Az Ulpianus - Csemegi Károly - Gyapotpihe szerelmi (és Bermuda-) háromszög

*Wikipédia-percek Gyapotpihével*

Ulpianus: föníciai származású római jogász, az öt római remekjogász, azaz a későbbi korok által legtöbbre becsült jogtudósok egyike.

Csemegi Károly: magyar jogász, kúriai tanácselnök, a magyar büntetőjog-tudomány kiemelkedő alakja, a Csemegi-kódex névadója.

Ó, mondd, te kit választanál?

Ars poeticám alapköve, hogy mindent meg lehet szeretni, ha úgy áll hozzá az ember lánya. Az egyetemem első szemeszterét is ez az általános szemléletmód határozta meg, annál is inkább, hogy amikor egy évvel ezelőtt idecsöppentem egy teljesen ismeretlen és kissé azért ijesztő új közegbe, nagy szükségem volt arra, hogy az egyetlen dolog, amit formálni tudok, vagyis a hozzáállásom biztosan az én pártomon álljon. Így tehát mindenhez, amivel találkoztam, úgy álltam hozzá, hogy ez bizony nagyon jó lesz - ha pedig, kedves olvasóm, már a kezdetek óta követed az elbeszéléseimet, tudhatod: az ezen szemlélet által megformált szeretetem legjelentősebb hányada az első szemeszterben a Római jog felé irányult. Csak a puszta szórakozás kedvéért érdemes lehet visszatekintenünk pár korábbi feljegyzésemre a témában: 

"Múlt hétvégén le is ültem Rómát jegyzetelni. Rájöttem, hogy nem lesz elég, hogy szeretem ezt a tantárgyat, valamivel még fokozni kéne e program élvezeti faktorát, úgyhogy kitaláltam, hogy meggyújtok egy gyertyát. (...) Később rájöttem, hogy ezt a kompozíciót, amely önmagában is szép, tovább lehetne fokozni: ugyanis Orientációs Napokon kaptam egy kiváló újságot, amelynek a  [Földi professzort ábrázoló] címlapja éppen illik a már-már házioltárként is funkcionáló íróasztalomra." (2017. szeptember 29.)

"Római jog: Mi mással kezdeném, mint ami az ómega s az alfa: azt hiszem, soha nem látott szintre jutottam a tanulásában, ugyanis az eheti előadást már nem azért tartottam érdekesnek, mert tudatosan érdekesnek szerettem volna tartani, hanem azért, mert érdekesnek találtam!" (2017. október 20.)

"Tehát lelkesen kezdtem meg az Alkotmánytöri-tanulmányaimat, hiszen ahogy már írtam is, az előadásokon és a szemináriumokon úgy éreztem, mintha a világ eddig rejtett titkait ismertem volna meg. Szívem szerint még a Tudományos Diákkör előadásaira is eljártam volna, de hát Földi Professzor és Róma repetitórium formájában hívott a kötelesség, így tehát ezekről, mint sok más, szerda hat órára meghirdetett érdekes programról, le kellett mondanom." (2018. február 10.)

Mindezzel együtt, mint ahogy ebből az utolsó szemeszterből is látható, a Római jog iránti szeretetem mellett megjelent a kezdetben Alkotmánytörténet, majd később Jogtörténet néven futó Májt iránti lelkesedésbe forduló érdeklődésem is - e bejegyzésben az e kettő tárgy közötti vívódásom történetét olvashatjátok, az Okosabb vagy, mint Ulpianus?-vetélkedő és a Csemegi csomag-challenge kontextusában. Kezdjünk is bele!

*Minden út Rómába vezet*

A második szemeszterem úgy indult, ahogy az első végződött: a Római jog iránt táplált végtelen lelkesedésemmel, könyvtárban fotózott tankönyvjegyzetelős csendéletekkel, illetve a magabiztos elhatározással, hogy akkor én második leszek az Okosabb vagy, mint Ulpianus? nevezetű vetélkedőn. Ez az utolsó tagmondat azért több kérdést is felvet: egyrészt, mi fán terem ez a vetélkedő? másrészt, mi az, hogy második? 

A kép forrása a TDK Facebook-oldala, egyébként ezek a kérdések
 szerintem féltve őrzött titkok

Nos, az Ulpianus-vetélkedőről én annyit tudtam előzetesen, hogy a tanszék, elsősorban Siklósi Iván minden évben szervez egy kétfordulós versenyt, aminek tematikája a Római jogi tankönyvben foglaltakat öleli fel. Az első fordulóban egy írásbeli tesztet kell kitöltenie a indulóknak, a másodikban pedig, ahová csak a hat legmagasabb pontszámot elért versenyző jut be, már viszont szóban kell válaszolniuk a feltett, különböző pontértékkel rendelkező kérdésekre. A döntősök közül az első hármat jutalmazzák: mégpedig egy ötössel, ami kiváltja a második szemeszter végén teendő Római jogi vizsgát. 

És miért második? Természetesen, már csak a jutalom miatt is, mindenképpen nagyszerű lett volna bekerülni az első háromba, de azért az elsőt kitűzni célnak... hát, úgy voltam vele, hogy azért kezeljem helyén a kvalitásaimat, a második pedig, mindamellett, hogy akkor teljes mértékben elérhetőnek tűnt, mégiscsak menőbb volt, mint a harmadik. Ez az elhatározás már azóta élt bennem, amióta csak először hallottam, hogy ez a verseny létezik - persze az egésznek volt egy olyan varázscsillogással és álomporral nyakon öntött mesebeli jellege, mint amikor egy kislány azt mondja, hogy ő, ha felnő, egy herceghez megy feleségül. Éppenséggel megtörténhet, de sokkal nagyobb esélye van annak, hogy nem valósul meg. 

Ám az élet játék, és ha már egyszer magamra öltöttem ezt a szerepet, zászlómra tűztem ezt a célt, minden vonatkozásban neki is gyürkőztem a megvalósításának. Azt hiszem, ennek a legszebb példája, hogy már a vizsgaidőszak végezte és a második szemeszter kezdete előtti időben nekiláttam az öröklési jogi rész kijegyzetelésének, mondván, hogy később az ezzel megtakarított idő nagyon sokat fog segíteni. Magam is meglepődtem, hogy mennyire igazam volt, nagy hálával veregettem hátba a múltbéli énemet ezen döntésért az utolsó hetekben-napokban. 

Telt-múlt az idő, s én mint egy termelési regény főhőse, tervutasításos rendszer szerint haladva minden hétre meghatároztam, hogy mennyit kell kijegyzetelnem, majd később megtanulnom a könyvből azért, hogy tudjam tartani az ütemet. Hatalmas nagy szerencsém volt: kiderült, hogy mivel az új tanterv szerint nem kell alapvizsgát tennünk az év végén (tehát olyan mókás vizsgát, amiben a második szemeszter anyaga mellett az elsőt is kérdezik), a versenyben is csak a második szemeszter anyagát fogják számon kérni. Az elején ugyan még győzködtem Siklósi Ivánt, hogy "naa, de hát az tanár úr célja, hogy az egész Római jogot átfogóan lássuk", de aztán utóbb én is nagyon hálás voltam, hogy nem változtatott ezen az elhatározásán. 

Persze ennek is megvoltak a maga hátulütői: a verseny anyagának jelentős része, sőt, azt mondanám, hogy több mint a fele olyan tananyagból volt, amelyekről sem előadáson, sem szeminárium nem esett szó - ezekben a témákban a legjobb barátom a Földi professzor által készített, s év elején közkinccsé tett diasor volt, ami nagyon sokat segített az összefüggések megértésében. 

A készülési folyamat tehát rendületlenül zajlott, egyedül egy dolog törte meg: a verseny előttre a diákszervezet, amelyhez próbaidős felvételt nyertem (erről is lesz majd külön bejegyzés), három napos csapatépítő tréninget szervezett. De ne legyen a nevem Gyapotpihe, ha egy ilyen apróság el tud tántorítani - a csapatépítő helyszínére egy nagy kupac kijegyzetelt és kiszínezett tétellel érkeztem, és reggelente ezek a paksaméták jelentették számomra a kiváló társaságot (mókás, egyébként még csapatépítő jellege is volt, amikor leült mellém az egyik szintén joghallgató barátnőm, és az egyik orvosis barátunk tanulni). 

Így érkezett el április 25-e, szerda, a verseny napja. Persze most nagyon hangzatos lenne elbeszélnem a reggeli felkészülésemet, tele szimbolikus és spirituális momentumokkal, mint hogy "korán lefeküdtem, jól kialudtam magam, reggel időben felébredve még jógáztam egy kicsit, aztán tartalmas, ámde egészséges reggelimet elfogyasztva bebicikliztem az egyetemre megírni az első forduló feladatsorát", de valójában az történt, hogy éjszaka közepéig tanultam, reggel nagy nehezen kivontam magam az ágyból, beközhasznúztam az egyetemre, még meghallgattam Kelemen Katalin tanárnő szemináriumát és egy fél Róma-előadást, majd a teszt megkezdése előtt még megpróbáltam lenyomni egy fél müzlit a torkomon a nagyjából fél liter kávé mellé, és nagyon reménykedtem, hogy ha mg gyorsan elszaladok mosdóba, akkor nem kezdik el nélkülem.

Eztán nekiáll felsorolni minden mást, amit
de jó lett volna, ha kérdeznek, és azt mennyire
tudtuk volna, végül pedig elkezdni dúdolni
valamelyik dalt, amit nem is szeretek.

A teszt mindössze egy oldalas volt, és összességében nem gondoltam, hogy nehéz lenne. Miután elolvastam egy kérdést, rögtön nagy örömmel konstatáltam, hogy igen, ezt én tanultam - csak az volt a kár, hogy a következő pillanatban meg is fogalmazódott bennem, hogy aha, de mit is? Az utolsó percig írtam a dolgozatot, majd egy, a teljesítményében kételkedő, de saját értékét továbbra is bizton ismerő ember mosolyával adtam oda a dolgozatot Siklósi Ivánnak - valójában azonban teljes mértékben magamba zuhantam, hogy na ennek akkor vége, ki vagyok egyáltalán, így hogy fogok felkészülni a vizsgákra, meg amúgy is, tervezzünk akkor egy másik vizsgabeosztást. 

Nagyjából másfél órát kellett várnunk, amikorra kijavították a tesztjeinket, és érdekes módon, egy, az egyik legjobb gimis barátnőm által írt motivációs idézet hatására addig sikerült összeszednem magam, és az Aula Magna felé vezető lépcsőn felfelé caplatva elmosolyodtam - bárhogy is, ez azért szép kaland volt. 

Amikor beléptem a csodaszép, díszes terembe, egyrészt eszembe jutott az, amikor a Gosztonyi Gergely által tartott egyetemi sétán úgy búcsúztam el az Aulától, hogy legközelebb a döntőben fog látni (és amit aztán jól nem tartottam be, ugyanis mindkét általam is meglátogatott konferencia itt került megrendezésre), másrészt pedig inkább nem szerettem volna gondolni semmire, úgyhogy oda is mentem két versenytársamhoz azzal a feltett szándékkal, hogy valami tetszőlegesen érdektelen semmiségről beszélgessek velük. 

Ezzel szemben az egyikük így fogadott: "bejutottál a döntőbe!" Először nem is értettem, hogy mit mond, mármint fülileg, aztán szépen lassan sikerült összeraknom a hangfoszlányokat - ekkor viszont döbbenten meredtem rá, egyrészt hogy mi, másrészt pedig hogy honnan tudja. Aztán kiderült, hogy amikor bejöttek, véletlenül már fel volt írva a pontok adminisztrálására szolgáló táblára a döntősök kezdőbetűje, s bár már aztán letörölték, de így végül nem volt akkora súlya Hamza professzor szavainak, amikor a zsűri elnökeként felolvasta a döntőbe jutottak névsorát. 

Köztük voltam. Egészen szürreális volt kivonulni a színpadra, sőt, a monumentalitása miatt az egész könnyen lehetett volna egy elképesztően sokkoló, ijesztő esemény is - ezzel szemben számomra rendkívül kellemes élmény volt. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy az Aula Magna hatalmas színpadának egyik oldalán ültünk mi, a döntősök, a másik oldalon pedig a háromfős zsűri: Siklósi Iván, Hamza Gábor és Sándor István - mivel ez a távolság beláthatatlan, és még inkább behallhatatlan volt, elengedhetetlen volt, hogy mikrofonba beszéljünk. A kérdések a színpad közepén egy hatalmas kivetítőn voltak olvashatók.

Ahhoz, hogy a döntőt kellemes élményként őrzöm az emlékeimben, számos dolog hozzájárult: a zsűritagok nagyon kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak, és a feszültséget tovább oldották a meleg színek, a kihelyezett virágok, sütik (kinek van gyomra enni) és víz - de ami a számomra a legmeghatározóbb volt, az egésznek nem volt verseny-jellege, inkább egy közösség vetélkedője, talán csak egy tábor utolsó estéjén vagy egy osztálytalálkozó záróprogramjaként. A fiúval, aki mellett ültem, végig figyelemmel kísértük a kérdéseket, és valahányszor egy másik versenyző tudott vagy nem tudott válaszolni egy nehéz kérdésre, mély egyetértésben összesúgtunk, hogy ezt mi sem tudtuk volna, vagy ezt mi nem tudtuk volna. Ami szerintem igazán szimbolizálta ezt a különös hangulatot, amit csak próbálok, de hasonlatokkal is alig tudok körülírni, az az volt, hogy mivel elromlott az egyik mikrofon, a másikon hatunknak kellett megosztoznunk - körbeadtuk egymásnak, mint egy sorversenynél a stafétabotot. 

Ponttábla - már úgyis tudjátok, hogy melyik
monogram mögött rejtőzöm, de ha nem, akkor
legalább egy kis instant matek haladóknak :)

Végül tényleg második lettem - szoros versenyben, a ponttábláról képet is hoztam nektek. Egy kérdés kivételével mindegyikre tudtam válaszolni, volt, amire számítottam és ezért tudtam, volt, amire számítottam, és mégsem tudtam (a iustinianusi öröklési rend volt az), de amire a legbüszkébb vagyok, az a hat pontos kötelmi jogi kérdésem: "Mondjon két olyan jogintézményt, amit a görögöktől vettek át a rómaiak!" - csak ennyi volt a kivetítőn. Természetesen lendületből fogalmam sem volt, hogy mi lehetne a válasz, szóval elkezdtem görög szavakat keresni az emlékezetemben. majd amikor mint egy zenebohóc, aki felmutatja a hangszereit, én is sorban felajánlottam, hogy esetleg beszéljek erről? vagy erről?, végül kilyukadtam a lex Rhodia de iactu merciumnál, ami az egyik valóban kért válasz volt, és miután ezt ismertettem, már megszántak, és elmondták, hogy a másik a tengeri kölcsön lenne - magamtól nem hiszem, hogy rájöttem volna, de így már hála Istennek nem is kellett.

Az díjátadó ünnepség is szép volt, a végén még fotózkodtam is a zsűritagokkal, s nagy boldogan vettem át az ajándékokat ekkor és a későbbiekben: a második helyezésről szóló oklevelet, a megajánlott ötöst a Római jog 2 vizsgámra, illetve az immár hivatalos demonstrátori meghívást. 

*Csemegi-csemege és némi Naschsolnivaló*

Ezzel párhuzamosban pedig elmaradhatatlanul kísérte az életemet a Májt, immáron Jogtörténet néven. Az első szemeszterben szerzett élményeim (amiről külön bejegyzés is született) olyannyira meghatározóak voltak, hogy eldöntöttem, idén sokkal nagyobb hangsúlyt fogok fektetni a tárgyra. Ebbe az elhatározásba több dolog is beletartozott: kitaláltam, hogy elkezdem kidolgozni a tételeket (nos, igen, erre nem került sor), eljárok a TDK-ülésekre és konferenciákra (a kezdeti nehézségeket követően ez egészen szépen sikerült), illetve idén nem egy (technikailag befelé nőtt) hajszálon fog múlni a szemináriumi ötösöm.

Az, hogy motivációt találjak minderre, egy percig sem jelentett gondot: a tanszék, akit egész szemeszterben úgy jellemeztem mindenkinek, hogy ahol mindenki boldog és mindenki szereti egymást, oktatóival és oktatáspolitikájával napról napra biztos pontot jelentett az életemben, és általában azért voltam hajlandó felkelni hétfőn, mert tudtam, hogy oké, ha ezt kibírom valahogy, kedden Jogtöri-előadás. Ami az előadókat illeti, számos váratlan jó élményben volt részem, például Bódiné tanárnő, akinek az első féléves előadása annyira nem győzött meg, ebben a szemeszterben minkét előadását olyan lelkesedéssel adta elő, hogy minimum egy győzteskompenzációt érdemel. Aztán ott volt ugye Képessy Imre is, nagyszerű TDK-előadással fokozva a nagyszerű normál előadásával kialakított pozitív képet, Gosztonyi Gergely, a Májt iránti érdeklődésem szíve pedig többször is tartott előadást (még az Országgyűlés alakuló ülését is kihagytam, hogy meghallgathassam), és természetesen a többi oktató is alkalomról alkalomra remekelt. Ami engem a legjobban meglepett, hogy ebben a szemeszterben már sokkal nagyobb arányban értettem, hogy mi történik a katedrán!

Közben pedig zajlottak a szemináriumok is. A félév folyamán olyan baljós hangzású dolgokról beszéltünk, mint gazdasági társaságok, értékpapírok és tőzsde, illetve tanár úr az első alkalommal számos egyéb dolgot beharangozott:

1. A dolgozatokra minden alkalommal fel van adva egy adag elolvasandó forrás
2. Írjunk cikket a Joghistóriába, mert az remek publikációs lehetőség 
3. A félév folyamán extra feladatokat fog közzétenni, amelyeket megoldva értékes nyereményekre beváltható pontokat szerezhetünk.
   
   Haladjunk is sorban! :) 

Ami az elsőt illeti, három dolgozatot írtunk, tehát háromszor x mennyiségű forrás volt feladva. Az első alkalommal nagy lelkesedéssel, ámde kissé bizonytalanul olvastam el őket, szép-szép, hogy van egy plusz segítség a vizsgára való felkészülésre, de milyen mélységben kell ezt nekünk ismernünk? Kiderült, hogy semennyire, ugyanis a dolgozatban nem volt kérdés. A második dolgozatra már kicsit nyugodtabban, de még mindig érdeklődve csaptam fel a forrásgyűjteményt - ismét csak szükségtelenül, ugyanis a dolgozatban újra nem volt kérdés. Gondolom, sejted, hogy merre halad a történet, kedves olvasó... Az utolsó alkalomra már nem sok időm jutott a felkészülésre, egyéb dolgozatok, egyebek miatt, így tehát a forrásokra a dolgozat előtti napon egy pillantást sem vetettem, s ha nincs másnap üres négy órám egy órarendi rendellenesség miatt, nos, nem tudom, mi lett volna a történet vége. A dolgozat előtti órákban tehát közepesen unott arckifejezéssel végigolvasom a szokatlanul hosszú forrásszövegeket, majd pár óra múlva csak csevegési szándékkal megkérdezem az egyik csoporttársamat, hogy mi újság, mire ő ledobja a bombát: "Kérdezi a forrásszövegeket!" A dolgozat előtt húsz perccel jártunk. 

Mint az őrült, rohantam be a súlyemelés gyakorlására is alkalmas forrásgyűjteményemért, majd az aláhúzás és firkálás technikáját alkalmazva megpróbáltam minél több, látszólag teljesen felesleges információt beégetni a rövid távú memóriámba. Nyilván ez a jelenet megfelelő esztétikai élményben részesített mindenkit, aki látott, s lévén, hogy mindezt a terem előtt, egy néhai pad helyén, a földön ülve produkáltam, a tanár úrnak is volt szerencséje megcsodálni a szenvedésemet. A dolgozatban a 15 pontból 8 forráskérdés volt. Az egyik arra irányult, hogy mi volt az esküdtbíróságról szóló törvény száma - nos, erről fogalmam sem volt, de azért leírtam, hogy ki lehetett esküdt, hogy legalább az igyekezet látszódjon :D (Igen, ötös lettem végül. És nem csak egy hajszálon múlott. Nagyon büszke vagyok rá.) 

Az enyém a Mátyás királyosban van van =)

Második: írjunk cikket a Joghistóriába. Ez nem olyan nagy történet, de nekem mégis fontos: amikor először tanár úr mondta, lendületből nem hittem el, hogy tényleg írhatunk, de amikor aztán Facebookon is láttam, ráadásul az egyik érintett plakátkiragasztás közben meg is erősítette a hírt, úgy voltam vele, hogy oké, csináljuk! Szóval írtam egy cikket a Joghistóriába. A márianosztrai női fegyházban készült riportokból válogattam arcképeket, arról írtam tehát, ami a horvát-magyar jogtörténeti csereszemináriumra készült projektemből kimaradt, és legnagyobb meglepetésemre mind a hallgatói, mind az oktatói főszerkesztő leokézta, sőt, ez utóbbi, Képessy Imre még a folyosón is megszólított, hogy megdicsérje, ami azért hatalmas dolog, mert mégis honnan tudta a nevemet? :O Szóval ez hatalmas dolog volt számomra, és igen, ezennel megjelent az első szakmai publikációm, online és papír alapon is elérhető felületen! =) 

És végül a harmadik: az extra feladatok, amikre én csak csomag-challenge-ként szeretek utalni. A történet szerint tanár úr minden második héten vicces feladatokat tett elérhetővé a moodle felületén, amelyeknek az első három helyes megfejtője 3, 2, illetve 1 pont jutalomban részesült, s a szemeszter végén ezek a pontok beválthatóak voltak Csemegi- illetve Werbőczi-csomagra. Csemegi-csomag: a vizsgán büntetlenül új tételt húzhat az illető; Werbőczi-csomag: a vizsgán egy jeggyel jobbat kap, a két véglettől eltekintve. Meg is céloztam egy Csemegi-csomagot. 

Ami a vicces volt, hogy minden második pénteken, amikor ezek a feladatok elérhetővé váltak, nos, Római jog előadás volt a levezőknek. A tipikus melyik szívemet válasszam dilemmával kellett szembenéznem tehát. Mivel az előadás egy órával később kezdődött, mint a challenge, a legtöbb alkalommal ez nem jelentett gondot, viszont minden esetben azzal járt, hogy péntekenként bezarándokoltam az egyetemre, hátamon a hatalmas, a lapotomat és minden Májjtal kapcsolatos dolgot rejtő málhámmal, leültem a büfébe és vártam, hogy mikor jön a feladat. Egy alkalommal még a könyvtárba is elrohantam, hogy pontos hivatkozást keressek (utóbb kiderült, hogy nem volt rá szükség), s lelkes munkám eredményeképpen a szemeszter végére nyolc pontot sikerült szereznem - ami pedig Werbőczi-csomagot jelentett! Tehát szép reményekkel indultam vizsgázni.

*Az igazság pillanata*

Így teltek tehát a napjaim, e két tanszék bűvöletében, s ha olykor fel is merült bennem, hogy nem égethetem két végén minden időm, energiám és végtelen lelkesedésem elolthatatlan gyertyáját, középszintű történelem érettségim felidézése mindig megnyugvással töltött el - ugyan mi közöm lenne nekem a Májthoz bármikor is? Aztán jött az Ulpianus. 

Hogy lehet, hogy mindig akkor találkozik ezekkel az idézetekkel az ember,
amikor igazán szüksége van rájuk? Varázslat?

Ugyanis Ulpianus után, a demonstrátori meghívással a zsebemben felidéztem a Róma 1 vizsgára való készüléskor a füzetem elejébe ragasztott, az angyalok földjéről szóló Pilinszky-részletemet, és rájöttem, hogy valami nem stimmel. Ugyanis nem éreztem semmit. Nem lelkesített, hogy elérkezett az a netalán, amikor közéjük állhatok. - A cél voltaképp mi is? A cél megszűnte dicső csatának, s én a világ s főleg önmagam felett aratott győzelmem után csak álltam, mint Ádám az űrben, végignéztem az elmúlt évemen, és csak annyit tudtam kérdezni: Miért? Ezért az érzésért mentem előre annyit? Ezért a célért küzdöttem? Ezt szerettem volna elérni? Miért kellett ezt elérnem? Mert végigtekintve az elmúlt egy év Római jogi élményeimen, egyszerűen éreztem, hogy hiába mondtam annyiszor az ellenkezőjét magamnak és másoknak, nem azért, hogy demonstrátor legyek, nem azért, hogy a Római jog útján lépdeljek tovább. De akkor mi értelme volt? Ám minden kérdésem visszhangját fokozatosan kezdte elnyomni a pozitív racionalitásom, ami fáradhatatlanul győzködött, hogy ez így csodálatos, előre - és én újra hinni kezdtem neki.

Aztán másnap éppen nagyban élem az életem ritka mobilnetes kiváltságomnak örvendve, s talán épp egy szokásos hangulatúra sikeredett Róma-szeminárium után látom, hogy Gosztonyi Gergely (!) Facebookon (!!) gratulált az Ulpianus-helyezésemhez (!!!) majd egy Társadalomelmélettel később meghívott a Májt-tanszékre demonstrátornak!!!! Mármint nem tudom, hogy hogyan tudnám ennek a jelentőségét eléggé hangsúlyozni, ha egy szóban kellene kifejeznem magam, az valószínűleg valamilyen megilletődött és időnként elakadó visítás képét öltené. Ezzel az üzenettel tehát minden eldőlt. 

Ugyan ezt követően még kemény csatákat vívtam magammal főleg arra a kérdésre fókuszálva, hogy mennyiben kötelességem mindezzel együtt a Róma-tanszéket választani, de igazából a döntést már meghoztam, és a hátralévő idő csak arra kellett, hogy ezt felismerjem, megfogalmazzam, kimondjam először magam számára, majd a barátaim, végül pedig az érintettek előtt. Még Siklósi Ivánnal is volt egy beszélgetésem erről, az úgymond búcsúbeszélgetésünk, ami számomra igazán megindító volt, és sokkal jobban alakult, mint amire számítottam. 

Miért volt hát ez a döntés? Nem tudom. Kereshetnék racionális okokat, amelyek nagyja a Májt-tanszéken lévő általánosan barátságosabb és befogadóbb légkör felé mutatna, egy másik része pedig megpróbálná azt hangsúlyozni, hogy mennyi újat tanultam meg a tanszék oktatóitól és mennyit épültem emberileg általuk, de a valóság az, hogy, ahogy nemrég rájöttem, bár a világ legjobb stratégiája a tudatos szeretet, az ilyen szeretetnek egyszer óhatatlanul szilánkjaira kell törnie, s át kell adni a helyét az igazinak, ami csak úgy a semmiből bukkan elő, váratlanul, úgy, hogy nem is számítunk rá, s úgy, hogy azt hisszük, teljesen lehetetlen. Pro tippek szerelmi háromszögek feloldására egy tanulós blogon? Lehet. Szakítottam a Rómával a Májtért cserébe? Olybá tűnik. Nincsen magánéletem, és egy nap a joghoz fogok feleségül menni? Azért csak nem. De megjegyzem, azért mégiscsak fura, hogy amikor ezt írom, a háttérben egy olyan klasszikus zeneszám szól, ami kísértetiesen hasonlít a Nászindulóra. :D  

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe