tehetem  meg azt, hogy a vizsgákon nem hozom ki magamból a legtöbbet.

A Magyar Alkotmánytörténet vizsgámnak kálváriája, és az utána ismét csak valamilyen angyali csoda folytán kapott jegy pedig szintén ezt az érzést erősítette meg bennem: hogy igenis mindent meg kell tennem, mert ha hiszek benne, ha megőrzöm a reményt, és minden erőmmel küzdök, fel nem adva, akkor sikerülhet még annál több is, mint amennyit el tudok képzelni, hogy valaha elérhetek. Egyszóval tehát ez a tantárgy minden önmagából adódó varázslatossága mellett azt a varázslatot is jelképezi számomra, amely a remény, a hit és a bizalom erejével születhet, és amely által többé épülhetek, mint amennyit valaha hittem volna magamról.

Ezek után pedig megkapni ezt az üzenetet, látni azt, hogy egyrészt a tanár úr tudja, hogy ki vagyok, másrészt pedig a bizalmát fekteti belém, egészen elképesztő élmény volt. Ez már önmagában elég lett volna arra, hogy ismét elkezdjem visszaépíteni a szemeszter kezdésekor szinte a földdel egyenlő szintről induló önbecsülésemet, és mindemellett maga a lehetőség is meghalad mindent, amire eddig valaha tudományos szinten lehetőségem volt. Igen, itt vagyok a magam középszintű történelem érettségijével és bizonytalan angol nyelvtudásával egy angol nyelvű jogtörténeti konferenciára felkészítő fakultáció kapujában. Igen, ez egyedül is, hát még az egyetem többi várható feladatával, önmagában is kimeríti a kihívás fogalmát. Viszont itt vagyok, és az, hogy itt lehetek, több, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni - innentől kezdve pedig, mindezzel a hittel, reménnyel és bizalommal felvértezve tudom, hogy kétszer olyan szorgalmasan fogok tanulni, kétszer olyan keményen fogok küzdeni, mint amennyire képesnek hiszem magamat, hogy megmutassam a tanár úrnak, hogy méltó vagyok a bizalmára, de ami még fontosabb: megmutassam magamnak, hogy képes vagyok erre.


Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe

A dzsungel könyve - vizsgaidőszak 1.0

A vizsgaidőszak különös dzsungel, bizonyos szempontból olyan, mint amelyen keresztül a hercegnek kell elérnie Csipkerózsikához. Elsőre úgy tűnik, hogy igen, ez nem lesz egyszerű, át kell valahogy vergődni a kusza növényzeten, de valahogy csak meg lehet oldani - aztán nekiindul, szanaszét szaggatja a ruházatát és a bőrét a sok váratlan tüske, már teljesen feladná, de időnként egy-egy felbukkanó virág tartja benne a lelket, hogy érdemes tovább folytatnia a küzdelmet - végül pedig elér Csipkerózsikához, kitartásának remélt és várt, de mégis váratlanul szép jutalmához. 

Ha most eltekintünk a történet mindennapi szexizmusától, valamint megpróbáljuk tapintatosan szó nélkül hagyni az enyhe fanatizmusomat, amellyel párhuzamba hoztam egy szerelmes mesét az egyetemi tanulmányaimmal, szerintem ez egy egészen szemléletes hasonlat lehet - legalábbis a magam részéről van szerencsém elmondani ezt a vizsgaidőszakomról. 

A vizsgákhoz vezető utam első állomása volt a mindenki által szeretettel emlegetett vizsgafelvétel volt. Ez már önmagában különleges volt, tekintve, hogy szerdán este hat órára hirdették meg - és nem tudom, milyen varázslat összpontosul az egyetemen szerda hat órakor, hogy mindent akkorra szerveznek, de mindig ilyenkor voltak a legérdekesebb TDK-előadások, valamint, mint ahogy arra már utaltam, a Róma repetitórium is. Mivel a vizsgafelvételt megelőző szerdai nap eseményeiből kifolyólag (erről a kalandról majd később részletesebben írok) nem tehettem meg, hogy kihagyom a repet, úgy döntöttem, hogy beviszem magammal a kis laptopomat, és majd trükkösen felveszem a vizsgákat az előadás elején - igen, később minden létező ember rámutatott, hogy ez meglehetősen nagy dőreség lett volna. Aztán talán olyan hétfő magasságában kaptunk egy üzenetet a professzor úr talán asszisztensétől, hogy elmarad a repetitórium, és mély fájdalmamra az Alkotmánytöri szemináriumunk is, úgyhogy egy kedves barátnőm életmentő segítségének köszönhetően hozzá átcuccolva már négykor beléptem a Neptunba, és folyamatosan frissítgettem, hogy bent maradjak hatig. (Tipp: ha hasonló helyzetbe kerülnétek, ne a frissítést nyomogassátok, az veszélyes, inkább az oldalon belül a "Tanulmányi rendszer"-fület, akkor ugyanazt az oldalt adja vissza, de újrakezdődik a számlálás.) 

A kép csak illusztráció - egy korábbi óraelmaradást dokumentál,
de hűen tükrözi a reakciómat ez alkalommal is. 

Neptun isten viszont kegyes volt, és egyszer sem dobott ki a rendszer, úgyhogy hat óra előtt pár perccel már a pontos időre függesztettem vigyázó szememet, és amikor eldördült a startpisztoly, megkezdtem a versenyfutást. Már kellően kigyakoroltam, hogy a legjobb keresési módszer a kontroll-F és a dátum, ráadásul el is próbáltam sokszor, hogy benne legyenek a kezemben a mozdulatok - egyszóval felkészülve érkeztem a pályára. Persze ez mit sem ért volna önmagában, de Istennek hála minden körülmény adott volt, és végül sikerült felvennem az összes vizsgámat akkorra, amikorra terveztem. A sorrendem pedig a következő lett: Közgazdaságtan, december 21.; Római jog, január 3.; Alkotmányjog, január 11., Magyar alkotmánytörténet, január 23. 

* Közgazdaságtan *

Azért alakult ki ez a sorrend, mert (részben így hirdettek meg időpontokat, részben pedig) szerettem volna olyan tárggyal-tárgyakkal kezdeni, amikkel rendesen foglalkoztam a szorgalmi időszakban, így mit ad isten, még talán sikerélményt is nyújt majd belőlük vizsgázni. A közgazdi egészen pontosan pedig azért előzte meg a Rómát, mert vagy arra van négy napom felkészülni, vagy a Rómára három, és azért ismerjük saját korlátainkat. :D 

Egyik kedvenc oldalam - színes! *-*

Szóval közgazdaságtan. Mivel már az évközbeni zárthelyikre tisztességesen kijegyzeteltem a tankönyvet, függvényestül, mindenestül, reménykedtem benne, hogy elég lesz a négy nap. Újraolvastam a könyvet, gyakoroltam, ilyenek, és végül egészen nyugodt lélekkel cammogtam el vizsgázni. Annak külön örültem, hogy Kelemen Katalin tanárnő volt az egyik vizsgafelügyelőnk, mégis megnyugtató egy ismerős arcot látni - a másik pedig pedig Lőrinczi Gyula tanár úr. Nos, róla azt kell tudni, hogy a diákok körében kevésbé népszerű, és ennek már azután megláttam az alapját, hogy röviden ismertette a vizsgával kapcsolatos tudnivalókat. Tény ami tény, van egy különös stílusa, de igazából a vizsga végére megkedveltem - én voltam az utolsó, aki beadta (teljesen üres terem, egy szem Gyapotpihe még mindig gondolkodik), és igazán kedves és türelmes volt, sőt, talán még egy halvány mosolyt is láttam az arcán, amikor Kelemen Katalin tanárnő megjegyezte, hogy szemináriumi teljesítményem alapján biztosan jól sikerült ez a vizsga is. 

Na de milyen volt maga a vizsga? Voltak benne kellemes kérdések, a függvények kifejezetten barátságosak voltak, egy pár kérdésre pedig azért tudtam a választ, mert előadáson anno Steiger Judit tanárnő külön kiemelte, hogy pl. mi a különbség a természetes és a természeti monopólium között - voltak viszont olyan kérdések, főleg a feleletválasztós feladatban, amikor szabályosan úgy éreztem, hogy azt kell kitalálnom, hogy mire gondolhatott a költő. Például: volt egy négyelemű felsorolás, amelyből ki kellett választanom azt az elemet, amely nem tartozik egy bizonyos kategóriába - én pedig tisztán emlékeztem, hogy annál a kategóriánál mint címszónál mind a négy vonatkozó függvényt lerajzoltam. Ilyen esetekben a józan észre és a deduktív logikára hagyatkoztam, és persze reménykedtem, hogy annyira csak nem lőhetek mellé - mindezekkel együtt pedig nagyon megkönnyebbültem, amikor megkaptam az e-mailt, hogy a Neptunban "Jeles" került rögzítésre. 

A hír egyébként ajándékcsomagolás közben ért - igen, ugyanis azért azt nem feledhetjük, hogy időközben megkezdődött a karácsony is. 

 ~ Karácsony ~

Észre sem vettem, hogy lefényképeztek

A vizsgaidőszakot megelőző hetekben-hónapokban folyamatosan napirendi pont volt számomra, hogy akkor hogyan s mint fogom megünnepelni a karácsonyt. Azt sajnos elég hamar be kellett látnom, hogy a hagyományos három napos rokonlátogatásról le kell mondanom, viszont magát a karácsonyt különösen szeretem, szóval nagyon törekedtem arra, hogy minden olyanra, amire csak lehet, időt tudjak szakítani. A kép tökéletesen szemlélteti az időszakot: december elejétől lényegében minden nap karácsonyi kiegészítőket viselve, karácsonyi zenét hallgatva és a karácsonyi ajándékokon gondolkodva jártam a várost, megcsodálva a karácsonyi díszeket és ragyogó mosollyal ünnepelve az olykor hulló havat. 

Sajnálatos módon nem tudtam gyakorolni a mértékletesség erényét: rengeteget vásároltam. Most, hogy végre volt lehetőségem, két szervezet gyűjtését is támogattam tartós élelmiszerekkel (majd leszakadt a karom, mire sikerült az egyébként nem is oly távoli Alditól átcipelnem a vásárolt dolgokat az egyetemi kijelölt gyűjtőpontra), ezen kívül vettem egy csomó képeslapot, matricát, és persze ajándékot a szeretteimnek. Arra jutottam, hogy a tavalyi jó szokásomat megőrizvén képeslappal köszöntöm azokat, akikkel nem tudok együtt ünnepelni - viszont ezirányú gondolataim olyannyira elszabadultak, hogy arra jutottam, hogy nemcsak a távoli rokonaimnak és régen látott barátaimnak küldök ilyen lapot, hanem... És innentől nem lehetett megállítani: a volt gimnáziumi tanáraimnak, a volt zeneiskolám tanárainak, és igen, az egyetemi tanáraimnak is, a szemeszterben végzett munkájukat megköszönendőn. Nos, ez utóbbi esetben kellett különösen gondosnak lennem, ugyanis nem szerettem volna, hogy félreértsék  a dolgot - nem is írtam alá, és még arra is gondoltam, hogy a betűimet is elváltoztatom, de végül arra jutottam, hogy úgysem ismerik fel. Megkérdeztem a kedves portás bácsit, hogy az egyetem címére küldve ez lehetséges-e, és miután biztosított róla, hogy igen, el is vittem a körülbelül húsz levelemet a postára feladni. A postás néni szerintem már emlékezett rám tavalyról, de mindenesetre nagyon kedves és türelmes volt, még arra is figyelt, hogy a matricákat ne ragassza le bélyegekkel. 

Ezen kívül még el is mentem ide s oda: az egyetem által szervezett karácsonyi jótékonysági palacsintavásárra, valamint a volt zeneiskolám karácsonyi színdarabjára. 

A kedélyesen előbukkanó női fej Steiger Judit tanárnő,
a kékes, feltűrt ujjú pulcsit viselő úriember
pedig Siklósi Iván tanár úr  ^^

Az előbbiről azt kell tudni, hogy a fő motivációm egy korábbi ilyen eseményről talált kép volt, szavak helyett álljon is itt. Szóval elég annyi, hogy az egyetem oktatói is részt vettek a palacsinták árusításában. Sajnos idén én nem találkoztam senki olyannal, akit ismerek (az egyik diákmentorunkat kivéve, aki még két palacsinta között is a Róma-tankönyvét olvasta, ez ám a kitartás), viszont a palacsinta igazán finom volt, szóval egy szavam sem lehet. 

A volt zeneiskolám, a Zenesziget karácsonyi előadása pedig azért bírt különösen nagy jelentőséggel számomra, mert ez volt az a színdarab, amelyben hat vagy hét évvel ezelőtt én először játszottam - emellett pedig világirodalmi viszonylatokban is ez a darab, A boldogság madara a második kedvencem, közvetlenül Madách Az ember tragédiája után. Mindezeket követően pedig természetesen ünnepeltem családi körben is, úgyhogy összességében elmondhatom, hogy igazán szép karácsonyom volt. 

* Római jog *

Az benne a vicces, hogy igaz

És mi tehetné még szebbé az ünnepeket, ha nem a Római jog? Már a  vizsgára való tényleges felkészülés megkezdése előtt is foglalkoztam vele, megtanultam azokat a részeket, amelyekből szemináriumon nem írtunk dolgozatot - magára a vizsgára való felkészülésre viszont összességében kilenc napot hagytam magamnak. Nem kihívás, hogyne. Nos, ez a kilenc nap viszont úgy nézett ki, hogy napi átlagosan 17 órát, alkalmanként viszont többet is tanultam. Még e válságos helyzetben is voltak viszont dolgok, amiken jót tudtam nevetni: például amikor az egyik szaktárasam megkérdezte, hogy "hogy telik a szünet", egy másik pedig meghívott szilveszterezni - de mind közül leginkább azt találtam viccesnek, hogy felvettem előre a Rómát, hogy "sikerélményem legyen" - nos, ez ekkor már nem tűnt kellően átgondolt tervnek. Január harmadikához viszont nagy reményeket fűztem, ugyanis szerda volt - a szerencsenapom. Ilyenkor volt ugyanis egész szemeszterben a Római jog előadás, a latin (ami egy kicsit szintén Róma), valamint az Alkotmánytöri szeminárium és a Róma rep is, tehát minden létező pozitív energia erre a napra összpontosult. 

Az Eye of the tiger dallamára ütemesen és elhivatottan lépkedve mentem be az egyetemre abban a tudatban, hogy Sándor István tanár úrnál fogok vizsgázni - azt ugyanis tudtuk, hogy aznap ő és Siklósi Iván vizsgáztatnak, és mivel a névsor első felébe tartoztam, az egyetemi címek birtoklásából levezethető vizsgáztatói beosztásból arra lehetett következtetni, hogy én neki mutathatom meg "tudásomat". Nos, a valóság viszont az volt, hogy vélhetően a kiszámíthatóság elkerülése végett aznapra megfordították a felosztást, én pedig szemináriumvezetőnkhöz, Siklósi Ivánhoz kerültem. Az egyik szemem kétségbeesetten, a másik pedig lelkesen pislogott ezt látva:  egy részről mindenképpen jó érzés volt egy ismerős arcra számítani, más részről pedig elképzeltem, de még így sem tudtam elképzelni, mennyire borzasztó lesz, ha előtte nem sikerül teljesítenem a feladatot. 

A magam békés módján persze hagytam, hogy mindenki úgy menjen, ahogy szeretne, így végül én lettem az utolsó, aki megmérettethette magát. Három tételünk volt a témakörökre lebontva, köztük egy minimumtétellel ("amelynek nem ismerete automatikusan sikertelen vizsgát eredményez"). Technikailag én nem is húztam: minimumtételből már csak egy maradt, és a többiből is egyszerűen leemeltem azt, ami a kupac tetején volt. Az eredmény pedig: A birtokvédelem fogalma és indokai (minimumtétel); Actio Pauliana, cessio bonorum, beneficium competentiae; A római család. Ezek nagyon jó tételek voltak! Alapból az egész vizsga légköre nagyon békés volt, a tanár úr tanárijában (vagy akárhogy is hívják azt a kuckót egyetemi berkekben) vizsgáztunk, egy kicsi asztalnál hárman ülve dolgoztuk ki a tételeket, amíg valamivel odébb egy negyedik társunk felelt. A tanár úr nem is várta el tőlünk, hogy végigzengjük az anyagot, hanem csak elkérte a vázlatunkat, és azt elolvasva olyan kérdéseket tett fel, amelyek az esetlegesen kimaradt információkra vonatkoztak. Leírhatatlanul jóindulatú és kedves volt, ahogy a csoportban az egyik szaktársam megfogalmazta, mintha angyalszárnyai nőttek volna - bár szerintem eddig sem hiányoztak azok. Látszott rajta, hogy szívesen adott jó jegyet, amiért azért persze tudást is várt - de messze nem annyira drasztikusan sokat, mint amire én számítottam. Például, amit elmondok, ugyanis nekem hiányzott ez az információ, akkor is lehet ötöst kapni, ha az ember hibázik! Velem is nagyon kedves volt, a jegyzetemre vonatkozóan is csak kevés kérdést tett fel - utána pedig, mivel én voltam az utolsó, ott maradtunk még egy kicsit beszélgetni az élet és a Római jog nagy dolgairól. 

Amin pedig igazán elképedtem: megdicsérte a féléves munkámat,  ajánlott egy egész köteget a saját írásaiból, hogy olvassam el, felajánlotta, hogyha netalán Római jogból írnám az évfolyamdolgozatomat (ez egy ilyen mini szakdolgozat másodévben), akkor nagyon szívesen lenne a konzulensem, sőt, azt is mondta, hogy szívesen látna másodévben a tanszéken demonstrátorként! Én pedig csak ültem ott elképedve, mármint - demonstrátor? Te jó ég, amióta mélyebben elkezdtem foglalkozni a Római joggal, álmodjunk nagyot-alapon gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne, és szemináriumi pályafutásom alatt a tanár úr kétszer is említette, hogy mi lenne, ha, de sosem vettem komolyan, erre... Mindamellett, hogy hosszas kutatómunka után sem sikerült rájönnöm, hogy mit is csinál pontosan egy demonstrátor, amellett, hogy segíti a tanszék munkáját (mármint, hogyan segíthetném én a tanszék munkáját, amikor a tanszék munkatársai legalább annyi ideje foglalkoznak a Római joggal, amennyi ideje én - élek), ez elképesztően nagy megtiszteltetés! 

Ami azt illeti, még nem hittem el igazából, és nem is fogom, hiszen hosszú út vezet oda még - egy egész szemeszter kötelmi és öröklési jogostul, amit persze ugyanilyen szinten, sőt, talán jobban is kellene ehhez teljesítenem - mindenesetre így vagy úgy, ez egy hatalmas többlet, és motiváció arra, hogy folytassam a küzdelmet és a tanulást. Elképesztő! Nagyon hálás voltam a tanár úrnak. 

* Alkotmányjog *

Kellett is az energia és a lelkesedés, ugyanis a következő megmérettetés az alkotmányjog-vizsga volt, amire végül összesen hat napom volt felkészülni. Ez ismételten írásbeli volt, és két részből állt. Az első egy amolyan beugró volt, 25 perc 30 pontra, amelyből legalább a felét meg kellett szerezni ahhoz, hogy egyáltalán folytassák a javítást a második résszel: a jogesetekkel. A készülési folyamatom lényegében abból állt, hogy kiszíneztem és felmatricáztam a vonatkozó jogszabályokat, valamint zaklattam az összes olyan ismerősömet, aki értett az alkotmányjoghoz: köztük a TDK-felkészítőink egyikét, egy fiatal doktorandusz-oktatót, akit a Bibó-táborban ismertem meg, valamint Mécs Jánost is, akihez egyenesen jogeseteket vágtam hozzá, hogy esetleg lenne-e ideje valamikor megnézni. Nagyon kedves volt mindenki, János kijavította, amit küldtem, és a többiek is nagyon segítőkészek voltak! A gyakorlás mellett pedig igyekeztem megtanulni a nagy tömbnyi elméleti részt (bármennyire is szenvedtem pár napja a Rómával, ekkor kellemes nosztalgiával gondoltam vissza rá,  hogy de jó is volt azt tanulni), még a (hatálytalan) tankönyv vonatkozó részeit és a további kijelölt szakirodalmat is elolvastam, ezt követően pedig elhivatottan, ám annál nagyobb aggodalommal indultam el vizsgázni. 

A vizsga első része - nehéz volt. Jó, erre azért számítani lehetett, és tényleg csak olyat kérdeztek, amiről szó volt, de azt viszont mélységeiben, egészen apró részletekre rákérdezve, gyakran aktív tudást várva tőlünk. Mondták előre azok, akik már túl voltak rajta, hogy nem lesz időnk gondolkodni a válaszokon, szóval igazából én örültem, amikor mégis tölthettem közel két percet gondolkodással - nem sok, nem sok, de azért a semminél több. Ezt követte a két jogeset, amelyeknél viszont tényleg nem volt időm arra, hogy érdeklődve olvasgassam a jogszabályokat, ez olyan, hogy ránézek, és vagy tudom, vagy nem. Istennek hála ezek a jogesetek olyanok voltak, amilyenekkel sokat foglalkoztunk, szóval jutottak eszembe róla dolgok, és az idő is a barátom volt, szóval mindent be tudtam fejezni - ekkor már csak reménykedni kellett, hogy jól. 

Ezután jött az a rész, hogy a diákok hazamennek várni, hogy ne kapjanak e-mailt: ugyanis ha a vizsga napján üres a postafiókunk, az azt jelenti, hogy meglett a kellő pontszám az első feladatrészben, és javítják tovább a jogeseteinket. Nos, mondanám, hogy úgy remegtem, mint a nyárfalevél, viszont ez a hasonlat túl kedves asszociációkat ébreszt ahhoz, hogy adekvát legyen, szóval inkább azt mondom, hogy úgy remegtem, mint egy villanyoszlop, aminek újra és újra nekihajtanak buldózerrel. Viszont nem kaptam üzenetet. Ahogy telt-múlt az idő, és a következő vizsgámra készültem, a végeredményről viszont hármat is - ennek ellenére alig hittem el, hogy ötöst kaptam. Mármint... Ez alkotmányjogból nem nagyon szokott sikerülni az embereknek... Meg amúgy is... Szóval megvolt a kellő löket ahhoz, hogy az Alkotmánytörténetbe is mindent beleadjak. 

* Magyar alkotmánytörténet * 

Alkotmánytörténet, igen - a kezdet és a vég, az ómega és az alfa, a varázslat és az ár, amiről Rumpelstiltskin óta tudjuk, hogy minden varázslatot követ. Tíz napot hagytam rá, ami soknak tűnhet, de higgyetek nekem, a "kevés" jelző sokkal alkalmasabbnak bizonyulna a jellemzésére. Több ok is közrejátszott abban, hogy erre a vizsgára omlottam össze, de két fő komponenst kell kiemelnünk - a mögöttem lévő fél évet a maga rengeteg tanulásával és kevés alvásával, valamint azt a tényt, hogy középszintű történelmi ismeretekkel érkeztem az egyetemre, és gimiben, így az érettségin is a piros történelematlasz és annak kronológiai táblázata volt a legjobb barátom. Mindenesetre mókás volt úgy odaülni a MÁJT-tankönyvünk fölé, hogy "no, akkor nézzük, ki is volt az a Horthy". Sebaj, innen szép nyerni! 

Még mielőtt megijednétek: C- és
multivitamin, valamint Béres
szemerő-forte, hogy lássak éjjel is

Az volt az igazán nagy nehézség a fentiek mellett, hogy míg a Rómával és a Közgazdival tisztességesen foglalkoztam a szorgalmi-időszakban, az első betűtől az utolsóig végigrágva a könyvet, addig az Alkotmánytöri-tanulmányaim kimerültek abban, amire a szeminárium teljesítéséhez szükség volt: az előadáson és a szemináriumon elhangzottakban, valamint az azokhoz kapcsolódó forrásokban és háttéranyagokban. Ennek fényében voltak témák, amiket álmomból felkeltve is el tudtam volna zengeni (koronázás, rendi országgyűlés, a bíráskodás fejlődése 1723 előtt), viszont voltak olyanok is, és sajnos ezek voltak jelentős többségben, amikről akkor olvastam először a tankönyvben. Ahogy ott ültem színes filcekkel és mély kétségbeeséssel felszerelkezve, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy "és emberek három nap tanulással átmennek ezen a vizsgán".  

Amire pedig emellett rájöttem: elképesztően sokat számít, hogy mi az, amiről hallottam előadást, és mi az, amiről nem. Amiről hallottam: olyan volt, mintha a világ titkainak sosem látott rejtelmeibe vezettek volna be - amiről nem: a kiváltságos közösségek és terültek Magyarország történetében, hát varázslatosan érdekesnek hangzik. Úgyhogy összességében elmondhatom, hogy ez a tantárgy volt a legnagyobb kihívás, és egészen biztosan elhalasztottam volna, ha nem alapból a legutolsó létező időpontra vettem volna fel. Érdekes volt megfigyelni, ahogy az életerőm fogytával párhuzamosan ereszkedett a magammal szemben támasztott elvárások mércéje is: a legyen meg az ötösből fokozatosan átléptünk a legyen meg, majd javítomra, onnan pedig egy nem is olyan apró, de annál fájdalmasabb lépcsőfok volt a csak legyen meg. A vizsga előtti estén, amikor még hat olyan tétel volt, amihez hozzá se tudtam volna szólni, már ebben sem voltam biztos. 

Ezt a dalt sokáig nem szerettem, de a szüleim támogatása mellett ez volt az, ami végül nem hagyta, hogy feladjam: 

Végül úgy feküdtem le három órakor, hogy úgy éreztem (abban reménykedtem), hogy minden tételről tudok beszélni, és úgy indultam el vizsgázni közel négy óra alvás után, mint a legkisebb királyfi: felkerekedtem, hogy szerencsét próbáljak. 

A vizsga napján már nem remegtem annyira. Mennyire? - kérdezheted okkal, kedves olvasó: annyira, hogy izomlázam legyen a remegéstől, mint ahogy az megtörtént a vizsgára való készülés időszakában. A pánik leküzdésének kiváló módja másokat próbálni megnyugtatni arról, hogy minden rendben lesz - magam is ezt alkalmaztam, és egészen bevált. A másik módszerem pedig az volt, hogy az ideges fel-alá járkálást elkerülendőn azzal ütöttem el a várakozással töltendő időt, hogy minden órában egyszer elmentem a tanszéktől kellemes tíz perc sétára lévő mosdók valamelyikébe. Egy ilyen kiruccanásom alkalmával, amikor már nagyon a végét jártam - találtam egy ötforintost az egyik mosdóban. Igen, babonás vagyok, vizsgák és zárthelyik előtt mindig jobbra fordulok a lépcsőn, nem megyek át a könyvtári létra alatt, minden vizsgára felveszek valami rénszarvasos kiegészítőt, épp csak a plüss jegesmacimat nem hoztam el, miután Gosztonyi Gergely külön kiemelte, hogy mennyire inadekvátnak érezte, amikor az egyik vizsgán egy hallgatója plüssállattal jelent meg - és akkor ezek után találok egy ötforintost. 

Hamarosan bementem vizsgázni, igen, bevittem magammal. Ismételten egy egészen kellemes helyen volt maga a vizsga, feltételezem, hogy Gosztonyi Gergely tanszéki kuckójában, de a körülményekből adódóan valahogy kevésbé tudtam a környezet megcsodálására koncentrálni. Egészen különös volt a tételhúzás, majdnem egy másikat húztam, és persze, utólag már mindent belelát az ember, de mintha elém ugrott volna az a tétel, amiről végül beszéltem. Az államfő az alkotmányos monarchiában - jó, akkor szerintem nem fogok megbukni. 

El is kezdtem kidolgozni a tételt, a háttérben pedig hallottam, ahogy a tanár úr küzd az egyik csoporttársammal, csoporttársamért. Jó kis tétel volt egyébként az államfő abból a szempontból is, hogy törvénycikki pontosságú ismereteket igényelt, ugyanakkor egy részéről volt előadás, a tankönyvi szöveggel csak ki kellett egészíteni - ráadásul az örök bölcsességet meg nem fogadva egyike volt azoknak a tételeknek, amelyeket a vizsgára várakozva még átolvastam, biztos ami biztos. Ahogy ott ültem, és megvoltak az alapok, egy pillanatra felegyenesedtem: na jó, akkor hozzuk ki a legtöbbet, ha már angyali áldás ért, és ilyen jó tételt kaptam. 

Illusztráció, a tanár úr a baloldali
mosolygós illető kék nyakkendőben :) 

Ismételten utolsóként léptem tanár úr színe elé, kezemben még midig ott volt az ötforintos, de a tolltartómba legalább már sikerült visszatennem a Reményt, azaz azt a cédulát, amelyre a Remény szó volt írva, s amelyet még a mindent eldöntő MÁJT-zárthelyi előtt téptem a könyvtár ajtajára kiragasztott vedd és vidd plakátról. Mivel csak kettő kezem volt, nem sikerült úgy egyensúlyoznom, hogy ne adjak kellő időt tanár úr számára arra, hogy megszemlélje az indokolatlan ötforintosomat - de legalább nem plüssállat volt, az is valami. Külön élmény, amely jelentőségét csak később ismertem fel: amikor azon voltam, hogy személyi igazolvánnyal igazoljam a személyemet, a tanár úr legyintett, hogy nem szükséges - ez azt jelentette volna, hogy tudta, hogy ki vagyok? Nos, mindezek fényében viszonylag csekély remegés-faktorral kezdtem neki a feleletnek. Külön sokat segített, hogy hallottam az előttem lévő csoporttársamat felelni, így nem lepődtem meg, amikor a tanár úr váratlanul olyan kérdésekkel szakította meg az elbeszélésemet, hogy miért volt fontos a zárszámadás és a költségvetés bemutatása az országgyűlésen, vagy, hogy mi volt a szerepe az előszentesítési jognak - egyszóval tehát olyan kérdéseket tett fel, amelyek valóban annak kiderítésére irányultak, hogy mennyire sikerült valóban megérteni, és nemcsak megtanulni az anyagot - mint ahogy ő sem megtanítani igyekezett minket, hanem bevezetni az alkotmánytörténet titkaiba. A kedvencem az volt, amikor megkérdezte, hogy mégis meddig tartott az alkotmányos monarchia, én meg inkább őszintén megmondtam neki, hogy ebben nem vagyok egészen biztos, de szerintem a kiegyezésig, és utána a parlamentáris monarchia kezdődött - mire azt válaszolta, hogy ebben ők sem egészen biztosak, de igen, így van. És ahogy így telt a felelet ideje, odáig jutottunk, hogy csak egy kérdésére nem tudtam válaszolni, mégpedig arra, hogy ki tartotta a témával kapcsolatos előadást. Szegény Képes György neve sehogy sem jutott eszembe, úgyhogy végül csak annyit tudtam mondani, hogy "egy karakteres, mély hangú fiatalabb tanár úr, aki jó kedélyű volt, de mondjuk ezzel tanár úr nem jut előrébb, mert a tanszéken mindenki jó kedélyű" - de rájött! :D 

Így történt, hogy végül, amit magam sem hittem el, ötöst kaptam. A tárgyból, amiből a legszebb álmaiban is legfeljebb egy négyesben reménykedtem, egy hármasban már kiegyeztem volna, de még a kettes is jó, csak sikerüljön. Nem, utána még napokig nem tudtam feldolgozni azt, hogy végeztem a vizsgáimmal. Végtelenül fáradt és kimerült voltam, hátamon a több tonnás táskámmal és a magas sarkú csizmámban alig tudtam hazamenni - de vége volt, sikerült! És több sikerült, mint amennyire valaha is számítottam, mint amennyit remélni mertem egyáltalán. 

Elképesztő volt ez a vizsgaidőszak, és így utólag boldogsággal tekintek vissza rá, mint ahogy az elmúlt szemeszteremre is boldogsággal tekintek vissza. Célba érni úgy, hogy tudom, még mindig hosszú út áll előttem, nem félni az ismeretlentől, de mégis megnyugodni, és magam mögött hagyni egy fontos szakaszt az életemben, egészen egyedülálló élmény. Sokat tanultam, elképesztő, az eddigi utam vonatkozásában soha nem látott mennyiségű tudást töltöttem a fejembe, amelyek segítségével egészen új szemszögből látom a világot - és ezzel párhuzamosan, ami legalább ennyire fontos, számtalan kiváló embert ismertem meg, oktatókat és diákokat, akiknek nemcsak kellemes és szórakoztató pillanatokat és tárgyi tudást köszönhetek, hanem akiktől emberként is sokat tanulhattam. Épültem, több lettem, mint amennyi valaha eddig voltam, és ha mindezzel együtt újra és újra visszatértek a hétköznapi kis világomba a hétköznapi problémáimhoz, tudom, hogy szavakba önthetetlenül sokat köszönhetek sokaknak, akikkel ebben a fél évben találkoztam, és akik magasabbra emeltek annál, aki voltam. 

Ilyen tehát a vizsgaidőszak. Ilyen befejezni egy szemesztert. 

Ez tehát az a varászlatos egyetem, amiről annyit hallottam.