Kirepülés

Mi lehet a sorsa egy gólyának, ha egy nap arra ébred, hogy nincsen többé gólyafészek? És mit ér egy gólyafészek gólya nélkül? 

Furcsa volt ismét leülni ide a gép elé. Amikor rákattintottam az "Új bejegyzés" fülre, vele együtt meg kellett nyitnom egy korábbi posztot is, hogy valahogy visszaidézzem, hogyan is működik ez a blogolás mint olyan. Még most sem vagyok biztos benne, hogy jól csinálom, és amikor rányomok a "Közzététel" gombra, valami szép fog végül kikerülni az oldalra. De kezdjünk neki. 

Egy vallomással tartozom. Pár héttel ezelőtt, amikor éppen nagyban aggódtam a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíjra benyújtott pályázatom megalkotásának folyamatán, tehát amikor mást sem csináltam, mint olyan embereknek írtam hatalmas szívességeket kérő leveleket (például hogy igazoljanak valamit, amiben nem is voltam biztos, hogy egyáltalán valóban igaz), akiktől az eddigi közös múltunkból, vagy pontosabban inkább annak hiányából adódóan rendes körülmények között legfeljebb egy pillanat türelmet kértem volna, de inkább azt sem, valamilyen úton-módon kicsicseregték a madarak, hogy valaki érdeklődött a blogom felől - e blog felől. Teljes mértékben úgy reagáltam, ahogy az ilyenkor természetes: pánikrohamot kaptam, hogy atyaég, miket írtam én ide egyáltalán, egy tízes skálán mennyire sértem meg a névvel szerepeltetett oktatóim személyiségi jogait, kiket bánthattam meg és milyen változatos módon érhet mindebből adódóan bármilyen hátrány bárkit, illetve elhatároztam, hogy a legjobb lenne valahogy titkosítani/letörölni az egészet/porrá égetni és sóval felhinteni a nyomait. Aztán rájöttem, hogy annál, hogy van ez a blog, már csak az lenne furcsább, ha egyszerre (és valamilyen rejtélyes módon éppen ezután az érdeklődés után) hirtelen nem lenne, szóval vettem egy nagy levegőt, és hagytam, hogy a minden más miatt érzett aggodalmam (vagyogatott, éppen a vizsgaidőszakban jártunk) szépen lassan elnyomja az ebbélit. 

Viszont a blogkérdés csak nem hagyott nyugodni, mert hát mit van mit szépíteni a dolgot, az elmúlt fél évben a Gólyafészek felé sem néztem, ráadásul mire újra eljutottam idáig, hogy elé üljek, már megkezdtem az utamat a ki tudja, milyen titkokat tartogató másodév felé. Egy gólyafészek gólya nélkül, mondd, mit ér? 

Végül hosszas vívódás után arra jutottam, hogy mivel e blognak az volt a célja, hogy utat mutasson mindazoknak, akiket az egyetemi létbe dobnak, s fogalmuk sincs arról, hogy hogyan működik az ELTE ÁJK, voltaképpen azzal, hogy az első szemesztert közösen járhattuk végig, elérte célját és bevégezte rendeltetését. Szóval úgy határoztam, hogy bár nem rejtem el a blogot, és sóval sem hintem fel a helyét, itt az idő, hogy elbúcsúzzak, és az elkövetkező szemeszterekre útjára engedjem jelenlegi, majdani, s a nosztalgiából visszatekintő múltbéli gólyatársaimat. 

Aztán tegnap, amikor éppen azon töprengtem, hogy hogyan lehetne egy fél óra csendes magamba roskadást (esetleg pár könnycseppet) beilleszteni a napirendbe, mielőtt folytatom a dolgaimat (hosszú, ámde annál tanulságosabb történet, amelynek a lényege annyi, hogy szerintem magamhoz képest is hosszú és szívlélek-beleadós készülés után megpróbáltam előadni a horvátos beszédemet, és hát sajnos nem a tervek szerint alakult), az egyik horvátos évfolyamtársam a következő mondattal szólított meg: "Tudod, hogy híres vagy?" 

Spoiler alert: Nem, nem tudtam. Mint ahogy azt sem, hogy vannak emberek, akik tényleg olvassák ezt a blogot. Mármint, hogy olvassák. Így nézik a szöveget a szemükkel, aztán befogadják a látottakat, neadjisten talán még magukkal is visznek belőle valamit. Mi. Akkor már csak nem hagyhatom abba! 

Szóval, kedves olvasóim, itt vagyunk most. Egy fél év bepótolandóval, rengeteg érdekes és elbeszélésre váró kalanddal, egy laptoppal előttem és egy macskával az ölemben, és ami a legfontosabb, egy olyan posztban, ami mégsem a búcsúzásról szól. Ha kirepülök is a gólyafészekből, azt hiszem, nem fogom soha magam mögött hagyni a gólyaságot. Hiszen minden évben az egyetem új és új titkaira csodálkozhatok rá, a kezdeti lelkesedéssel, azzal, amellyel ezt a blogot kezdtem s azzal, amellyel elhatároztam, hogy folytatni fogom. Köszönöm nektek, kedves olvasóim, s ha talán örültök annak, hogy újra lesznek bejegyzések, a nevetekben is az évfolyamtársamnak, innen is. Most pedig előre - ezer kaland vár elbeszélésre! 

Kedves olvasó, ha valamilyen véleményed, javaslatod van a bejegyzéssel vagy a bloggal kapcsolatban, kérlek, írd meg hozzászólásban vagy üzenetben, minden észrevételt, gondolatot hálásan fogadok. Köszönöm, hogy elolvastad - Gyapotpihe